Acid King, Black Cobra, Abysmal Grief, Saturnine (2015.05.08., Budapest, Roham Bár)
2015-05-16,

Sűrűbben is keresztezhetnék egymást a szegről-végről, de jobban nem összeillő turnék Budapesten, a szervezők pedig nyugodtan összeboronálhatnák őket a jövőben is, mert ennek a négy zenekarnak az egybeterelése is csak pozitív hozadékokkal járt. Egyrészt jó helyszínen lett megtartva mindkét buli, másrészt senki nem maradt le semmiről, sőt talán még olyanok is megjelentek, akik külön-külön nem mentek volna el egyik eseményre sem, az estének pedig lett egy ritkán tapasztalható ökumenikus, sőt talán ünnepélyes jellege is annak köszönhetően, hogy négy egészen különböző tálalásban is megkaptuk a metál ősformáját, a doomot, mert volt egy olyan végkicsengése a dolognak, hogy mind egyek vagyunk a Black Sabbath-ban, csak legfeljebb néha még közvetítőként beleszól a történetbe a Venom, a Hellhammer vagy a Bathory is. (double-u)

Manapság divatos jelenség a női előadók térnyerését emlegetni a metalban, és valami feminista áttörésként értékelni az úgynevezett „female fronted” bandák népszerűségét, pedig ezeknél lényegében kellékként, díszletként, marketing-arcként, illetőleg hangszálként vannak a nők bevetve. Ez lenne az előretörés, 40 évvel a Runaways meg a Heart után? Amúgy nem tudom, hogy van-e szükség a meglevőnél nagyobb egyenlőségre, vagy hogy egyáltalán lehetséges-e, az viszont biztos, hogy ez az este tényleg egálba hozta a nemeket, hiszen a négy külföldi fellépőből kettőnél is nők végzik a kreatív tevékenységet (is), ami még mindig ritakságnak számít. A doom metalban akad jópár kivétel egyébként: az est főbandáján, az Acid Kingen kívül például a Jex Thoth-ban is női agyvelő szüli a zenét, akárcsak a SubRosában, de akadt tisztán női felállású doom együttes már évtizedekkel ezelőtt is a Derkéta személyében. A felsoroltak közül zenei irányvonal tekintetében leginkább utóbbira hasonlít a Saturnine: doom-death a stílus, viszonylag puritán, crustos felfogásban (és öltözékben). Az említett female-brained előadókhoz képest viszont itt hiányoznak az igazán komoly izgalmak, váratlan megoldások. Stílusgyakorlat ez, de jó ízléssel megválasztott előadók stílusából jó érzékkel összerakott stílusgyakorlat. Amikor pedig elnyomták a Bathory Call from the Grave-jét ütőképes doom-death változatban, akkor egy kicsit azért meg is lepődtem, pozitív értelemben véve. Nem hiszem, hogy a Saturnine személyében a műfaj nagy reménységét láthatták volna az egybegyűltek, de az este felvezetésének bőven megfelelt a zenekar. (a' ördög)

Be kell valljam, az Abysmal Grieftől a felvezetőben írtak ellenére azért eléggé tartottam. Tudom, most írom alá a hiteltelenségi bizonyítványomat, de valami nagyon bizarr Moonspell-paródiánál többet lemezen képtelen voltam belelátni ezekbe a mindent átható teátrális szintitémákba, semmilyen riffekbe és a tenyérbemászó dünnyögésbe, úgyhogy biztos voltam benne, hogy a három másik zenekar satujában ki fognak fingani az olasz metálosok. Hát, nem lett igazam. Mentségemre szóljon, hogy ez nem is egészen az az Abysmal Grief volt, amit otthon megismerhettünk, mert az Irreligious lemez karikatúrája helyett élőben kábé a Wolfheart szürreális túltolásában utazik a társulat: dünnyögő ének helyett nagyrészt szétvisszhangosított, öblös hörgést kaptunk, semmilyen riffek helyett meg valódi doomos döngölést, és tízből hétszer még a szinti sem a lakossági csinn-bumm cirkuszt gerjesztette, hanem az ősrégi horrorfilmekhez hasonlóan, azaz nem a modern ösztönökre hatva, de abszolút átélhetően riogatott.

Mindehhez jött még aztán a nem akármilyen látvány is (középen egy komplett emelvényt kapott a szintetizátor, a műorgonához pedig ha le nem is ült, de odaállt a szakállas-öltönyös hittérítőnek öltözött ördög, mellette meg két golgotai szabvány szerinti feszület előtt egy echte digó pap és maga Julianus barát gitározott illetve basszusozott, sőt még a szinte teljes takarásban játszó dobos is palástban nyomult), plusz olyan bosztoróc módon szólt a buli, hogy szinte ránk dőlt a zene. Nem mondom, lemezen se nagyon van még egy olyan banda, mint az Abysmal Grief, de élőben mindehhez még azt is hozzá lehetett tenni, hogy jó az egész, ami azért együtt már elég erős elegy. Az „ördög testvér, játssz még” kórus az én részemről mondjuk így is elmaradt, mert néhányszor mégiscsak elég lakodalmas volt az a szinti, meg egy idő után monotonná is vált a dolog, de ez legyen a legnagyobb bajom. Bármikor megnézném újra a produkciót, sőt önmagamat is meglepve kimondottan félteni kezdtem ezután a vehemens karizmademonstráció után a Black Cobrát, pedig az amerikai duó nem nagyon szorul ilyesmire.

Ugyanakkor az is tény, hogy az aggodalom alaptalannak bizonyult – de ez már teljesen a Black Cobra érdeme. Akinek az Abysmal Grief jobban tetszett, mint nekem, az most persze nyilván nagyokat aházik a monitor túloldalán, mert gyanúm – és tapasztalataim – szerint az olaszokat az égbe magasztalók az amerikaiakkal voltak úgy, mint én a taljánokkal, és mi tagadás, lehet is kötözködni, hogy ennek a bandának nincsenek rendes dalai, meg a változatosságra se nagyon fektet hangsúlyt a két zenész, csak kiszedik a lassulásokat a sludge-ból, aztán uccu neki. A mérleg másik serpenyőjébe viszont tegyük oda azt is, hogy riffjeik csak jók vannak, az előadásmód pedig annak ellenére is a korai Metallica elánjával vetekedik, hogy a zene egy jobb fogazatú, de (direkt) kisebb agytérfogatú High on Fire-ként vagy Mastodonként írható le. Meg tudom érteni, ha valaki ezt egy idő után megunta, én viszont ahogy a teljes diszkográfiájukat is gond nélkül végig tudom darálni egyvégtében, úgy élőben is örömmel hallgattam volna még ennél is tovább őket. Sokat magyarázni mondjuk így sem lehet róluk, mert tényleg lenyűgöző, hogy egy szál (amúgy öt húrral szerelt) gitárral meg egy lepusztított dobszereléssel és néhány effekttel milyen hangorkánt produkáltak, de két olyan keresetlen (tetoválásoktól, térdig érő szakállaktól, piercingektől, de még menő pólóktól is mentes) figura tálalta annyira keresetlenül (egy lendületből, nagyobb szünetek és konferanszok, pózok nélkül) ezt az egészet, hogy tulajdonképpen magától értetődőnek tűnt minden. Egyszerűen átmentek a közönségen, mint fos a libán, de ez nagyon nem ugyanaz, mint amikor az ember egyik fülén bemegy, a másikon meg kijön a zene.

Ideális esetben azért szerencsés, ha jók az előzenekarok egy koncerten, mert így tud igazán kiderülni, mit tud a főbanda. Na, itt az Acid King színpadra lépése után nagyon gyorsan értelmet is nyert ez a kijelentés, mert jók voltak a zenék addig is, meg szólt a cucc, mint az állat, de Lori S.-éknek még ezt is sikerült zárójelbe tenni. Ahogy felbúgott a gitár, és becsatlakozott hozzá az azt néha még háttérbe is szorító, túlvezérelt basszus meg a kellemesen kalandozva, de nagy erővel kalapáló dob, önkéntelenül is felnyögött az ember, hogy isten áldja Jim Marshallt (meg Ampeg Gézát, vagy kit), és hamar kiderült az is, hogy hova van még tovább a korábbiak után: oda, ahol kicsit már a tudatállapotot is megpiszkálja a zene. Az Acid King nem megkerülhetetlen együttes, viszont nem is véletlenül kultbanda – ez még az a fajta stoner, aminek nem a szétesettség élvezte, hanem az átszellemülés a célja, és így élőben maradéktalanul sikerült is elérni ezt a célt.

Sok változatossággal persze itt sem kellett megküzdeni, ha tovább nyomják, mint ameddig tették, talán el is múlik a varázs, de az éveknek meg a rutinnak köszönhetően pont akkor rakták le a hangszereket, amikor kellett, addig pedig maximális hatásfokon dolgoztak a messziről egyforma, de egyenként nagyon is markánsan zsongó riffek, az alattuk, mellettük, fölöttük hol kézen fogva, hol egymástól is elszakadva bóklászó, ambiciózus dob- és basszustémák, meg a végképp megkülönböztethetetlen, de valahogy mégis megunhatatlanul boszorkányos, és a zenében sem észrevehetetlen női energiákra alaposan ráerősítő énekdallamok. Ezekről egyébként még a Wounded Kings utóbbi két lemezének éteri atmoszférája is beugrott egy kicsit, ami megint csak azt erősíti, hogy az egyértelmű technikai párhuzamok ellenére az Acid Kinget nem lehet bármelyik jöttment, alkarnyi trombitával a szájában lazuló stonerbandával egy kalap alá venni, de aki odafigyelve meghallgat bármit az együttestől, annak ezt aligha kell külön bizonygatni. Annak pedig végképp nem, aki ott volt ezen az estén, mert biztos vagyok benne, hogy nem csak rajtam lett úrrá a végére az a teltség- és elégedettségérzet, amit a puszta jó zenélésen túlmutató koncertek tudnak okozni. Vagy ha úgy jobban tetszik, mondhatom azt is, hogy egy másnapos reggel előestéje helyett egy jó pár órányi alvást vagy meditációt kiváltó kisebbfajta rituálét kaptunk, szerintem pedig ez akkor sem rossz üzlet, ha amúgy megvan a másnapos reggelek előestéinek is a maguk tagadhatatlan varázsa. 

double-u

(a videók nem a budapesti koncerten készültek)

Anathema (Budapest, 2015.04.08., Barba Negra)
2015-04-10,

Én ezt a háromórásnak ígért, időrendben visszafelé haladva a banda teljes múltját felidéző, régi tagok közreműködésével levezényelt exkluzív Anathema-fellépést valahogy úgy képzeltem el elöljáróban, hogy eljön AZ Anathema, és elhozza magával társheadlinerként Az Anathemát, előzenekarként meg valami Anathema nevű bandát. Más szóval arra számítottam, hogy hallgatni kell majd egy órán át az utolsó három lemezük dalait, aztán egy órán át lehet bizseregni az Alternative 4-tól az A Natural Disasterig tartó, nem hibátlan, de még bőven gyöngyszemekkel teli éra felidézése közben, a végén meg hatvan perc agyeldobás jön az abszolút klasszikus első két lemez és a méltán korszakalkotó Eternity dalaira. Nos, az elvárásaim csak részben jöttek be, mert a Cavanagh testvérek a műsort nem karrierjük – szerintem elég egyértelműen belőhető – fordulópontjai mentén osztották három felvonásra, hanem aszerint, hogy meddig zenéltek együtt a mostani turnéra vendégként visszatérő két extaggal, Duncan Patterson basszerrel és Darren White énekessel.

Ettől persze még akár jobb is lehetett volna a buli, mint amire készültem, de végül nem így sült el a dolog, a hangsúlyok ugyanis egy kicsit eltolódtak: a jó tizenhat évet felölelő első blokkban az utolsó három lemez alapos vesézgetéséről nem mondott le a zenekar, a jócskán többet érdemlő A Fine Day to Exitet és Judgementet viszont érthetetlen módon letudták egy-egy dallal, ráadásul a második felvonás első felében még az Alternative 4-ról is elég kiszámíthatóan válogattak a lemez intrójának és három nyitódalának elővételével. Így bár fokozatosan egyre izgalmasabbá vált, igazán csak a felénél erősödött be a program, amikor az Eternity mindhárom részét egybefűzték, majd megindult a komolyabb múltidézés a Shroud of Frosttal, a Sunset of Age-dzsel és az A Dying Wish-sel, bár persze az is igaz, hogy a végén meg a Crestfallen/Serenades/Pentecost III-korszak rengeteg dalával (Kingdomtól az Under a Veil (of Black Lace)-en és a Lovelorn Rhapsodyn át a They (Will Always) Die-ig) még rá is tettek egy lapáttal arra, amire számítottam, és így egyfajta beteljesedésig is eljutott a koncert. Felülírni viszont nem tudott mindent ez a kilencven perc sem.

A véleményemet persze el lehetne intézni annyival, hogy nem vagyok elég open minded metalhead, amire én meg visszavághatnék azzal, amit egészen a fellépés közepéig határozottan gondoltam is, hogy tudniillik az Anathema egy ideje olyan zenét játszik, amiben szerintem mások (pl. a Portishead, a Radiohead, vagy ha a még újabb dolgaikra gondolok, a OneRepublic) sokkal jobbak, de ami az én részemet illeti a dologban, revideálnám nézeteimet. Ha volt nagy tanulsága ennek a három órának számomra, az ugyanis az, hogy az Anathemánál nincs szó stiláris inkompetenciáról, sőt még csak fogyatkozó ihletettségről sem: náluk a jól sikerült/rosszul sikerült zene választóvonala nem műfaji és korszakhatárok, hanem két érzelmi hozzáállás mezsgyéje mentén húzódik.

Hogy mire is gondolok? Nos, nálam sokkal okosabb emberek állítják egybehangzóan, hogy a – Cavanagh-éknak elsődleges inspirációt jelentő – gyász, szomorúság és fájdalom valóban szükséges érzések, eltemetni tehát nem szabad őket magunkban, értékük viszont csak akkor van, ha tényleg „beléjük áll” az ember, ha lehatol egészen a mélyükre, mert az önsajnálatban megragadni szintén hiba: termékennyé ezek az emóciók csak akkor válnak, megtisztulás és a mélypontról való kilábalás csak azáltal lehetséges, ha a gyökerükig ásunk, és elszabadítunk mindent, ami ilyenkor elszabadulhat, lemondástól, reményvesztettségtől a dühön át a tébolyig. Az Anathema pedig jó pillanataiban kegyetlenül bele is tud állni a fájdalomba, rossz pillanataiban viszont egyszerűen megreked a szenvelgés szintjén, és bár karrierjük első felében inkább előbbi, későbbi szakaszában meg az utóbbi volt rájuk jellemző, ez a kettősség valójában végigkíséri a pályafutásukat. Ezért tudtak Portishead-vonalon is közel Portishead-szintűt alkotni az A Natural Disaster most is torokszorító címadójával, ezért kaptam fel a fejemet az egyébként kimondottan unalmasnak tűnő új dalaikban (például az A Simple Mistake-ben) is egy-egy riffre vagy gitárszólóra, hogy hé, ez jó, és ezért kell elkövetnem így nyilvánosan azt a szentségtörést, hogy önmagam előtt is bevallom: kedvelem a régebbi Anathemát, de szerintem a Fragile Dreams például nem egy jó dal.

Lehet persze, hogy ezzel már csak a véleményemet akarom ráerőltetni mindenre, amit láttam és hallottam, de nekem egyébként valahogy a zenekar viselkedése is rendre ezekben a bizonyos beleállós pillanatokban tűnt ösztönösebbnek és magával ragadóbbnak. Nem azt vitatom, hogy a tapsikolások és csípőrázások nem voltak őszinték és felszabadultak a tagok részéről, mert de, szívből jön ez is, mint minden, amit csinálnak. Erejük teljében viszont igenis akkor vannak, amikor nem a fájdalom vélt vagy valós szépségére akarnak csupán koncentrálni, és ennek megfelelően kiengedik magukból egy kicsit az állatot. Sőt, továbbmegyek: szerintem még az az ilyen koncertektől méltán elvárható osztálytalálkozós hangulat is akkor uralkodott el a színpadon a leginkább, amikor az addig meglehetősen egykedvűnek tűnő, és szó szerint a háttérbe húzódó Duncan Patterson mellé felkapaszkodott a külsőre a doom metal Jeszenszky Zsoltjának is beillő Darren White, akiből a beleállósság aztán semmilyen formában nem hiányzik, és elkezdtek odapörkölni az igazán lélektépő dalaikkal. Ekkor érdekes módon már mindenki bemozdult, a záró Sleeplessre pedig tényleg majdnem olyan ünnepivé vált a hangulat, ahogy arra számítottam, és valamiért nem gondolnám, hogy egyszerűen csak a nosztalgia uralkodott el a zenészeken, mert attól elég nyilvánvalóan távol tartották magukat.

Na de nem akarok túl messzire menni, mert bár eufóriáról beszélni nem tudok, rossz szájízem sem volt a koncert után – mindkettőhöz sikerült viszonylag közel kerülni, a végeredmény pedig valami nem kellemetlen ambivalencia. Persze én ezzel pont azt kaptam az Anathemától, amit érzek velük kapcsolatban úgy általában is – még ha ezt az érzést csak most sikerült is pontosan megfogalmazni magamnak –, és alighanem így volt ezzel mindenki más is a teremben, elvégre az egész műsort lelkesen, őszintén, lendületesen és jó hangzással tálalta a banda. A Judgement és az A Fine Day to Exit hanyagolása persze valószínűleg objektíven nézve is hiba volt – nem is nagyon találkoztam olyan emberrel a buli végén, aki ezt ne hánytorgatta volna fel –, de azt hiszem, ez még nem a világ vége, tehát ha valaki nálam pozitívabban viszonyul a zenekarhoz, az akár fürdőzhetett is a gyönyörben. És talán jól is tette, hiszen a szenvedés mint önérték évszázados, és sokszor igen nagyra becsült alkotásokban megtestesülő toposza a művészetnek, aminek bizonyára van helye napjainkban is. Hogy hogyan áll hozzá és mit kezd vele az ember, arra meg csak annyit lehet mondani: lelke rajta.

double-u

Claudio Simonetti's Goblin, Trottel (2015.03.22., Budapest, A38)
2015-03-23,

Közismert történelmi tény, hogy számos ókori civilizációra jellemző volt, hogy a kínhalálra szánt foglyokat elítélésük és büntetésük megkezdése között a lehető legkényelmesebb és legkíméletesebb módon tartották fogva, hogy a kínhalál a lehető legtöbb fájdalmat okozza. Ilyesmi logika volt felfedezhető a Trottel szerepeltetésében „a Goblin” előtt, legalábbis érzelmi-hangulati szempontból mindenképp. Nem ismerem a Trottel 33 éves múltra visszatekintő munkásságát, minden, amiről véleményt mondok, az ez a fellépés, erről pedig egy miskolci alkoholista cimborám megfogalmazásánál jobbat nem tudok: olyan zenét prezentált a háromtagú (basszusgitárosból, dobosból és egy hegedűsből álló) csapat, ami leginkább egy sárkányeregetőkről, esetleg ejtőernyősökről szóló videóriport aláfestéseként képzelhető el egy vasárnap délelőtti műsorban, valamelyik sportcsatornán. Volt tempója, lendülete a számoknak, voltak dallamok, volt húzás, de izgalmak, váratlan húzások egyáltalán nem, és a szerkezeti felépítések is gyakorlatilag teljesen minimálisra voltak véve. Rengeteg ilyesmi zene van még így is, ami valahogy beszippantja magába az embert, elindul valami mágia, de ennek a zenének esze ágában sem volt ilyesmi okkult kalandokra csábítani az emberi pszichét, a totálisan profán, hétköznapi úgymond-kikapcsolódás képei ugrottak be róluk. Mivel ez hivatalosan pszichedelikusként definiált zene, elvileg elvárható, hogy ennél valamivel többet nyújtson. Ha mégsem ez a cél, hanem az, ami lejött, akkor oké, de egyébként nem volt sikeres a próbálkozás. Persze, abban biztos vagyok, hogy a zenekar sokkal mozgalmasabb és veszélyesebb zenei irányvonalakat is bejárt már hosszú működése alatt, egyszer majd sort kerítek az elmélyedésre, de azt hiszem, az nem most lesz. Akárhogy is, a laza relax megvolt, jöhetett a horror. 

Suspiria

Hogy mit várjak Claudio Simonetti Goblinjának a fellépésétől, arról sok fogalmam nem volt, nem néztem pontosan utána, milyen forgatókönyv szerint mennek a dolgok. Csak a Suspiria filmzenealbumot hallgattam, az nagyon jó, és elegendőnek tűnt egy rendes progrock koncerthez is muníciónak. Ha tippelnem kellett volna, az valami olyasmi lett volna, hogy a háttérben lepergő, betétdalnak megfelelő filmrészlet-bejátszásokkal végignyomják a lemezt, esetleg improvizálnak is kicsit, betesznek kihagyott részeket, bónuszokat, stb. De nem, ez az előadás teljesen más volt: a négytagú banda tagjai, akiket a billentyűs (olykor akusztikus gitárt is ragadó) Simonetti régivágású módon, név szerint bemutatott, elhelyezkedett a színpad két szélén és szépen lekísérték a filmet, amit két kisebb oldalsó, és egy nagy színpad mögötti kivetítőn végig leadtak, tokkal-vonóval, párbeszédekkel, mindennel.  Ilyenkor a zenészek csak ültek csendben, amikor pedig a zenén volt a sor, akkor az bivaly erővel, élőben reccsent fel, és meg kell mondjam, jóval hatásosabb volt, mint arra számítottam. Gyakran írjuk a mindenféle  zenékben előforduló sejtelmes betétkre, hogy horrorisztikus, meg „félelmetes” és „ijesztő”, de ezek a jelzők sokkal inkább stilisztikai értelemben valóságosak, mint konkrétan. Itt viszont tényleg, szó szerint működött a dolog, több ízben is széles vigyorral nyugtáztam, hogy átjárja testemet az adrenalin. Ez különösen annak fényében erős bizonyítéka mind a csodálatos képi világú film, mind a zene maradandó erejének, hogy ezt az egészet azért nem így kellett volna kivitelezni. Ha filmvetítés, akkor egy olyan mozitermet kellett volna keresni, ahol kényelmesen el lehet helyezkedni (ugyebár, a megkínzott test kevésbé fogékony a kínzásra), a zenekar pedig ugyanígy bejátszhatta volna a megfelelő részeket a megfelelő helyekre a háttérből. Nagyobb baj az enyhe fáradtságot leszámítva ez nem okozott, a hirtelen csendeknél nem jött elő a csendes állókoncerteknél megszokott pofázás zaja, hanem tényleg csend volt. Igaz, ez nem csak a zene dicsősége, kellett hozzá a film cselekménye is. Mindenesetre, amikor a film és a zene is végetért, a közönség kitörő lelkesedéssel ünnepelte utóbbi előadóját. 

a' ördög

 

Overkill, Sanctuary (2015.03.13., Budapest, Club 202)
2015-03-15,

Ha kicsit lelkesebb vagy idealistább volnék, már fújnám is a fanfárokat az Overkill és a Sanctuary közös budapesti fellépése kapcsán, hogy hülye, aki a metál haláláról beszél, de hát nem vagyok, ráadásul épp nemrégiben, az M:Pire of Evil-koncert kapcsán jelentettem ki a műfajról, hogy öregszik, úgyhogy fanfárok nem lesznek. Annyit viszont mindenképpen szeretnék határozottan kijelenteni, hogy ez az öregedő műfaj még nagyon is jókötésű.

A végső bizonyosságot mondjuk az Overkill hozta el, de azért a maga módján a Sanctuary sem hagyott sok kétséget a dolog felől – inkább csak arról van szó, hogy míg a főzenekar kiállásra és habitusra is egy bokszolót idéz, sőt a frontember Blitz többször alapállásba is vágja magát, addig Warrel Dane-ék visszafogottabban prezentálják magukat. Talán egyébként még statikusnak sem túlzás nevezni a színpadi jelenlétüket, a Nevermore-ban annak idején azért emlékeim szerint eléggé pörgő frontember ugyanis manapság már csak ténfereg, aztán amúgy halfordosan beleáll a sikolyokba (mi több, az első számok alatt még szemüveget is viselt), a többiek meg egy helyben szobrozva teszik a dolgukat, esetleg némi bólogatással és ördögvillázással cirádázva a történetet, ami ugye nem sok. Az egészből azonban mégsem a teszetoszaság vagy a karizma hiánya jön le, hanem valamiféle – ha már úgyis Halfordot emlegettük – Judas Priest-i méltóságteljesség, annak az érzete, hogy az együttes magabiztosan tudja, milyen jók a dalai, és milyen jól elő is tudja adni őket, így aztán egyszerűen büszkén kiáll, és felmutatja, mije van.

A Club 202 piedesztálnak kitűnően alkalmas, jó magas színpada ehhez nagyon illett is, és a hangzással sem volt probléma, úgyhogy a meccs gyakorlatilag már a nyitó Arise and Purify-nál eldőlt, onnantól kezdve tényleg csak a műélvezettel kellett törődni. Abban pedig bőven lehetett is mártózni, mert Lenny Rutledge riffjei egyértelműen tanúsítják, hogy a fickónak – ahogy a konferanszaiban amúgy nagyon elemében lévő Warrel Dane fogalmazott – heavy metal folyik az ereiben, és ez a zenei környezet a frontember hangjának is sokkal jobban áll, sőt kreatívabb megoldásokra is serkenti őt, mint a késői Nevermore. Az új lemezről citált Frozen biankó énektémái mondjuk élőben is kilógtak egy kicsit a sorból, főleg úgy, hogy közvetlenül a The Mirror Black után hangzott el a szám, és úgy általában is igaz, hogy a Seasons of Destruction, a Die for My Sins, a Future Tense és a Taste Revenge más szintet képviselt, mint mondjuk az új Let the Serpent Follow Me vagy Question Existence Fading, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy pillanatra is leült a buli. Sőt, akkor is, ha csak a régi dalokhoz társítanám a csúcspontokat, mert az Arise and Purify sikolyai vagy a The Year the Sun Died szólója is az emlékezetes pillanatok közé tartozott. A legtöbben persze valószínűleg a White Rabbitre fogunk a legtovább emlékezni, mert ez a feldolgozás meglepetés is volt amellé, hogy csúcsponttá vált, de még némely előzetes fenntartások fényében is csak egy csomó ilyen csúcsponttal tudnám jellemezni ezt a koncertet, szóval ha a szurkálódást nem is tudom félretenni, nem mondhatok mást, mint azt, hogy le a kalappal nemcsak Warrel Dane-ről, hanem előtte és teljes társasága előtt is.

Overkill live Budapest 2015

Bevallom, eleinte nem nagyon tudtam elképzelni, hogy a Sanctuarynek tökéletesen megfelelő klubpódiumon a Sziget metálszínpadát vagy a PeCsa deszkáit is teljesen belakó Overkill mit fog kezdeni magával, de itt se telt sok időbe, hogy kiderüljön, minden rendben lesz: miután iszonyatos stroboszkópvillogás és szárazjegezés közepette befutott a banda, és letekerte az Armoristot, a Hammerheadet meg az Electric Rattlesnake-et, semmi kétség nem maradt afelől, hogy ekkora méretben is a teljes Overkill-élményt kapjuk. Sőt, azt kell mondjam, legközelebb is így szeretném látni a zenekart, mert Blitz oldalról befutós mutatványa és D.D. Verni kevély jövése-menése messziről nézve is hatalmas királyság, de most, hogy láthattam hozzá az arcukat (meg a koncert közben Iggy Popból Bobby Hambellé vedlő Derek Tailer, a Dimebag visszafogottabb kiadásának is megfelelő Dave Linsk, és a dobok mögül néha elővillanó Ron Lipnicki arcát), még teljesebb volt a hatás. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mivel is lehetne megragadni azt, amit az önmagáért beszélő zenéhez, profizmushoz, elánhoz és a pózokhoz még hozzátesz ezeknek az embereknek a tekintete, meg a szájuk sarkában játszó vigyor, és arra kellett jutnom, hogy bár ízig-vérig metál minden tettük, a műfajban nincsenek párhuzamok erre. A legközelebbi példa talán még az AC/DC, de röhögjön ki nyugodtan bárki, nekem mégis inkább James Brown ugrott be végül, mert az Overkill tényleg a showbiznisz legkeményebben dolgozó metálbandája, és ahogy Brown, úgy ők is azt a mentalitást képviselik, amely szerint ez a bizonyos showbiznisz nem szitok-, hanem varázsszó, nem valami alantas tevékenység fedőneve, hanem az alkotói munka egyik lehetséges kiteljesedése, egy önálló érték, sőt egyfajta szentség.

Overkill live Budapest 2015

Szóval valahol itt tartottam fejben már három szám után, pedig a Powersurge, az In Union We Stand, a Rotten to the Core, az End of the Line, a Hello from the Gutter, az Overkill, az Elimination és a Fuck You még csak ezután jött, és Blitz is a későbbiekben kezdte el csillogtatni még Warrel Dane-ét is ütő, abszolút sablonmentes, de mégis metálkoncertre illő humorát, ami ezúttal olyan konferanszokban nyilvánult meg, mint az „I can smell you, but I can't hear you” vagy a „One more?” kérdésre érkező üdvrivalgásra felemelt ököllel levágott „Come and get it motherfucker! Grandpa is pissed off tonight!” Mit is mondhatnék? Talán azt, hogy én baromira utálom, ha lefuckeröznek meg -motherfuckeröznek az énekesek, de ez most kimondottan bejött. Vagy azt, hogy ég áldja nagyapót, amiért így be volt pöccenve, mert a legjobb helyre tette a szervezetében termelődő adrenalint a társaival együtt: kikapcsolt, felemelt és erővel töltött el vele egy teli klubnyi embert. Vagy azt, hogy legközelebb leviszek magammal egy hipsztert Overkill-koncertre, mert szerintem ennek a csibészes mosolyú, cicanadrágos, frufrus matróznak meg az olasz-francia szerelemgyereknek bárhol eladható, bőgőző kiskakasnak a harmincöt éves zenekara egyszerűen minden kontextusban kibaszott kúl. 

double-u

képek: Crusader

Obitary, M-Pire of Evil (2015.01.21., Dürer kert)
2015-01-25, Budapest, Dürer kert

Fight, we will fight right / Kill all, fight death / Kill, we will kill death / Dead to all.
(Venom / Obituary / Venom / Obituary)

1984-ben néhány floridai Venom-rajongó zenekart alapított Executioner néven. A bandából előbb Xecutioner, majd Obituary, aztán még a Venomnál is nagyobb sztáregyüttes, végül pedig főzenekar lett azon a turnén, ahol a Venom exgitárosáé a nyitóbanda. Nyilván létezik perspektíva, ahonnan nézve az „így múlik el a világ dicsősége” a megfelelő summázata ennek a történetnek, de az is biztos, hogy az nem a – minden irónia nélkül – csillogó szemű metálrajongóé. A csillogó szemű metálrajongó ugyanis egyrészt tudja, hogy az Obituary attól függetlenül is egy kincs, hogy a mesterei fejére nőtt, másrészt meg akkor is úgy éli ezt meg, hogy a legendák felkarolják méltatlanul legatyásodott példaképeiket, ha valójában csak annyi történt, hogy az M:Pire of Evil kiadója befizette a zenekart az Obituary elé.

                            Obituary flyer

A hab a tortán az volt, hogy ebbe az idilli képbe nem rondított bele Mantas sem, a Venom exgitárosa ugyanis nemhogy nem hordja fenn az orrát, mint a legtöbb lecsúszott legenda, hanem tényleg lángoló tekintettel tesz hitet a színpadon amellett, hogy rajongók nélkül nincs metálszíntér. Hogy mindezt fejkendőben és szemüvegben műveli, az persze a történet képregényszerűségébe kicsit belerondít, de ha már úgyis a perspektíváknál tartottunk, nézzük inkább onnan a dolgot, hogy más 53 évesen előveszi az olvasószemüvegét, és megfejt egy keresztrejtvényt, ez az ember meg ugyanennyi idősen  felrakja a gitározószemüvegét, aztán bepengeti a Don't Burn the Witch riffjét, és azonnal tudja mindenki, hogy ő játszik, mert ugyanolyan aurája van a játékának a maga összes tökéletlenségével együtt, mint mondjuk Mike Sifringernek a Destructionből.

Ráadásul az M:Pire of Evilben ott van még mindemellé – ha már képregényekről volt szó – a Lex Luthornak is tökéletes Tony Dolan, aki megjelenés és elán szempontjából is egy kraftos ötvenes metálfrontember, ráadásul minden előkerülő Venom-számnál teljesen őszintén elharap egy vérkapszulát. Nevetünk? Örülök, hogy jól szórakozik mindenki, mert én is így voltam ezzel, miközben szólt a Welcome to Hell, a Black Metal, a Countess Bathory, meg a klasszikusnak az előzmények fényében már nehezen nevezhető, de még mindig bőven jó Parasite és Carnivorous. Sőt, még akkor is, amikor az M:Pire of Evil saját számai voltak terítéken. Oké, olyankor persze sokkal kevésbé – nyilván a vérkapszulák sem véletlenül repedtek akkor, amikor –, de a helyzet az, hogy ez akkor is egy jó koncert volt, ha őszinteségi rohamosat játszunk. Mert igen, tét nélküli kliséhalom volt az egész, de az még a szemüvegen meg a fejkendőn is átsütött, hogy ez itt nem maga a klisé, hanem az, amit azzá silányítottak később. Én meg egyre inkább úgy vagyok vele, hogy jobb ma egy szebb napokat is látott nyugger, mint holnap két leendő beteljesületlen ígéret, és mivel a metál alighanem úgy en bloc, műfaji szinten élemedett korába lépett már, az sem kizárt, hogy még igazam is van.

Ami a folytatást illeti, nemcsak azért vagyok bajban, mert nagy szavakra ragadtattam magam az iméntiekben, hanem azért is, mert az Obituary – rettenetesen hosszú hajak és szakállak ide vagy oda – sokkal kevesebb kapaszkodót nyújt a nagy szavakra vágyó cikkírónak, mint az M:Pire of Evil, vagy úgy általában a többség. Nem elég ugyanis, hogy egy Venomon és Hellhammeren nevelkedett társaságról beszélünk, amelynél a fejlődést a legprosztóbb groove-os/hácés (tehát nem hardcore-os, hanem hácés) témák felfedezése jelentette, hanem még nagyon amerikai is a brigád, a szó egydimenziós értelmében. Ennek a végeredménye pedig a művészi primitivitás egy olyan, az őszinte, zsigeri primitivitáson átszűrt esszenciája, amelyhez képest még a nemrég itt tárgyalt Entombed is múzeumi tárlóba illő kultúra.

Persze az Obituary meg pont ezzel érdemli ki a maga tárlóját: felmennek a rettenetes hajak és a rettenetes szakállak (meg az összes szakállnál rettenetesebb egy darab borotvált arc) a színpadra, és három perc alatt olyan kockát sajtolnak a metálzene összes lényeges összetevőjéből, hogy abba még a leghatékonyabb hulladéktömörítő is belepirul. Továbblépés innen nyilván nincs, úgyhogy nem is történik más a későbbiekben sem, csak potyognak a kockák egymás mellé, és nyomják agyon az embert, de igazából még különválasztani is nehéz őket, mert tényleg csak az ad némi hullámzást a produkciónak (termelésnek?), hogy éppen ragadósabb és szivacsosabb az alapanyag, mint a régi lemezekről származó Immortal Visions, Intoxicated, Slowly We Rot és 'Til Death esetében, vagy inkább tömör és szúrós, mint a World Demise-ról citált Don't Care-nél és az új albumról elővett Visions in My Headnél. Nem is tart sokáig az egész, tudják azt a – mellesleg Frozen in Time jeligével csúcsformában lévő – zenészek is, hogy ezzel már negyvenöt perc plusz négy ráadásdal alatt úgy ki lehet lapítani bárkit, hogy nem lesz panasz. Ráadásul mindez valami olyan mérhetetlen profizmussal van tálalva úgy precizitás és hangzás, mint látvány (értsd: fények, szárazjég, pózok és hajrázások) szempontjából, hogy míg az elején még azon tanakodtam magamban, vajon miért telik meg a Dürer nagyterme az Obituaryra, ha a fentebb említett Entombednak a kicsi is elég volt, hazafelé már azon voltam meglepődve, hogy ez a jó értelemben vett show csak ennyi embert érdekelt.

Konklúzió? Én egy érzelgős, vagy ha úgy jobban tetszik, hívő típusú metálos vagyok – szeretem a nagy himnuszokat, amikre lehet öklöt rázni, meg ilyenek –, úgyhogy nekem azért az Entombed marad a nagyobb élmény, de ez szerintem is csak azért van, mert John Tardyék a maguk kíméletlen, szenvtelen módján talán még LG Petrovéknál is metálabbak.

double-u

Entombed A.D., Grave, Implode (2014.10.12., Budapest, Dürer-kert)
2014-10-13,

Egy koncertbeszámoló hitem szerint akkor ér valamit, ha legalább köszönőviszonyba tud kerülni valamiféle gondolatisággal. Ez a koncertbeszámoló viszont arról szól, hogy megint előmászott a kukából a gondolatiság teljes hiányát szellemiséggé avató és művészi szintre emelő Entombed, aztán eljött Budapestre azt mondani, hogy uuuuaaaaa, úgyhogy magamból hülyét csinálnék, a zenekart pedig megcsúfolnám a maga gyönyörűséges csúfságában, ha nagy megfejtésekkel próbálkoznék (ahogy azzal is, ha Entombed A.D.-znék az alábbiakban, elvégre mindenki tudja, miért kell az a két betű a cégérbe, itt meg magunk között vagyunk, nem a bíróságon). Maradjunk tehát a tényeknél (és az Entombed név használatánál).

 Az például egy elég makacs tény, hogy én az előzenekarok meghallgatásából sok-sok éve kiöregedtem, és ez esetben az öregség és a bölcsesség közé nyugodtan tehetünk egyenlőségjelet is, mert egy kezemen meg tudom számolni, hogy az ez idő alatt általam kihagyott számtalan előzenekarból hány vitte valamire (ráadásul azok is olyanok, mint a Parkway Drive, ami, úgy érzem, akarva-akaratlanul is külön súlyt ad a szavaimnak). Ezzel együtt tegnap áldoztam a teljes körű tájékoztatás oltárán, és lementem az estét nyitó Implode-ra, úgyhogy elmondhatom, hogy belőlük se lesz semmi soha, viszont az előzenekarságot műfaji szinten űző együttesek 95 százalékával ellentétben fizikai kínokat sem okoztak a hallgatónak akármilyencore-os pózok helyett szimpatikus hatesphere-i vehemenciával tálalt göteborgos, deathes, thrashes dalaikkal. Így hát harminc perc után, amikor a hozzáállásukat tökéletesen summázó „Gyertek, igyunk egy sört” felhívással véget ért a koncert, elégedetten állapíthattuk meg, hogy az előzenekar megtette kötelességét, az előzenekar mehet – és egész nyugodtan vissza is jöhet máskor.

   

Évtizedes múlt és jóval komolyabb/komorabb/gonoszabb imázs ide vagy oda, nem sokban különbözik ettől a Grave attitűdje sem, ami meg egy „we are here to rock your socks off” konferanszban nyilvánult meg. A zenéjük viszont már más szintet képvisel, mondhatni aurája, méghozzá koromfekete aurája van még abban az időről-időre összevigyorgós, némiképpen rock and rollos tálalásban is, amiben ezen az estén prezentálták nekünk. Persze az éremnek van másik oldala is: bár a You`ll Never See riffjeibe talán még bele lehet hallani, hogy akár a Grave is megírhatta volna a Wolverine Bluest és a To Ride, Shoot Straight and Speak the Truth-t, végül mégsem így történt, úgyhogy ők ahelyett, hogy a keményzenék elég nagy szegmensére hatást gyakorló himnuszgyárosokká váltak volna, megmaradtak inkább egy jól körülhatárolható stílus legjobb iparosainak. Azt nem mondanám, hogy a második albumuk már említett címadója, a Christi(ns)anity, a Turning Black vagy pláne az Into the Grave ne lett volna önmagában is emlékezetes, de azért nem voltak egy súlycsoportban sem egy Left Hand Path-szal vagy pláne egy Wolverine Blues-zal: mint mindig, a Grave vonzerejét most is inkább az adta, ahogy a tényleg kivételesen erőszakos riffek és a visszhangosított hörgések összeálltak egy hosszú, egybefüggő zajmasszává. Egy ismerősöm szavaival élve homloknál beléd rakták a láncfűrészt, aztán köldöknél kivették – a főfellépő zenéjével ellentétben ebből 45 perc bőven elég is, de abban a 45 percben a Grave csaknem utánozhatatlan.

Na és akkor az uuuuaaaaa. Ha felidézem a zenekar térdig érő sárban adott mezőtúri koncertjét vagy az első Dürer-kertes buliját, ahol LG Petrov a saját taknyával simította hátra a haját, és sört locsolt a szemébe, azt kell mondjam, Entombed-koncertek terén Magyarországon elég magasan van a léc, de leverni még úgy sem sikerült, hogy ezúttal az adekvát kelléknek számító gusztustalanságok hiányoztak, sőt a frontember is meghökkentően józannak tűnt. Más szóval úgy tűnik, hogy ezt a bandát még akkor is misztifikáltuk, amikor ezeket az egyébként nem éppen magasztos hozzávalókat emlegettük vele kapcsolatban. Az igazság ugyanis az, hogy a koncert így is azzal indult, hogy uuuuaaaaa, Petrov így is úgy nézett ki, mintha szegény Robin Williamsre ráosztották volna egy csőlakó szerepét, akinek rengeteg piával sikerült elérnie, hogy enyhén bárgyú, de végtelenül szimpatikus és irigylésre méltó jókedvben élje le egész hátralevő életét, és az egyetlen vágya az legyen, hogy bömbölhessen, a zenészek így is olyan varacskosan játszottak, hogy minden riff mellé kondást lehetett volna állítani, a közönség pedig erre így is igazi csürheként reagált. A tahópogó olyankor persze egyáltalán nem tetszett, amikor valamelyik versenyző pont felénk indult meg, de muszáj elismerni, hogy így is kellett az összképhez, mert nemcsak illett a zenéhez, de láthatóan táplálta is az együttes lelkesedését. Sőt, megkockáztatom: akármennyivel is kényelmesebb lenne máshol, nincs jobb helyszín a fővárosban egy Entombed-koncerthez ennél a lyuknál, ahol már másodszor gyurmázott együtt összepréselődve az egész terem, függetlenül attól, hogy ki szeret gyurmázni, és ki nem.

                

Na jó, azon a véleményemen azért ez a fellépés se változtatott, hogy a Back to the Front nem a legjobb lemez, mert egyértelműen az új dalok voltak a gyenge pontok a műsorban, de ezzel nem az A.D.-s Entombed létjogosultságát akarom vitatni, mert személy szerint a lényegesen klasszikusabb felállásban készült Uprisingot se tartom jobb albumnak. És egyébként is, ezt csak a kínosan precíz őszinteség mondatja velem, mert a Revel in Flesh, az Out of Hand, a To Ride, Shoot Straight and Speak the Truth, a Stranger Aeons, a Wolverine Blues, a Chief Rebel Angel, a Left Hand Path, az Eyemaster, a Supposed to Rot meg a Damn Deal Done – még leírni is jólesik a címeket, de tényleg – játszi könnyedséggel feledtette azt a talán három darab új szerzeményt. Évek múlva pedig, amikor már azt sem tudom majd felidézni, hogy milyen felemelően üvöltötte együtt az egész terem, hogy „you will never gain my trust”, pláne nem arra a tíz gyengébb percre fogok emlékezni, hanem a zenészek gyermeki vigyoraira, meg arra, hogy amikor lezárták a bulit a Serpent Speech-csel, és megszólalt a hangfalakból a Venomtól az In League with Satan, ahelyett, hogy lejöttek volna a színpadról, mind az öten önfeledten rázni kezdték a hajukat, mintha valami rockdiszkóban lettek volna 1986-ban. Merthogy végeredményben ez az infantilizmus az Entombed esszenciája: amíg a metálzenészek és -rajongók egy jelentős hányada görcsösen igyekszik elhitetni a világgal (és önmagával), hogy ez a műfaj is lehet „menő” és „igényes”, ők homlokegyenest az ellenkező irányba haladnak, és a többséggel ellentétben mégis ők azok, akik jutnak is valahova.

double-u

Bolt Thrower, Morgoth, Incantation (2014.09.25. Bécs, Arena)
2014-10-07,

Sem lemez, sem jubileum, sem tagcsere nem szolgált a Bolt Thrower aktuális Európa-turnéjának apropójául, úgyhogy nem is bajlódnék a hozsannával, csak ismertetném gyorsan a tényeket: két bitang jó előzenekart hoztak magukkal Bécsbe a death metálosnak maszkírozott öreg punkok, ráadásul nagyon kedvező áron léptek fel egy olyan helyen, ahol garantáltan nem okoz csalódást a hangzás. Nem volt kérdés, hogy megyünk.

A teltházas rendezvényt az Incantation nyitotta, és az előzenekarok örök feladatát, a hangulatteremtést annyira komolyan vették, amennyire csak lehet. A New York-i zenekar ugyanis nem bevált sémákat követ, azaz nem a brutalitás csúcsrajáratásában, vagy a technika fitogtatásában jár elöl, hanem az erős atmoszféra megteremtésében. Zavarba ejtően hosszú hörgésekkel felkonferált dalaikban ugyanis minden, így a virtuóz gitárszóló, a falbontó riffek és a kattogó basszusfutamok is csupán a markáns hangulat szolgálóleányai. Ennek megfelelően nem is lehet elvárni, hogy egy emberként hörögjön villázva a tisztelt nagyérdemű az olyan dalokra mint az Ibex Moon, vagy az Oath of Armageddon, hiszen John McEnteeéknél minden arra megy ki, hogy beszippantja a hallgatót a zene vagy sem. Külön bónuszpont a zenekarnak azért, amiért szemmel láthatóan magasról tesznek a vizualitásra és az imidzsre. Jobb szó nincs rá, de korszerűtlen kiállásuk is azt üzeni: foglalkozz csak a zenénkkel elvégre mi is azt tesszük.

                    

A német Morgoth persze messze sokkal marketing-centrikusabb módon közelít a zenéhez. A folyamatosan fel-alá mászkáló Marc Grewe frontember a sapkájában és a mellényében például többször juttatta eszembe Vince Neilt mint John Tardyt, egyedül a Nasum-pólója és öblös hörgése emlékeztetett arra, hogy azért mégiscsak egy death metal koncerten volnánk. Na meg persze a zakatoló dalaik, amiknek nagyon jót tett az a lelkesedés, ami például a gitárosokból is áradt. Külön élvezettel grimaszolták végig saját riffjeiket és kiállásaikat, ebbe közel ugyanennyi energiát fektettek, mint magába a pengetésbe. Félreértés ne esék, nem önimádó ripacskodás volt ez, így a folyamatos pózolás ellenére nem volt az az érzésem, hogy a Morgoth újjáalakulása pusztán a tartásdíjak és a törlesztőrészletek könnyebb előteremtése végett valósult meg. Apropó újjáalakulás: elhangzottak új dalok is – a God Is Evil például a teremben lévő magyaroknak szólt – ezek abszolút nem maradtak el a Cursed vagy az Odium klasszikusainak színvonalától. A Morgoth-lemezek ridegsége és szikársága nem köszönt vissza a hangfalakból, viszont a vastag és tömény hangzásnak köszönhetően előtérbe került a lendület és a groove. Hogy az új albumon az itt látottak-hallottakból mi köszön vissza, az persze továbbra is kérdéses, de ez alapján a tömény riffmassza után már egyre kíváncsibb vagyok rá.

Így van ez a Bolt Throwerrel is természetesen, mégiscsak kilenc év telt el a legutóbbi lemezük óta. De izgalomra az ő esetükben semmi ok: a Coventry-i punkklub WC-jében alapított banda ugyanis a világ legbecsületesebb zenekarainak egyike. A közelmúltban bejelentették, hogy írják már a Those Once Loyal folytatását, aztán kis idő múlva közölték, hogy album lefújva, a témák nem elég jók. „In a world of compromise some don`t”: hirdetik magukról büszkén az egyébként olcsón árult pólóikon is, és tényleg. Ahhoz pedig, hogy ezt a hozzáállást megengedhesse magának egy együttes, valamit nagyon kell tudnia. Ez a valami természetesen az élő teljesítményük, amelynek híre is van: az Arena nagyterme zsúfolásig megtelt. (Annyira, hogy a tekintetem többször találkozott egy Motörhead hátfelvarró Snagletooth-jával, mint Karl Willettsével.)

                   

Pedig a színpadon semmi rendkívüli nem történik. A Bolt Thrower színpadképe ugyanis azt a benyomást kelti, hogy ez a négy iszapszemű, gyűrött arcú metálos tíz perce még a kocsmában züllött, a pultos csajt meg azért hozták magukkal basszusgitározni, mert a bőgősük annyira kiütötte magát. Ennek ellenére (vagy pont ezért) a zenekar dalaiban komoly dráma játszódik le. Már a nyitó War/Remebrance kettős alatt hadrendbe álltak a karomon a szőrszálak, pedig a hangzás itt még nem is volt annyira éles és tiszta, erre a műsor harmadánál felbukkanó World Eaterig kellett várni. Innentől kezdve nem volt se megállás, se pofázás, némi színpadmászással tarkítva jöttek sorban a dalok: Forever Fallen, No Guts, No Glory, IVth Crusade, Mercenary, Powder Burns, Anti-tank (Dead Armour).  A legjobb az egészben az volt, hogy a banda semmivel nem törődött. Ritkuló hajukat rázva bólogattak, aztán leszarták, hogy a nagyérdemű feldolgozza-e magában az önmagát háborúkkal kiírtó emberiség tragédiáját, amiről a dalaik szólnak, vagy csak az öklüket rázzák a This Time It`s War váltásaira, a fejüket hagyják el a Killchainre bólogatva, vagy a frontemberrel kórusban azt hörgik, hogy Cenotaaaaaaaph.

A műsoridő egyébként igen hosszú volt, 17 számos, nem csoda, ha a rendes program vége elé elhangzó ...for Victory végén Willets már lógó húscafatként köhögte a mikrofonba, hogy „we will remember them”, pedig még hátra volt a ráadás. Ez az At First Lightot és a When Cannons Fade-et jelentette, utóbbi vészjósló kiállása önmagában megérte a közel hatórás utat és a másnapi kialvatanlanságot. Volt azonban még a ráadásnak is egy ráadása: a Silent Demise-ra már a ruhatárból néztünk vissza. Ez már tényleg az epilógius volt, a dal végén pedig Willetts a háttérvászon alján álló feliratot kezdte mutogatni. Estd.1986. Két év múlva lesz harminc, értjük. Lesz hát jubileum, valószínűleg már lemez is, meg apropója egy következő koncertnek. Hát úgy legyen.

nubain

Mgła, One Tail, One Head, Svartidauði, Cult of Fire (2014.03.08., Prága, Hudební klub Nová Chmelnice
2014-03-28,

"Messze van" - hangzott több ízben is a nemleges válasz indoklása, mikor az Untamed and Unchained Tour prágai állomására kerestünk útitársakat. Kilométerben lemérhető, tényleg nem kevés. Sok, és ezzel több dolog is együtt jár.

Csehországi állomása gyakorlatilag minden említésre méltó turnénak van. Németországgal határosnak lenni kényelmes dolog, de nem elegendő - lásd Ausztria, ahol valószínűleg jóval több underground koncert is lehetne, ha nem 20 halvérű felvarróhuszár látogatna el rájuk jellemzően. Ezzel szemben ha Prágában fellép a Mgła, a Svartidauði, a One Tail, One Head és a Cult Of Fire, minden további nélkül teltház van, ami jelen esetben több száz főt jelent, ráadásul magát dinamizálni hajlandó közönség képében. Maga a helyszínül szolgáló klub egyébként valamiért óhatatlanul az Angyalföldi Kulturális Központot juttatta eszembe, de az asszociáción kívül nem ért minket kár ebből adódóan, sőt.



A Culf of Fire csúszás nélkül kezdett. Az arcok előtt fekete lepel. Olyan zenét játszanak, amit lehet nagyon szeretni, de speciel nekem már sikerült ráunnom, pedig nem tartozik a legtöbbet hallgatott előadóim közé. Ennek ellenére értem, hogy mi adja a varázsát - például az előadásmód. Nem arról van szó, hogy a tagok felvesznek egy maskarát. Képesek benne úgy mozogni (vagy nem mozogni), hogy az összeálljon egy komplett, gazdag díszlettel bíró előadássá. A színpadra annyi koponyát, csontot, füstölőtartót stb. pakoltak fel, hogy az már soknak tűnjön, de valahogy épp ezért tud működni. Mert sok. Sok az énekes lassú, teátrális karmozgása a két kasza mögött, a gitárost kitakaró relikviahalom. És hatásos. Én viszont a második album óta már nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy kevés a zene, ami a jól kitalált és megvalósított koncepció mögött van. Egyébkent profin játszottak, természetesen mindkét lemezről válogatva.

Az átszerelés nem tartott sokáig, a Svartidauði pedig minden különösebb időhúzás nélkül belekezdett. Az arc alsó fele előtt fekete lepel. A zene pedig minden különösebb látencia nélkül magába szippantott. Otthon hallgatva is elementáris erővel bír, megragad és magával vonszol, de élőben ez korábban nem tapasztalt szintekig fokozódik. Gyertyák és füstölők nélkül szakít ki a testünkből, csavar és fordít ki mindent belőlünk. A Svartidauði anélkül tud számokat nagyon komplexen felépíteni, hogy ez akár csak egy pillanatra is faszverés jelleget öltene. Ez ritka, de nekik élőben is sikerül, lazán, de erőteljesen játszották a Flesh Cathedral és a The Synthesis Of Whore And Beast tételeit. A hangzás is jó volt, a kérdés pedig óhatatlanul felmerül: innen hova tovább? Ilyen jellegű veszteségérzetet, hiányt még sosem tapasztaltam, mint ennek a fellépésnek a végeztével. Egy olyan állapotot mutatott meg, amit nem akartam elhagyni – és abban sem vagyok biztos, hogy ez könnyebben ment volna, ha lett volna idő a Flesh Cathedral album teljes előadására. Úgy tűnt, nem lehet „elég” ebből az élményből.

                  

Azért ezt a módosult tudatállapot elhagyása ügyet pláne megkönnyítette a One Tail, One Head. Az arcok előtt semmi lepel, de nem ez a baj. Míg korábban csak érdektelennek gondoltam a zenekart, ezen az estén egészen feltűnő volt, hogy mennyire irritáló. Mintha a számaikat direkt úgy írtak volna, hogy "na, itt majd höjjögnek", "na, itt akkor majd lehet sütkérezni a figyelemben", "na, akkor itt megpogóztatjuk őket!". A zenekar viselkedése is nagyjából ezt a hatásvadász hozzáállást mutatta, leplezetlen élvezettel játszották az ezen három kategóriába beilleszthető, unalmas riffeket, részeket. Különösen az énekes vágott maximálisan önelégült fejet. Bár a kinézetük mocskos volt, a zenébe sajnos nem sikerült mindezt átvinni. Ennél még napjainkban is sok érdekesebb dolog jön Norvégiából. Mindazonáltal valamiféle számomra rejtélyes okból kifolyólag sokan élvezték a koncertet.

                   

Az utolsó fellépő a Mgła volt, akiket nagyon régóta szerettem volna élőben látni. Végigkísértem az eddigi pályafutásukat, és a Groza album kivételével minden kiadványuk már első hallgatásra nagy favoritom lett. Egyedi, maró atmoszférát teremtenek, fogós riffekkel operálnak, szóval nem féltem attól, hogy mindez nem működik élőben. Működött is, bár kicsit máshogy hatott. Nem feltétlenül intenzitásában, inkább jellegében. Sodró lendülettel játszottak, élesen hasított ki a szövetből a gitár, több anyagról szerepelt több olyan szám, amit már rengetegszer hallottam, de mégis tudtak valami újat tölteni beléjük. Ez alatt nem átírást értek, hanem valami olyan dolgot, amit meg kell tapasztalni. Az estét záró With Hearts Toward None VII eleje is akkora többletenergiával bírt, hogy azt hittem, darabokra esek – akkor is, ha patetikusan hangzik. A Mgła számai esetén nem éreztem azt, mint a norvégoknál: itt egész egyszerűen nem megcsinált, hanem természetes volt, hogy a hallgatóságból ki-ki a maga temperamentuma szerint, de egy ritmusra mozdul meg. Ja, és persze az arcok előtt fekete lepel, de még mindig nem ez a lényeg.

A Svartidauði után tehát a Mgła is egy olyan fellépést produkált, ami a válasz arra a kérdésre, hogy miért járunk koncertre. Az érdem természetesen főként a zenekaroké, de azért kellett a jó hangosítás is, és nem ártott, hogy a közönség sem egy darab kő aktivitásával bírt.

Szóval, Prága tényleg baromi messze van.

STH

Blackdeath, Witchcraft, Kolp, Niedergang (2013.11.23. Budapest, Showbarlang)
2013-12-02,

A Niedergang nemrégiben megjelent lemezéről (Delirium Aeternum) az volt a véleményem, hogy nem rossz, de minek kiadni egy ilyen semmilyen szempontból nem eredeti, nem kiemelkedő anyagot? Élőben viszont tök jól működött a zene, és ezzel már rögtön meg is van a legitimitása a stílusgyakorlatnak. A hangulat is itt volt még a legjobb, nagy tömeg, jó hangzás, és még a személyzet ultra-jópofi szabotázsakciója (rózsaszín szívecske a színpad mögé irányítva, míg le nem lett szedetve) sem tudta elrontani azt. A koncert óta újra próbálkoztam a lemezzel, de a véleményem azzal kapcsolatban változatlan: sokkal többre van szükség. A koncert viszont, bár kicsit hosszabb volt a kelleténél, de kiindulásnak tökéletes volt: mind bemutatkozásnak, mint az este elindításának. 



Innen viszont már egy kicsit kezdett félresodródni a dolog. A Kolp unikális koncertje sajnos elég nagy mértékben áldozatul esett a technikának. Konkrétan volt olyan, hogy már elindultam a keverő felé, hogy szóljak, hogy a gitár kihangosítása megszakadt, és csak az alap szól, de aztán rájöttem, hogy nem, szól az, csak rosszul. Valami nagyon nem stimmelt. Fura, mert a Showbarlang adottságai elképesztően jók, magas, tágas színpad, nagy belmagasság, viszont a hangok egy részét vagy elnyelte valami, vagy nem is szólaltak meg. Doktor K énekes ezúttal egy széken ülve adott "beteg"-nek szánt performanszot, melyben a humoros szereptávolításnak mintha kicsit túl nagy lett volna a súlya. A Body Is Still Intact című toronymagasan kiemelkedő dal a körülmények ellenére is nagyot ütött, pedig egy része elveszett a hallgató számára, de a szokásos Kolp-típusú depressziófolyamok között is akadt, ami megállta a helyét, még ha néha az unalom át is vette az uralmat olykor. A koncertezés folytatását nem tervezi a banda, ami egyfelől érthető, másrészt ha sikerült még néhány fogósabb dalt írni, akkor azért érdemes lenne rajta újra elgondolkozni.



A Witchcraft nekem más dimenzió mint az összes többi magyar banda. A Hegyek felettem egy olyan szinten elsöprő anyag, ami páratlan, túlzások nélkül nem a hazai, hanem a szűken vett nemzetközi black metal elit része, még akkor is, ha a banda külföldön nem is ismert túlzottan. Ezer éve nem láttam már őket élőben, a Nargaroth gázsijára pénzt elvből nem adok, márpedig előttük lépett fel a Witchcraft utoljára, pedig bőven megérnének önálló koncerteket is. A zene alapján, legalábbis. Mert ez a mostani koncert sok mindenre nem jelent alapot. Elsősorban megint a hangzás volt a hibás, gitár helyett halk kása, az első néhány dal kuka, nulla, értékelhetetlen, aztán a lemezen is az egyik csúcspontot jelentő Fekete és hidegtől kezdve sikerült a pozitív, értékelhető tartományba átcsúszni. Így is túl sok részlet veszett el az egyébként nem túl bonyolult, de nagyon alaposan megírt riffekből, de a dalok alapos ismeretében már oda lehetett képzelni a hiányzó dolgokat.

Nem tudom pontosan, jó hangzás esetén ez mennyire zavart volna, de azt hiszem, a banda pillanatnyi attitűdje sem volt a lehető legideálisabb, mert OK, nem tizenévesek, nem veszik már annyira komolyan a színpadi kiállást, a "pózolást", egyszerűen magukat adják, de azért ennél, ha más nem is, de a saját zenéjük egy kicsivel több tiszteletet érdemelne – még ha bárdolatlan és nyers az is. Nem azt mondom, hogy totális ellentmondás van a kettő között, de így, ezzel a sörívó redneckek laza, indulatoktól mentes, „kurvaanyád kussojjá”-típusú konferálásaival egy kicsit Dr. Flash stílusába mennek át, ami azért nem pont ugyanaz a hideg nyersesség, mint ami a zenében ott van. Összességében a koncert második fele megmentette a komoly csalódástól a bulit, de azért még mindig nem tette maradéktalanul méltóvá azt a banda eredményeihez.



Sajnos a Blackdeath Budapesten még a szegedi értetlenséget sem igazán kapta meg, a közönség háromnegyede egyáltalán nem is mutatkozott a fellépésük alatt a teremben. Hosszúra nyúlt az este, rengeteg ital fogyott, de azért ennél több figyelmet érdemeltek volna. Nekem például jobban is tetszettek, mint Szegeden, ami figyelembe véve, hogy pont ugyanazt és ugyanúgy csinálták, csak szarabbul szóltak (és még volt egy áramszünet is), eléggé meglepő fejlemény. Nem tudok másra gondolni, minthogy egyszerűen kellett még az új daloknak egy kis szokás, ettől tetszett jobban másodikra. Most is volt egy jó féltucat ember, aki be tudta fogadni a hallottakat, de a hangulat ebben a tisztességes méretű klubban eléggé megsínylette a közönség érdektelenségét. Furcsállom is, meg nem is. A fura az, hogy ez igazából igenis fogós zene, nem valami értelmezhetetlen művészkedés. Viszont, annyit messze nem újítanak a műfajon, hogy azok, akiknek tele a töke teljesen a klisékkel, felfedezhessék őket maguknak, ahhoz viszont épp eleget, hogy a hagyománytisztelők kiakadjanak rajtuk. Ez van. Nekem azért ott lesz a Phobos az évvégi listámon, és bár így, hogy kb. 10 embernek sikerült örömet okozni vele, utólag nem látom már értelmét a banda hazai bemutatásának, nekem személy szerint azért értékes perceket szereztek.

a' ördög
képek: Noctophoto


 

Blackdeath, Hell Eternal, Lepra (2013.11.22. Szeged, Club Noir)
2013-12-01,

A Denial of God előtt sem vallott kudarcot a Lepra pár éve, de volt a zenében egy rossz értelemben vett punkos primitívség, nem zenei, hanem attitűdbéli szempontból. Ez mára eltűnt szerencsére, és egy komolyabb irányba mozdultak el. Nem mondom, hogy így már kapásból valami fantasztikusan eredeti lett a banda, de jó értelemben véve csatlakoztak rá a korszellemre. Sokkal kevésbé nyilvánvaló amit csinálnak, sok a disszonánsan, DsO-módra fortyogó téma, de nem annyira látványosan, kihegyezve a dolgokat, inkább ködösebben, egyszerre idézve a franciák korai nyersességét és a későbbi becsavar(os)odást. Alakul egyfajta karakter. Az is szimpatikus, hogy nem siették el a dolgokat, éveken át fejlődhettek, és most adják csak ki debütáló albumukat, ami ebben a formában a következő idők egyik legígéretesebb hazai black metal kiadványává vált. Mindez az átalakulás a kiállásukban is megmutatkozott, ott is elszakadtak a norvég formuláktól, ami a szabvány arcfestést illeti, gyertyák, koponyák és csontok viszont voltak, utóbbiakra még visszatérünk. Hazai pályán ugyan, de teljesen megérdemelten arattak sikert a közönség körében.



A Hell Eternal és a Lepra tagsága nagyban fedi egymást, előbbi célkitűzése viszont egy szívemnek igen kedves irányzat, a germán thrash vonal megidézése, elég sok black metalos fertőzéssel. A Diecold csinált valami hasonlót pár évvel ezelőtt. Ahogy ott, úgy itt is az merült fel bennem, hogy lehetnének gitárszólók, meg egy kevés dallamos téma, és akkor még több fantázia lenne benne. A végén a Mayhem feldolgozás Funeral Fog, bár nem túl eredeti választás, de nem volt rossz, tetszett a szám nyers végigsöprése. Lehet ez megközelítőleg sem annyira komolyan vett és komolynak szánt dolog, mint a Lepra, de szerintem így is van benne még potenciál a jövőre nézve.



A Blackdeath egy veterán zenekar, de minden egyes lemezzel változnak, alakulnak. Az utóbbi egy-két évben a  színpadi megjelenésük is megváltozott, pár éve még csak úgy simán kiálltak és zenéltek, a jelek szerint ezt nem érezték kielégítőnek, és beújítottak pár kelléket. Ez sajnos elég bénák viszont, sem az alapvető sátánista szimbólumokat mutató zászlók, sem a Laibachtól lopott fejkendő az énekes-basszer Para Bellumon nem igazán megnyerő, és az is fura, hogy a gitáros Abysslooker egyedüliként használ corpsepaint-et, igaz, így legalább meglehet különböztetni frontember ikertestvérétől. Azt hiszem, mindezek többet ártanak, mint használnak, azt a benyomást keltik, hogy ez valami színpadias, hatásvadász banda, holott lényegében tipikus underground black metal, néhány apró csavarral. Mozgalmasabb és izgalmasabb ettől szintén nem lett a kiállásuk, statikusak, egyedül a dobosnő, Polar Maya cséplése sugároz dinamikát.



Az új lemezt kompletten eljátszották, három régebbi dalt csaptak csak mellé. Bár a katarzis minden értelemben véve elmaradt - egy dal sem volt a szerintem nagyszerűen sikerült Katharsis – Kalte Lieder aus der Hölléről, összességében nem vallottak kudarcot. Az új dalok nagyrésze elég jó, illetőleg mindegyikben van valami, ami jó, de azért volt pár olyan rész is, amikor nem igazán történt semmi. A legjobb mégis a Sun Is Setting in the North című, a Bloodhammerrel közös splitről és a Chronicles of Hellish Circles válogatásról ismerős szerzemény volt, ebben olyan érzésem volt, mintha a gitár riffek helyett földönkívüli lények üzeneteit bugyogná, az újak közül meg az előzetesen meghallgathatóvá tett Also Sprach der Schöpfer-Psychopath nyert meg a leginkább. Nem tudom, talán az az új lemezen felbukkant szaggatós, leállós, majdhogynem groove-os jelleg lehet az, ami miatt a black metalos közönség nem nagyon tudott vele mit kezdeni, úgy fél tucat embert leszámítva. De még ebből a féltucat emberből is kettő atom szétcsapva tombolt, és ők úgy tűntek, hogy ha Lagzi Lajcsi szólt volna, akkor is jól érzik magukat. Főleg a félmeztelenre vetkőző, pólójával mindenfelé csapkodó illetőre igaz ez, a másik figura viszont ha lehet, még bizarrabb volt, leszedte a Lepra egyik koponyáját a színpadról, és egy lábszárcsonttal a zene ritmusára csépelni kezdte, minek következtében a koponya szilánkjainak képében emberi maradvány-darabkák terítették be a nézőteret és az ott tartózkodókat. Szerencsére nem ment senkinek a szemébe semmi, úgyhogy baj nem történt, a pólós csapkodást pedig az egyik néző végül megelégelte, és elvette a pólót. Tiszteletem!

Másnap Budapesten folytatódtak az események.

a' ördög

Year of the Goat (2013.11.21., Budapest, Blue Hell)
2013-11-29,

Tisztelem, ha valaki reménytelen vállalkozásokba kezd, azt meg pláne tisztelem, ha valaki a hazai általános tespedtség és elmaradottság ellenére az aktuális zenei korszellem friss képviselőinek felléptetését elvállalja. Ezért, lemezkritikámban sorolt fenntartásaim ellenére elmentem és megnéztem a tavalyi év nagy underground szenzációját. Sajnos a véleményem maradt ugyanaz.

Szegény ember The Devil’s Bloodja? Az okkult rock és a love metal félresikerült szerelemgyermeke? Túlnyújtott, komplex popdalok lekerekített élű fémgitárokkal? Igen, igen, igen. Tök profi volt, tök jól szólt, de egy pillanatig nem pendített meg bennem semmit, még az egyébként tetszetősebb dalok sem. Egybefolytak a búgó énekdallamok, pedig a lemezen úgy tűnt, az ének a nagy ütőfegyvere a bandának, de igazából eléggé egysíkú. Az tény, hogy vannak életképes témák, tehát a dalok is lehetnének jók, ha nem akarnának mindenáron Jó Dalokat írni belőlük. Kicsit kevesebb görcsölés, kicsit több szabadság - igaz, akkor meg még jobban a Devil's Blood árnyékában lennének. Így viszont marad a középszerű, laposra nyújtott plasztik-epika.



Hogy ennek mennyire van jövője, azt nem tudom. Ahhoz képest, hogy aznap két másik koncert is volt, és a jegy sem volt kifejezetten olcsó, egész sokan voltak, kb. 50-60 fő. A jelenlevők között akadt, aki még a szövegeket is tudta, de a többiek is érezhetően elégedettek voltak. Mit is mondhatnék, igazából teszek rá, hogy befutnak-e vagy sem. Mindenki azt hallgat, amit akar, ami számít, az az, hogy részemről ez az akta végleg le van zárva. A Svoidot szívesen megnéztem volna, mert az idei lemezük egész ígéretes, de sajnos nem értem oda időben. Majd legközelebb.

a’ ördög

képek: Noctophoto
további képek itt

Lord Vicar (2013.11.05. Budapest, Red Hell)
2013-11-22,

Nem voltam biztos abban, hogy valami maradandó élménynek nézek elébe a Kimi Kärki gitáros (alias Peter Vicar, ex-Revered Bizarre, Orne) vezette Lord Vicar budapesti fellépése alkalmával. A banda összes dala a Reverend Bizarre stílusában íródott, de nem mindig ugyanazon a színvonalon, amire némiképp magyarázatot ad az a tény, hogy a Reverend Bizarre dalainak a többségét Sami Hynninen írta. Az első Lord Vicar lemez ennek ellenére nagyon sok időt töltött a lejátszómban, a másodikra viszont nem bírtam magamat rávenni sehogyan sem, és kollégáim is hasonlóképp voltak ezzel.

Elvileg ráadásul egyáltalán nem tűnik nagy kunsztnak sem kitalálni, sem eljátszani ezt a zenét, amiről Sami anno azt nyilatkozta, hogy "Semmi újat nem csináltunk, csak még jobban lelassítottuk a doom metalt". Mégis, amikor Peter Vicar megfogta a gitár nyakát, és először pengetett meg rajta egy pár kvintet, az volt a határozott benyomásom, hogy kevesen tudják ilyen jól megpengetni azokat a kvinteket, kevesen tudják így megbúgatni az egyre inkább nemzetközi metalnormává váló, a Marshall-alapértelmezést a múltnak átadó Orange-erősítőt. Mélyebben duruzsolt a gitár, mint lemezen, nagyjából egy Kyussba öltött Reverend Bizarre-ként tudnám leírni azt, amit hallottam.

A bevezetőben emlegetett második Lord Vicar lemezt a koncert előtt sem erőltettem sokat, mondván, ha tényleg tévedtem, az majd most kiderül. És igen, kiderült, az legalábbis biztos, hogy a Signs of Osirisen is vannak kiváló dalok, így utólag már a Child Witness és a The Answer is ott van a banda legjobbjai között. De még az olyan, lemezen nekem még mindig kicsit fárasztó dalokból is meglepő energia szabadult fel élőben, mint a Signs of Osiris Slain, vagy a Between the Blue Temple and the North Tower. És ez talán a legérdekesebb az egészben. Iszonyat vontatott zenei irányzat ez, ez a műfajváltozat pedig méginkább, tonnányi ismétléssel, lassú tempók áradatával, élőben a lendület mégis töretlen volt. Mint egy nukleáris erőműben az élettelen fémből, úgy robbant ki magfúzióval az erő a riffekből. Ez a doom mágiája, nem tudok és nem is akarok más magyarázatot találni.

Persze, jó az, hogy az ex-Saint Vitusos Chritus egy olyan frontember, aki nem csak egy-egy jól begyakorolt gesztust tud tenni színpadon ácsorgás közben, hanem ha úgy érzi, hogy olyan a hangulat, akkor akár be is mászik a közönségbe és együtt headbangel a rajongókkal, de ha a zene szar lenne, ez nem érne sokat. De hát nem az, elhangzott az első lemezről a Born of Jackal is, aki szerint ez rossz dal, az nem tudja mi az, hogy doom metal. A sláger Pillars Under Water ugyanakkor érthetetlen módon kimaradt, de mekkora koncertnek kellett lennie ahhoz, hogy anélkül se legyen hiányérzete egy rajongónak? - mert hát a koncert végére menthetetlenül rajongó lettem, napokig tartó nyakfájással, pólóvásárlással, mindennel.

A koncert után eléggé meglepődtem, amikor több ismerőseimtől is fanyalgó kritikákat hallottam a bandáról. Az persze tény, hogy volt pár hiba. Az első dalban kétszer is rontott a dobos Gareth Millsted (ex-End of Level Boss), a másodiknál már igen feszülten tekintett a zenekar többi tagja a bűnösre, a kórusok meg tényleg kb. úgy szóltak, mintha nekem kellett volna énekelni. De ezutóbbival nincs gond, mert ha már a közönség nem tudja a szövegeket, akkor legalább a többi zenész csinálja meg az együtténeklős hangulatot, nem igaz? Engem egyik hiba sem zavart, kicsit sem. Rózsaszínben látom a dolgokat? Biztos, nem érdekel. Ismétlem, nem vártam túl sokat, és elképesztően jó volt mégis.

Egyébként pedig nem vagyok rózsaszín szemüveget hordó típus, szemléltetésképp gyorsan felsorolom a többi fellépőről alkotott benyomásaim: a Karst fellépésének első felére érkeztem meg – nem tudom, hányadán állok velük. A múltkor egy alkalommal nagyon odafigyeltem a koncertjükre az első perctől az utolsóig, és sikerült is ráéreznem arra, hogy mit akarnak. Most viszont megint kicsit konfúznak tűnt a koncepció, nem azért, mert valamit másképp csináltak volna, hanem mert nem voltam annyira ráhangolódva. Mégis: ha valami nem teremti meg magának a hangulatot, akkor azért van még min javítani. Lehet a vokálok lehettek volna kicsit extrémebbek, lehet mégis túlzottan eklektikussá teszi a sikálós black metalt az alterrockos beütés, nem tudom.

A Haw-t nem néztem meg, nem az esetem ez a világ, hogy politikailag korrektül és jelzőktől mentesen fogalmazzak, a Lord Vicar után fellépő Purple Hill Witch pedig tök jól szólt, meg jópofák voltak, meg minden, csak éppenséggel semmilyen érzelmi súly nem volt bennük, no meg persze dalaik sem voltak. Ilyen bandákat sem értem, hogy minek csinálnak emberek, amikor akár törekedhetnének valami maradandóra is, de mindegy: tulajdonképpen jól játszottak, kellenek ilyenek is, töltelék előzenekarnak például. Innen nézve csak a sorrendben volt hiba. Na bumm. Az év egyik legjobb koncertjét láttam ezen a napon.
 
a’ ördög

képek:
Horváth János @ Metal Catacombs 'Zine

Swans, Xiu Xiu, Rorcal, Oaken, Castle, The Atlas Moth, Intronaut (2013 tavasza, Budapest)
2013-07-02,

Posztborzalmak a köbön, avagy nem csak saját szervezésű koncertekre járunk! Viszont ezeket legalább le is fikázzuk.

Swans, Xiu Xiu (2013.03.19., Akvárium, Budapest)

Mivel túl sok aktualitása már nincs a többhónapos koncertbeszámolóknak, és annyira nagyon sok mondanivalóm nincs mindegyikkel kapcsolatosan, ezért inkább egy zanzásított egyveleg következik. (Egyszer volt már ilyen.) Idei első koncertem a Swans második budapesti fellépése volt, aminek a legnagyobb meglepetése az volt, hogy elmentem rá, mivel az előzőn konkrétan elaludtam. Pedig nem volt az egy kifejezetten rossz koncert, tulajdonképpen azt is megértettem, ha valaki olyanokat írt róla, mint kollégám tette anno, ráadásul nálam az, ha valamin elalszom, nem szimplán annyit jelent, hogy az a valami unalmas, hanem hogy kellemesen unalmas, idegesítő zenékre nem tudok elaludni. Ez persze önmagában nem jelenti azt, hogy bármikor elmegyek aludni pár ezer forintért egy nagynevű zenekarra, az Omot például pont emiatt hagytam ki. A fő oka annak, hogy most mentem, az volt, hogy a The Seer című második újkori Swans lemez a kezdeti idegenkedések után jó párszor lecsordogált a lejátszómon, és bár nem egy helyen megírták - a szintén szépszámú lelkendező kritikák kontrasztjaként - hogy ez egy posztrockosított Swans, szerintem nem kimondottan az, hanem egy teljesen jó lemez, jó dalokkal, érdekes hangulatokkal, elmélyedéshez megfelelő többlettartalommal.



Számítottam persze arra, hogy megint nem fog lekötni a koncert teljes hosszában, és ez be is jött. Ugyanakkor, most jóval hosszabb ideig tartott, míg elkezdett szétesni a koncentrációm és elfogyni a lelkesedésem, múltkor ez kb. olyan 20 perc után történt meg, most legalább egy órán át működött a nagy mutatvány. Számomra ennyi a szuggesztív erő Girában és társaiban, ennyi az, amíg az egyszerre nagyon primitív és bizonyos szempontból mégis rétegelt előadás újabb és újabb hullámait erős csapásokként éltem meg. Utána egy olyan kérdés kezdett formálódni bennem, amihez hasonlókat az ilyen szokatlan zenék közönségének a tagjai alighanem a közérthetőbb zenekarok zenéivel kapcsolatosan szoktak feltenni magukban, miszerint: mennyire lehet őszinte ez az egész egy rakás barázdált, baltával szabott fejű 40-es, 50-es fószertől akik már nagyon sok mindent láttak? Mert hát ennek az egésznek azért a pőre, kendőzetlen hatásvadászat olyan szinten a központi eleme, hogy ahhoz képest akármelyik festett arcú sokkrocker Abbathttól Mansonig a l’ art pour l’ art szellemiség földre szállt Jézus Krisztusa. Dalok? Egyet sem ismertem fel. A szövegek alapján a Seer címadóját biztosan játszották, de ennyi. 

A Swansnál kétségkívül van némi lavírozás, kötéltáncolás a hangsúly-pontok körül, ami mondjuk egy Opeth-féle akusztikus blokk – hörgős death metal vadulás váltogatásban nincsen meg, szóval teljesen nem néznek hülyének, és a tipikus fokozódás, fokozódás, fokozódás majd végül teljes katarzis-típusú posztrock hatásmechanizmuson is túlmutatnak, de ennél annyira sokkal többről nincs szó, csak kicsit tökösebben, feszesebben és gátlástalanabbul, mindenekelőtt pedig hangosabban csinálják.



Mik járhattak a fejükben? Megmutatjuk ezeknek a kisköcsögöknek, hogy hogyan kell jól csinálni a parasztvakítást? Megadjuk nekik a szenvedést, olyan szónikus erőszakot teszünk rajtuk rutinból, amit más verejtékben úszva sem tud megközelíteni és ők nem rúgnak le bosszúból a színpadról minket, hanem megalázkodnak előttünk? LEZÚZZUK A FEJÜKET és közben még ejakulációt sem engedélyezünk nekik? Valószínűleg igen, erről van szó, a közönség egy túlságosan lelkes tagjának leüvöltése és a színpad közeléből való elrugdosása is nagyon illik ebbe a képbe. (Múltkor is volt egy hasonló eset, de most színpadmászás sem kellett hozzá, az áldozat pedig valószínüleg elrakta ingét egy szekrénybe, ahol fétistárgyként őrzi, hiszen érintette azt az Úr lába.) 

Ezzel nincs is baj. Csak hát a pont után, ahol a kérdéseket feltesszük, és nem jön más, csak újra és újra ugyanazok a kérdések és válaszok, a művészet lassan átalakul valami mássá. Azon a ponton pedig, amikor Gira elkezd a karjaival hadonászni, mintha valami elmeháborodott prófétaként vallási transzba esne, holott immáron jól tudjuk, hogy csak egy kegyetlen és tudatos zaj-zsarnok, én végképp kiesek a kiszabott szolga-szerepből  és hazamegyek, de legalábbis kimegyek a mosdóba és ha nem is ejakulálok, de szimplán könnyítek magamon, veszek egy italt, beszélgetek, kiveszem a kabátokat a ruhatárból, nézegetem az órámat, várok a fotósunkra, és igazi személyiségformáló élmények nélkül távozom. Nem volt rossz most sem, a lemezt is meghallgatom még biztosan, de azt hiszem, harmadszor már nem fogok elmenni.

A facebook-oldaláról tudom, hogy Gira egyébként Tarr Béla-rajongó. Ez sok mindent megmagyaráz.

Ja, láttam az „előzenekart” is, az egykoron kollégánk által dícsért Xiu Xiu jelenleg egy Jamie Stuart-szólóprojekt, aki pszeudó-pszeudó szentimentális, akusztikus gitáros prüntyögést produkál, horrorisztikusan gyenge vernyogással megkoronázva. Ez (a "pszeudo-pszeudo szentimentális") azt jelenti, hogy az érzelgősséget az értelmiségi közönség számára intellektuális csavarokkal  - köztük madárcsicsergéssel – próbálja elfogadhatóvá, vagy még inkább menővé tenni. A Swans közönségéről bármit el tudok képzelni, de nem tűnt úgy, hogy még ezt is beszopták volna.

Rorcal, Oaken (2013.03.29., Tündérgyár, Budapest)

Tér/idő ugrás, légvonalban 3-4 kilométer délkeleti irányban, időben pár héttel közelebb a jelenhez. Nem kellett sokat várnom, hogy lemezkritikám igazát élőben is ellenőrizhessem, a Szabad az Á bezárása miatt a Tündérgyárban került sor a Rorcal második magyarországi fellépésére. A hely legutóbbi ottjártamhoz képest keveset változott, a színpad mintha emelkedett volna valamennyit, és egy kicsivel több festék volt a falakon, de az összkép továbbra is eléggé lepukkant. Ennél többet viszont a színpad szélén álló főoszlop áthelyezéséig felesleges is fejleszteni szerintem, az a tereptárgy önmagában eléggé leszűkíti az összkép javulásának lehetőségeit.

Az előzenekarok közül az Oakenre voltam igazán kíváncsi, így az ő kezdésükre már ott is voltam. Viszonylag sokat pöcsöltek a beállással, de ez őket igazolta, a hangzással nem volt gond. Mással sem nagyon, az Oaken igen komolyan veszi a zenélést, ami eléggé ritka a hazai színtéren, ezalatt nem a profi hozzáállást értem, mert az nem ritka, hanem azt, hogy a zenéjük nem egy összedobált valami, hanem érzéssel összerakott témák sorából épül fel. Ami a leginkább kritizálható talán mégis, az az előző mondat utolsó része, az „épül fel”. Nem igazán mondható dalcentrikusnak az Oaken világa, mely poszt-HC-ból, doomból, sludgeból és hasonlókból áll össze. A szikár üvöltések sem segítik a fogósságot, de ez valószínűleg nem is cél. Az apokaliptikus, nyomasztó légkör megteremtetett, de ennyi, tudom, itt más cél nincs is. Tőlem kissé távol áll, amit csinálnak, de legalább jól csinálják. És nem is húzták túl, tudták mikor elég belőlük, kb. 35 perc lehetett, sokkal több zenéjük még tudtommal nincs is. 

                   

A Rorcaltól ennél jóval többet vártam azért, de sokkal többet tőlük sem kaptam. Ők odafigyeltek valamennyire a színpadképre is, volt füstgép, voltak gyertyák, de a hangzás náluk a beállás ellenére pont annyival volt tompább és kásásabb, amennyivel hangosabb lett az előzenekarnál, ez főleg a gyors részeknél volt zavaró, azokból pedig elég sok van az új lemezen. Ahogy ott, úgy itt is túlnyújtottnak éreztem a bevezető lassú részeket,  még akkor is, ha az már az első hangok hallatán is nyilvánvaló és hihető volt, hogy ez a zenekar tud valamit, ami kiemeli a zenekarok végtelen tengeréből.  Volt viszont a hangzáson és az unalmasabb lassú részeken kívül is pár tényező, ami visszarántotta őket oda, ami a leginkább idegesítő volt, az a teljesen jellegtelen ’core üvöltés. Anno a Deafheavennél épp a vokál hevessége adta el a poszt-blackmetalt, itt meg pont ez tűnt egy teljesen kiüresedett sallangnak. A Világvége című új lemezről játszották el a dalok egy részét, semmi más nem volt, dalcímeket nem tudok, mivel nincsenek dalcímeik. (Ez egyébként buziság, és jó lenne, ha minél többen leszoknának erről.) A sok fanyalgás ellenére nem volt rossz a Rorcal, csak mint azt már írtam, ennél többet vártam, de nyilván kissé túlértékeltem a lemezt is.

Intronaut, The Atlas Moth, Castle (2013.04.11., Rocktogon, Budapest)

Újabb ugrás, de eközben mintha kicsit kicsavarodott volna a világ, és a feje tetejére állt volna minden. Nem csak az volt fura, hogy a Castle kezdett fél kilenckor (!) a Rocktogon színpadán, két jellegtelen posztmetál zenekarral közös koncertjét nyitandó, hanem az is, hogy egyáltalán bekerültek erre a turnéra.  A Castle stílusilag ugyanis leginkább az okkult-retro vonulathoz sorolható, de még ezer másik irányzattal mutat rokonságot:  thrash, doom, Motörhead-es rock’n’roll, Thin Lizzy-s kocsmarock  és még sok minden más, a posztmetal és a posztrock kivételével. Elizabeth Blackwell énekesnő/basszer hangadottságai nem hasonlíthatóak a legjobb okkult zenekarok énekesnőihez, viszont a kevésből kihozza a maximumot, jók a dallamai, de ha üvöltözés kell Lemmy-módra, akkor sem kell mindenképp a gitáros Mat Davisnek ugrania - bár ezt sokszor megteszi, de inkább csak az eltérő hangszínekkel elérhető változatosság céljából. Élőben a sokféle stílusból való merítésből származó saláta-jelleg kevésbé volt zavaró, mint lemezen, jól szóltak, egyedül a csaj dalok közötti szövegei tűntek kissé sután lelkesnek / amatőrnek, de ez még belefért, főleg egy négy éve alakult bandától. Ami komolyabban irritált, az két egészségügyi tornának látszódó, de láthatóan erotikusan megélt párostáncot folytató emós lány volt - feltehetőleg a Rocktogon törzsközönségének tagjai – akiket sehogyan nem tudtam látószögön kívül tudni. Rajtuk kívül 2-3 tucat érdeklődő ácsorgott a teremben, aminél mindenképp többet érdemeltek volna, kár ezért.

                    

Aztán jött ez a két dögunalmas posztmetal banda és megtelt a nézőtér. Tisztességgel, recenzori felelősségem tudatában belenéztem mindkét nagyrészt szakállas bandába, sőt, csatlakoztam a nagyrészt szakállas népesség nagy részére jellemző apatikus bólogatáshoz is. Semmi rossz nem volt az Atlas Moth által Isis-módra, három gitárral elővezetett Isis-os posztmetált némi - egyébként egészen jó minőségű - dallamos vokállal vegyítő zenében, de tényleg nem értem, mi érdekes van ebben 2013-ban. A szintén szakáll-irányultságú Intronaut ehhez képest annyiban volt más, hogy ezt másfél dal után már nem bírtam tovább, ekkor épp egy Opeth-es pszeudo-jazzes csavaros akusztikus riffet ismételgettek. Mindkét banda jól szólt, és mint sejthető, egyiknél sem volt nagy pogó. Nem kell megsértődni senkinek, egyszerűen nem vagyok illetékes az ügyben, én az elmúlt 5-6 évben egyszer sem tettem be egyetlen Isis lemezt sem a lejátszómba, szóval az írottak irrelevánsnak vehetőek a műfaj rajongóinak szemszögből nyilvánvalóan. Az viszont biztos, a posztműfajok határain túlnanról ezek a bandák fing a szélben jelentőséggel bírnak.  Bocs.

a ’ördög

fényképek: Noctophoto

(A Castle-videó nem Budapesten készült.)

Aluk Todolo, Scivias, Lussuria (2013.05.21., Budapest, Trafik Klub)
2013-06-29,

előzmény

Bevallom, a 21-i koncertsorozat már kevésbé érdekelt, pontosabban nem voltak elvárásaim, hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. Azt tudtam, hogy az Aluk Tolodo nem kispályás előadással készül majd, de a szerzőtársam által méltatott Occult Rock lemez csak részben fogott meg. A Scivias pályáját soha nem kísértem nagy figyelemmel, ettől függetlenül van néhány szerzeményük, amelyeket eléggé szeretek, de az újabb vonalukkal még egyáltalán nem találkoztam, illetve még soha nem láttam őket élőben. A dark ambient muzsikák nem hagynak hidegen, sőt az elmúlt években egyre több ilyet hallgatok, azonban ezek között nem a Lussuria volt az, amelyek a leginkább lekötött, illetőleg nehéz volt elképzelni ezt a hármas összeállítást úgy, hogy megfelelően felvezetik egymást. Előzetesen nem éreztem a zenekarok közti hangulati összeköttetést, utólag azonban be kell látnom, hogy mind olyan területeket vesznek célba muzsikájukkal, amelyek az átlagos zenehallgatót biztos nem hozzák lázba, nem értik, nem képesek befogadni.



A Lussuriának mindenképpen nehéz dolga volt, illetve nem is volt dolga: egy alig fél órás ambient blokkot kaptunk, amivel a legtöbben nem tudtak mit kezdeni, innen-onnan hallva a véleményeket inkább magányos szobazenének tartják a stílust és az előadót nemkülönben, minthogy az adott körülmények között élvezhető lett volna. Hogy újfent szembemenjek az általános vélekedéssel, nekem ez a rövid idő pont alkalmas volt arra, hogy kikapcsolja az elmémet és elemzés nélküli befogadóvá váljak, így szerencsére nem történhetett más, mint hogy élveztem a cold industrial hullámokat és lökéseket, a beszédekkel kísért ambient lebegéseket. És hopp, már vége is volt. Az előadás természetesen az American Babylon című legutóbbi nagylemez szerzeményeiből állt, az összetéveszthetetlenül jellegzetes, lüktető Keys to the Unlock Paradise (Roman Showers)-el kezdve, az USA-ban nagy port kavart, gyermekgyilkosságért megvádolt, majd felmentett Casey Anthony videonaplójából hallható részletekkel tarkított címadóval bezárólag, amelynek borzongató dübörgését, fokozódó zajos pulzálását különösen élveztem.

A Scivias sem nyújtotta bőlére, a koncert első felét pedig egyéb elfoglaltságaim miatt kihagytam, amit sajnálok, mert amit a későbbiekben hallottam az mindenképpen figyelmet érdemelt. A sámánisztikus jegyeket távol-keleti meditációs hangszerekkel színező és dörmögő garázsrockkal vegyítő zenét a frontember apokaliptikus tartalmú szavalásai tették teljessé. Bármilyen hasonlítgatás ellenére teljesen sajátságos, amit előadnak, pedig a zenei világok, amelyeket érintenek, sokfelé nyúlnak, sokféle gyökérből táplálkoznak. Az biztos, hogy tudatosan akarnak egy bizonyos lelki állapotot előidézni, nem a kifogástalan, zeneiskolában mutogatható nyugati szabályrendszerek szerint építik fel dalaikat, egyértelmű, hogy amit előadnak, elsősorban nem a fülnek szól, hanem annak gyönyörködtetésénél valami mélyebbet próbálnak megragadni. A monotonitás és zajosság lekötötte a hallgatóság figyelmét, én pedig éppen, hogy csak ráhangolódtam erre, megállíthatatlanul befejeződött. Magamra vethetek.



Néhány balszerencsés fordulat előzte meg az Aluk Todolo koncertjét. A csapat egyik erősítője elszállt, illetve egy nem rendeltetésszerűen használt whiskeynek köszönhetően a turnébusz sem indult már el többé a klub előtti leparkolást követően. Ezektől függetlenül nem volt csúszás, néhány perccel le is késtem a kezdést, ami már csak azért is bosszantott, mert az Occult Rock első tételével kezdtek, ami lényegre törően és puritánul mutatja be a banda velejét. Tíz percnyi növekedő feszültség, neurotikus ritmus, lassan hömpölygő és váltakozó dallamokkal, a black metal jeges hasításával.

A dal végezetével egy pillanatnyi kétség fogott el, hogy képesek lesznek-e megfejelni ezt az elkövetkezőkben, hiszen úgy tűnt, a csúcsponttal kezdték, és a tetőfokot elért bombaszt után már csak lefelé vezet az út, de hamar kiderült, hogy a bevezetés csak a hallgatóság felrázását szolgálta, utána sem lett kevésbé intenzív az előadás, csak sokkal összetettebb és kevésbé direkt módon közelítettek lelkünk felzaklatásához.



Ebben fontos szerepe volt az általuk használt egyszerű megvilágításnak, a zenekar előtt a színpad közepén egy szál zsinóron leeresztett villanykörte lógott, amelyet alulról valamilyen célzott fénytechnikával szintén megvilágítottak. A villanykörte a gitár pengetéseivel rezdült együtt, ahogy a húrokat pengették, úgy villant fel-fel különböző erősséggel, a lenti eszköz pedig magát a körtét világította meg általában halvány kékes-zöldes színnel. Ennek köszönhetően a látvány pont annyit adott, hogy még inkább elősegítse a zenével való azonosulást. Ezen belül pedig képes volt a befogadó kiragadni magát a közönségből, mindenféle külső tényezőtől leválni, aminek a zenéhez nem volt köze, szóval ez volt az igazi szuggesztió, nem a delejes tekintet a zenészek részéről.

A három tag mind pontosan egyforma részt vett ki a megteremtett zenéből, egyfelől mind tökéletesen eltérő feladatokat láttak el, függetlenül a hangszerektől is, másrészt pedig annyira egységesek voltak, hogy szinte fájdalmas volt azt az együttműködést megtapasztalni, amit tanúsítottak. A gitár és a basszus együtt élt a dobos a hangulatokhoz igazodó, de alig észrevehető gyorsulásával és lassulásával, bizonytalanság nélkül, egyetlen élő szervezetként pusztítottak és építettek.

Azt hiszem a már említett lemezkritika tökéletesen körülírja, ami az Aluk Todolo zenéjét jellemzi, szóval az ilyen irányú elemezgetésekre fogékonyak semmiképpen se hagyják ki a cikket, ehhez azonban részemről még kikívánkozik néhány szó. Letaglózó volt, hogy egyazon számon belül élheti meg az ember a Blut aus Nord diszharmóniáit, a Krallice első korongjának euforikusan markáns részeit, a Joy Division idegeskedő, feszült basszusmenteit és tempóit, a legelső Dead Can Dance darkwavebe hajló zajdallamait, illetve egy random választható drone zenekar végletekig fokozott súlyosságát. Nem tudnám megmondani, hogy az Occult Rockon kívül játszottak e dalokat, nekem úgy tűnt, hogy szép sorban végigtolják a lemezt egyetlen emberi hang és szünet nélkül, összekötve a tételeket. A hallgatók zöme látható transzban volt, ahogy kidülledt szemmel, kitágult pupillával meredtek előre és közben egyáltalán nem volt biztos, hogy maga a zenekar van fókuszukban. Egyesek mozogtak, mások ültek, de érzékelhető volt a teljes csend, ami bennük és egyáltalán a nézőtéren uralkodott.

             

Aztán a lezáró hosszú percekig tartó gerjedés, ez a Bohren & der Club of Gore-hez képest is vontatottabb befejezés tényleg elpusztította az ego utolsó darabjait, a taps is csak reflexszerűen csendült fel gyorsan, belül boldogan üres voltam és kába. Végül odabattyogtam a szervezőhöz és csak annyit nyögtem ki, hogy „ezek kibaszták belőlem a lelket”. Ha most újra hallgatom az Occult Rockot, nem csoda, hogy némi hiányt éreztem, illetve erős beleélés nélkül jelenleg is érzek, egyszerűen szükséges, fel kell tudni idézni hozzá azt a többlettudást, amit a koncert átadott.

rʇp

Megint egy rövid kiegészítés, illetve kis részben ellenvélemény: a magam részéről a youtube-videók alapján pontosan tisztában voltam azzal, hogy élőben semmi egyéb nem zajlik majd, mint az évek hosszú sora alatt tökéletes-közelivé csiszolt szerzemények előadása - tudni lehet ugyanis, hogy az Occult Rock dalain az Aluk Todolo a megalakulása óta dolgozik. Sok helyen előkerült a lemezről szóló írásokban, véleményekben, hogy valamilyen improvizatív hangfolyamról van szó, ez úgy ahogy van a létező legteljesebb mértékben baromság. A metal a legmerevebb és legfeszesebb zenei irányzatok egyike, sem hely, sem idő, sem szükség nincs a dalok átalakítására. Az, hogy krautrock elemek is vannak a zenében, ezt a kőbe vésett alaptézist nem mozgatja el a helyéről, a gyorsaság és a feszesség dominanciája felülírja utóbbi műfaj tulajdonságait. A zenéről is sokat elmond, hogy Shantidas Riedacker gitáros/zenekarvezető civilben építészmérnök, nála mindig minden terv szerint alakul, ha változtat valamin, az elgondolás alapján történik.

Itt viszont ilyesmi nem volt. Maximális hangerővel - bár a basszusgitár a zenekar tagjainak elmondása szerint egy picivel halkabb volt a szokásosnál, ugyanis nem a sajátjukat használták, az elromlott - szóval maximális hangerővel, minden változtatás nélkül, tiszta erőből, szünetek nélkül végig eljátszották a felvett, végleges formába alakított szerzeményeket. A lemez erényeire volt bízva tehát az előadás sikere, és a lemez kiállta az élő próbát: ilyen hangerővel és intenzitással ácsorogva is pont olyan hatásos volt, mint "befüggönyözött szobában az ágyon fekve". Az Occult Rock egyetlen hibájának felrótt záró hangszer-gerjesztgetés meg itt is pont annyira zavart, mint egyébként - szerencsére új, fokozatokkal ellátott füldugómat egy mozdulattal könnyedén beljebb tudtam tolni.

Nem tudom mivel állnak elő legközelebb, ugyanis ez a lemezanyag képezte korábbi koncertjeik alapját is, a régebbi kiadványok sokkal inkább afféle hangzás-központú stúdió-kísérletezések voltak. Az elmúlt években még nem nyerték el végső formájukat a dalok, de így, hogy be lettek fejezve, és többé már nem változtatnak rajtuk, új utak várnak rájuk. Kíváncsian várom, merre indulnak el.

a' ördög

képek: noctophoto

Jex Thoth, Karst (2013.05.20., Budapest, Trafik Klub)
2013-06-16,

Úgy alakult, hogy a Subterra Booking két egymást követő este szervezett le szokásukhoz híven érdekes, aktuális, a maguk közegén belül is különleges zenekarokat a Trafik klubba. Összevont jegyvásárlásra is lehetőség volt, így kicsit az a benyomása lehetett a résztvevőknek, hogy egy mini zenei fesztiválon vesznek részt, igaz, ez nem igazán jó szó, hiszen itt kifejezetten és kizárólag a zenén volt a hangsúly, és a nem túl nagy számban megjelent közönség is csak részben fedte egymást.



A miskolci Karstra személy szerint mindenképpen kíváncsi voltam, hiszen energikus black metalban gyökerező és egy sor másféle gitárzenei irányzatban kiteljesedő, keser-dühös-kiábrándult muzsikájuk olyan elegyet alkot, ami mindenképpen megér egy misét élőben is, plusz az eddig koncertfelvételek is azt mutatták, hogy nem csak egy sima zúzdát láthatunk majd. A színpadkép, az öltözékek, és az előadás, az ezek egymást érintő, szerencsére nem túlságosan túltervezett koncepciója eleve szimpatikus volt számomra, így hát nem volt más választásom, megnézni őket. A Black Sabbath Warpigsével való beállás már hozta a reményteli jövőben való hitet, erre néhányan már itt-ott bólogattak, később, a koncert végén amikor szintén ezzel a dallal zártak, a főzenekar énekesnője, Jex is kijött az öltözőből egy percre villázni. Hiába, a klasszikusok összehoznak (vagy csak nehéz hibázni velük). Rögtön a végére szaladtam. Talán felesleges kitérnem arra, hogy milyen dalokat játszottak, mindenesetre több feldolgozás és új alkotás is szerepelt. Több mint egy hét elmúlta után címekre nem emlékszem, de az biztos, hogy a saját arculatuknak nem fordítottak hátat, még markánsabban jelentkezett az eddig megismert stílusuk, aztán, hogy ez otthon egy csésze kávé mellett hogyan működik majd, meglátjuk.



Megvallom, ha nem is csalódásként hatott, amit műveltek, mert semmiképpen, a koncert mégis felvetett néhány gondolatot, amin rágódtam előadás közben. A muzsika és az ének túlságosan különvált, nem is azt mondanám, mintha két külön teremből kapcsolták volna össze a részeket, inkább többet követelt a zene, mint csak és kizárólag egy nagyon előtérben lévő üvöltözést. Távol álljon tőlem, hogy tanácsokat osztogassak, meg az, hogy olyan művészkedés felé próbáljam ösztökélni a zenekart, amely eltérítené őket a markáns zenei háttértől, ugyanis ez a stúdiófelvételen remekül működött, de jobban esett volna, ha némi dallamot, visszafogottabb, kevésbé statikus vokálozást hallhatok.

A húrosok hozták, amit kell, a prímet mégis Czakó Dániel dobos vitte el, mind a jól érzékelhető zenei képzettség, mind a játékához párosuló nagy beleélés okán. Talán taplóság ilyet mondani, de nem egyszer „ellopta a showt”, van ilyen, és nem is baj, az ebből eredő következtetéseket mindenki vonja le magának.



A Karstról még lehetne hosszú sorokat írni, azonban már csak annyit emelnék ki, hogy mindenképpen dicséretes az az atmoszféra, amit közösen keltenek – mintha kb. 1984 tájékán egy lepukkant, Platán sört szlopáló közönség társaságban először látnék valami kurvára mást, mint eddig, és döbbenten hasít a felismerés a szívembe, hogy örökké a kommunizmus sem tart. A fények villogása, a kopott öltönyök, a ventilátor, ahogy az előadók arcába fújja a levegőt, és az szétborzolja hajukat, a jellegzetesen magyar, korai alternatív zenekarokat idéző dallamok mind erre utaltak. Talán találkozunk legközelebb is.

A késői cikkírás egyik nagy előnye, hogy bőven hagy reflektálási lehetőséget az eddigi beszámolók elolvasása, így talán könnyebb az írás is, és ennek okán kezdhetem úgy, hogy a Jex Thoth egyáltalán nem azért nagyszerű zenekar, mert az zenekarvezető/énekesasszony hangja annyira vérprofi, nagyszerű és képzett volna. Ami a lehető legkevesebb hatást tette rám a koncerten az magában a vokál volt, illetve az is csak egy része volt az egész műnek, amiben minden egyes hang fontos szerepet játszott. A kezdést az új lemez bevezető tétele a To Bury és az azt követő The Places You Walk volt, ezután az új lemezről csak a Keep Your Weeds és a The Four of Us Are Dying volt hallható emlékezetem szerint. Mivel szép lassan tényleg megszerettem a Blood Moon Rise-t, nagyon vártam az Ehjä és a Psyar doom merengéseit, de miután harmadikként felcsendült a bemutatkozó lemez általam legjobban szeretett dala a Stone Evil, biztosan éreztem, hogy nem fogok csalódni.

Hogy kicsit beszéljek a körítésről, amely bizonyára néhányakat jobban megfogott, mint a zene, Jex egy kagylóhéjakból összefűzött csörgőt rázva, lehajtott fejjel a közönség között vonult fel a színpadra. Tisztán érzékelhető volt, hogy nagyon komolyan veszi és átéli a dalait, és törekedett rá, hogy ezt a közönség számára is átadja. Így írom: próbált szuggessztív kapcsolatot teremteni a hallgatókkal, a mozgásával, a tekintetével, a rituálé részeként pedig egy füstölőt is körbehordozott a klubban, ami tényleg emelte az este hangulatát, ám mégis az egész zenekar precíz, de korántsem lélektelen profizmusa volt a jó értelemben megrendítő élmény. Minden egyes hangsúly, él, dallam működött, és természetesen az ezekre ráfonódó ének. Jex hangja ugyanis elsősorban egyedi, őszinte és hiteles, mint technikailag kifogástalan. Már maguk a dallamok is, amelyeket énekel, inkább a belsőnk, és az ő bensőjének hangjai, mint dúdolható, könnyen megjegyezhető melódiák. És akárhogy is, az egész muzsika ő maga, lágyságának, és egyben a belső eltökéltségének és keménységének muzikális kifejeződése. Ennek örültem a legjobban, mert ez tökéletesen átjött az előadás során, hangsúlyosabban, mint a lemezen, hiszen még lassabban, még erőteljesebben játszották a doom alapokat, és akinek egy cseppnyi vonzódás is van a lelkében a műfaj iránt, az nem maradhatott közömbös. Nem szeretnék az ilyenkor általános megállapításokra kitérni, hossz, hangzás, közönség reakciók, illetve egyenként elsorolni a dalokat. Azt hiszem az elmúlt évek egyik legjobb koncertjét láttam, és akkor még nem sejtettem mit hoz a holnap.  

rʇp

Muszáj átvennem a szót egy kis kiegészítés erejéig, mert nekem volt már viszonyítási alapon a 2011-es bécsi koncert révén, és fontos elmondanom, hogy The Devil’s Blood szintű rituáléra nem számítottam, de ehhez képest minden várakozásomat felülmúlta Jex és bandája. Tisztában vagyok azzal, hogy ebben biztosan van szerepe az én személyes átélésemnek, hangulatomnak  is, ez azonban csak racionális gyanú, mert egész jónak tűnő észérvekkel is el tudom hitetni magammal, miért volt ez sokkal jobb, mint az.



Kezdeném mégis a kevésbé racionálisakkal: Jex egy fokkal kevésbé és egy fokkal hitelesebben volt teátrális érzékelésem szerint, kevésbé mentek a színészi és a nőiséggel kapcsolatos szerepek rossz irányba. Ember állt a színpadon, nem díva. A harcosnő imázsból való visszavétel sem véletlen talán, mindenesetre jobban áll ez a szerintem kicsit újraalkotott, visszafogottabb szerep. Kapcsolódik ehhez egy már hétköznapibb, de még mindig szubjektív meglátás is, hogy kevesebb volt most azokból a slágeres, könnyebben kiüresedő dalokból, amiket a múltkori koncert óta már nem szívesen teszek be (Nothing Left to Die, Warrior Woman), de van egy kőkeményen logikus érvem is, mégpedig az, hogy a múltkor hiányolt billentyű most jelent volt, és segítségével az akkor hiányzó színfoltok most betöltötték a hangzáskép akkor kissé szürke területeit is, ami egy ilyen kevésbé az egyéni teljesítményekre, mint inkább az összképre törekvő zenénél döntő fontosságú.



A mikrofon párszor megreccsent, ami engem nem azért idegesített, mert annyira elrontotta volna a zenét, hanem mert féltem, hogy mikor némul el teljesen, de ez szerencsére nem történt meg. Ezt leszámítva egy hibátlan előadást láttam, és örülök, hogy megvalósult. Figyelembe véve az anyagi realitásokat, nem hiszem, hogy sok hasonló élményben lesz még részem, de sose tudhatjuk, mit hoz a jövő.

a' ördög

képek: Noctophoto

Nuit Noire, Purulent Rites (2013.04.25., Budapest, Rock Out)
2013-04-28,

A koncertszervezésben az egyik legjobb dolog számomra az, hogy ha lefixálódik egy-egy koncert, akkor a mindennapos rutinzenehallgatásban elkopott füleim és érzelem-érzékelő belső szerveim kiélesednek, és az adott zenekar munkásságában úgy elmerülök, ahogy máskor csak ritkán sikerül. Ilyenkor sokkal többet tudok meg az egyes bandák valódi identitásáról, a sablonok és klisék gyorsabban lebomlanak, és szembesülök a zene velejével, hogy mi ez az egész, a folyamat végén pedig a koncert intenzív élménye betetőzi ezt a megismerést. Főleg igaz ez olyan bandáknál, amiket előzőleg nem ismertem annyira jól. A Nuit Noire is ilyen. Hallottam őket régebben párszor, nem volt rossz, kicsit hülyéskedésnek tűnt a szokatlan tündéres koncepcióval, a rövidke dalokkal, de semmi több. Punk és black metal, ilyen is volt már, még ha nem is ilyen szuicid blackes vernyogással, na bumm. Aztán ez a vélemény nagyon gyorsan megváltozott azok után, hogy kaptunk egy levelet egy koncert megszervezésének a lehetőségről, és gyorstalpalva belevágtam újra. A mélyebb felismerések ezúttal nagyon olyan irányba kezdtek mutatni, hogy ez valami kiemelkedő és tényleg jelentőségteljes dolog lesz, úgyhogy izgalmam exponenciálisan kezdett növekedni.



Pár órába sem telt, aztán mindez kapott egy erős torpedótalálatot, amikor a részletek tisztázásakor kiderült, hogy a banda néhány hónapja egytagú felállásban működik élőben is. Nem dobgéppel, nem playbackkel, teljesen élőben megy minden. Ez azért már tényleg több a soknál, a lábdobot majd a hátára köti és bohócsipkát is felvesz a csávó? Ilyen nincs, ilyet nem lehet, ez őrültség. A Nuit Noire nonprofit, saját szervezésű körútja azonban nem járt nagy anyagi rizikóval, szóval a visszakozás ki volt zárva, kérdőjelek csak a fejemben maradtak. A hol/ mikor/ kivel téma is okozott némi fejtörést, elsősorban a hol. Végül egy stúdióval egybekötött próbateremben kötöttünk ki, ami minden lényeges szempontból megfelelőnek bizonyult, előzenekar pedig helyben akadt, a Purulent Rites bemutatkozó lemezének felvételeit készíti jelenleg ebben a stúdióban. Rutinos, minőségi bandákból már régóta ismert zenészek old school death metalt játszanak, ilyesmi nehezen sűlhet el nagyon rosszul, a Purulent Rites pedig ehhez képest jól sűlt el, erről néhány igazán gonosz riff, valamint a többek között a Veérből és a Kolpból ismert Doktor K. Csihar Attilát olykor leköröző vokálja gondoskodott. Többször is beugrott a nagyon korai Asphyx kriptaszagú bűze, nem nyúlás jelleggel, inkább kellemes nosztalgia formájában. A dalok színvonala így elsőre nem volt teljesen egységes, ha megjelenik a lemez, bevizsgáljuk.



Tenebras, azaz Mallory Julia nem egy tipikus rocksztár fazon, ellenben a franciákról alkotott sztereotípiáknak inkább megfelel. Egy kistermetű, sovány, nagyorrú harmincas férfi, akiről a szomszéd biztosan nem gondolná a fekete cuccok és a hosszú haj ellenére sem, hogy ágyékkötőben, palástban, karddal a kezében áll ki a nyilvánosság elé, majd kezd el torzított gitárt vinnyogtatni és visítani. Végig figyeletem készülődését, mely aprólékos volt a technikai részletekre való odafigyelés tekintetében, a külsőségekben meg az előbb elmondottakon túl nem ment, mégis, kicsit átalakult, átszellemült. Mikor a közönség is elfoglalta a helyét a teremben, kardjával a terem sarkai felé bökött, majd belekezdett. Az első pillanatokban elöntött a korábbi napok minden kétkedése. Cintányérok nem voltak, csak egy lábdob és egy (lábdobba szerelt) pergő, amiknek pedáljait ülve taposta, közben gitározott és énekelt. Ennyi volt az egész, és ez elsőre nagyon, már-már karikatúraszerűen kevésnek tűnt, aztán fokozatosan kiderült, hogy ez igazából nem kevés, hanem épphogy csak ugyan, de pont elég.



Érdekes módon az ének volt az előadást a pozitív oldal felé döntő faktor. Tenebras divatos kifejezéssel élve eléggé unortodox módon értelmezi az éneklés fogalmát, de annnyira határozottan és magabiztosan teszi mindezt, hogy kétség sem férhetett hozzá, hogy teljesen szándékos minden egyes hangnak a megformálása, emellett épp ennyire természetes is. A lemez egyszerű punkos black metal dalaihoz képest ez még annál is punkosabb volt így lecsupaszítva, de a lemezekre jellemző mindenféle kettősség, vagy többesség jelen tudott lenni. Megvolt a nyers erő, a black metal riffek és dobtémák ütöttek, a vokál helyenként gyermeki szentimentalizmusa - pláne a francia nyelv egyedülálló szépségével megfejelve - a romantikus elvágyódást fokozta a metalon túli irányokba, az egésznek a pőre, és Ramones-i szinten lényegretörő jellege pedig kizárta a poszt-black metal zenekarokra általában jellemző terjengősséget és giccset. Persze volt az egészben némi abszurd humor, amikor egy dal szövege csupán annyi, hogy I AM A FAIRY I AM A FAIRY I AM A FAIRY, akkor mondjuk úgy, a punkzene Rózsaszín Pitbulli vonásai elevenednek meg, de mivel iróniáról itt szó nincs, a jelenlevők egy része úgy gondolta, ez a művész kiröhögésére ad okot. Szerntem ez egy téves értelmezés. Ami talán jogos lehetett, az inkább az együtt nevetés, és valószínűleg  a közönség nagyobbik része is így gondolta. Én pedig azt gondolom, hogy a Nuit Noire egy kivételesen bátor zenei próbálkozás, egyszerűen felette áll a szabályoknak, elvárásoknak, törvényszerűségeknek, amiket például az olyan normatív gondolkodásra hajlamos seggfejek hangoztatnak, mint én, a bevezetőben. Meglehet, enélkül a bátorság nélkül tényleg kudarcra lenne ítélve ez a látszólagos katyvasz, de így végül mégis sikerrel jár.



Ami még jól szemlélteti ezt a szabályokkal és szokásokkal egyáltalán nem törődő hozzáállást, az a koncert befejezése. Miután elnyomott úgy kb. 20-25 dalt, megköszönte a jelenlétet, levette a palástját, letette a gitárt. Vissztapsoltuk, elnyomott újabb 4-5 dalt, újra levonult, aztán ez megtörtént újra, majd később már csak egyvalaki hívta vissza, de ő sokadjára visszatért, és már nem is emlékszem, pontosan hányszor történt meg mindez, de az biztos, hogy a végén már egy-két dalt (Fairies Fuck Humans, I am a Fairy) másodszor is eljátszott, valamint bemutatott egy eddig még soha nem játszott dalt is. Csak akkor hagyta abba, amikor már senki nem akarta tovább a dolgot. Ez a szemlélet nem kifejezetten a rockzenében megszokott hozzáállás, de tulajdonképpen miért ne tehetné meg ezt is?  Én különösebben mindenesetre nem bántam, akinek meg elég volt, kimehetett. Nem hiszem, hogy aki tényleg szereti ezt a bandát, csalódottan távozott volna, épp annyira volt komoly ez a fellépés, mint amennyire a lemezek azok. Kár, hogy Tenebras jövőre elköltözik Európából, érdemes volna egy jobban bereklámozott koncerten is megnézni őt.

a' ördög

fotók: Noctophoto, további képek itt

Egy videó a turné egy korábbi állomásáról:

                  

The Devil's Blood, Attic (2012.12.03., Bécs, Arena)
2012-12-24,

Aki olvasta a tavalyi The Devil’s Blood beszámolómat, alighanem meg lett volna lepve, ha az ott leírtak után egy évvel nem isméltejük meg bécsi látogatásunkat. Igazából ez nem is nagyon volt kérdés, főleg, hogy eredetileg nem más lett volna a turné vendége, mint az általalunk a főzenekarhoz hasonlóan nagyra becsült In Solitude társasága. Ez nem jött össze, viszont a kárpótlásként a kalapból előrántott Attic is felkeltette a figyelmemet, a koncert előtt nem is annyira a hollandok jól ismert lemezeit hallgattam szét még jobban, hanem ennek az alig két éve alakult német csapatnak a youtube-on fellelhető számait. Szinte hihetetlen, hogy a Ván Records milyen hatékonysággal gyűjti össze a tehetségeket, erről a csapatról is fogunk még hallani jópár helyen.



A helyszín a múltkorihoz képest változott, a kiváló Szene helyett ezúttal a hasonlóan kíváló Arenéba került a buli, a Dreiraum nagyobbik termébe - a kisebbik a Jex Thoth-hoz még épp elment, ide viszont már több kellett. A Szene így is nagyobb és profibb egy fokkal, főleg fények tekintetében, de ez nem okozott nagy minőségi törést. Atticék az elmaradt In Solitude slágerére, a To Her Darknessre álltak ki a színpadra, motoros bőrkabátokban, Celtic Frostot idéző minimál-arcfestésben – a frontember, Meister Cagliostro még fizimiskára is hasonlított kicsit a fiatal Tom G. Warriorra. Zeneileg viszont persze nem a svájci csapat az elsőszámú példakép, hanem a Mercyful Fate, de másodsorban is inkább egyéb korai heavy metalok kerülnek utánérzésre. A Portrait szinte pont ugyanezt csinálja 4 évvel régebb óta, az Attic hozzájuk képest egy kicsit még jobban törekszik a Mercyful Fate-es komplex dalszerkesztésre. Épp ez az, amit annyira nem csinálnak jól, néhány már eleve túlságosan is könnyen ragadós témát is újra és újra elővesznek a dalokban többször, ahelyett, hogy ezek eljátszásával inkább spórolnának. Ezen kívül sok kivetnivalót nem találok a bandában, legfeljebb még annyit, hogy Meister Cagliostro falzettje kevésbé erőteljes, inkább egy teljesen tudatosan és profin kihasznált fizikai adottság terméke, az említett svéd banda énekeseinek esetében egy kicsit dögösebb a vokál - már amennyire egy falzett dögös lehet. Az old-school érzésvilágot viszont teljes sikerrel teremtik meg így is. Egy hosszúra nyílt szintetizátoros intró után sorra végigvették a már kikerült dalokat, mondhatni gondoltak rám, és ha voltak még, azokra, akik utánanéztek az előzenekarnak, egy ismeretlen szám volt csak. A közönség persze nem bontotta le az Arenát, szolidan tapsolt a többség és headbangeltek is páran. A terem ekkor még félháznál sem volt, de aki bent volt, az jó eséllyel érezhette kellemes meglepetésnek az Atticet.



Ha ennyi lett volna az, amiért kiutaztunk, azt mondtam volna, nem bántam meg, pedig ez a banda mégis csak egy kezdő, majdnem amatőr csapat, de ezeket a nyilvánvaló tényeket csak fél órával később éreztem meg igazán. Némi átszerelés következett, közben előbb valami Walt Disney-s beütésű country-szerűség szólt a hangfalakból, majd amikor már egy ilyesféle Devil’s Blood-irányváltás lehetőségeit kezdtem mérlegelni, az Arkhon Infaustus-féle grandiózus La Particule de Dieu szólalt meg, aminek hatására szinte kézzel tapintható formában lepte el a termet az okkult légkör – ennél hatásosabban aligha vezethették volna át a közönséget a megfelelő éberségi állapotba. Egyébiránt a színpadkép megegyezett a múltkorival, a dob előtt oltár csontokkal és egyéb rituális eszközökkel, háttérvászon a legutóbbi lemezt is díszítő, kimunkált okkult triangulummal. Ahogy a zenekar kiállásáról a múltkor is elmondtuk: elegancia és barbár vadság egyvelege. Az első hangoktól kezdve világos volt, hogy bár az Attic egy ügyes kis zenekar volt, a The Devil’s Blood egyszerűen más dimenziója a zenekari létezésnek. Olyan meggyőző erővel, olyan tisztán, olyan nyilvánvalóan jól hangsúlyozottan szólaltak meg, hogy az egyszerűen páratlan. Nem lehet nem együtt élni a zene lüktetésével, olyan szintű dominanciát hoznak létre a hallgatóság felett, ami már önmagában a megszokottól eltérő élménnyé teszi a koncertlátogatást.

                     

Vannak zenekarok, akik elsőre nagy hatást gyakoroltak rám élőben, aztán később már az első nagy durranást nem tudták teljesen reprodukálni - a TDB nem ezek közé tartozik. Más volt kicsit a setlist, mint a múltkor, de más volt az attitűd is a setlistet alkotó dalok élőbeni átalakításakor. Még egy fokkal szabadabb, repülősebb alakba rendezték a szerzeményeket, ezzel összhangban olyan dalok kerültek be, mint  a Voodoo Dust, vagy rögtön az elején a House of 10.000 Voices. Utóbbi egyébként egyáltalán nem kedvence egyikünknek sem itt a Subterra-recenzorok között, de élőben új életre kelt, vontatott felvezetése nyers energiapulzálássa alakult, és ahogy szórványosan kicsaptak belőle a riffelős részek, az egészen új fényben világította meg a szerzeményt. Alapvetően is úgy tűnt, hogy a szó igazi értelmében vett dinamikára még nagyobb hangsúlyt fektettek, mint a legutóbb: volt ahol egészen lehalkultak, finomabban pengették a gitárokat, halkabban ütötték a dobokat, amikor pedig megdörrentek a hangszerek, akkor az nem valami kaotikus zaj volt, hanem világosan érzékelhető, de elsöprő áradata a korlátlan zeneiségnek. Ebben hatalmas szerepe van a háromgitáros felállásnak, így át tudják hangsúlyozni a zenéjüket, meg tudják vastagítani a dallamokat, ki tudják nagyítani az apró részleteket élőben is, elő tudnak hozni olyan aspektusokat, amik lemezen nem tűnnek ki annyira. Mondhatja akárki, hogy ez így meg úgy retró, és hogy ez most divathullám, meg minden, de én ilyet senkitől soha semelyik rockkorszakból nem hallottam. Igen, a régi zenékhez tért vissza TDB, de, így és erre senki soha nem hegyezte ki a zenélést, mint amire ők, és nem is szólalt meg senki más így, vagy hasonlóan. És ha most ezekre a határozott tényállításokra valaki előkapná a banda anyagait, hogy hátha valamit nem vett észre, akkor sem biztos, hogy meg fogja találni. Az az igazság, hogy élőben ez a zene sokkal több, mint amit a felvételek vissza tudnak adni, úgyhogy ez van, valószínüleg nem fogják megtudni, ha csak alá nem vetik magukat a próbának. És persze, az otthoni próbálkozás sincsen ingyen - le lehet persze tölteni bármit, de figyelni akkor is kell, az arany is csak egy hordalék a folyómederben, nem magától mászik ki onnan az sem.



Apropó arany. Ez a fogalom is előkerült már régebben a zenekarnál, a River of Gold az egyik kedvenc dalom tőlük, a múltkor játszották is, most nem, viszont a tavalyi lemez címadójában már az első hallgatások alkalmával is feltűnt némi hasonlóság Morricone Ecstasy of Gold címet viselő szerzeményével, ami az A jó, a rossz és a csúf című westernben szólal meg a egy drámai tetőpont alkalmával. Nem szeretem az ilyen hasonlatosságokat egyébként, de ha van olyan motívum-átvétel, aminek van értelme, akkor ez az. A dal azt hiszem nem véletlenül volt most sem a koncert közepére helyezve, és azt hiszem nem véletlenül lett erről elnevezve a lemez sem. Az arany, illetve az arany-éhség ugyanis a kvintesszenciája mindannak, amiről ez a zenekar szól: a központi  ellentmondás, a matéria, ami mindennél közelebb áll az isten(i)hez - egyes kultuszok szerint isten egy konkrét formája - és mégis minden másnál közelebb viszi az embert a Sátánhoz. Hogyan lehetséges ez? Nem tudom, de mindenesetre lehetséges, ez aligha kérdés. A múltkori konklúziót kapom megint, a The Devil’s Blood nem oldja fel a feloldhatatlan ellentmondásokat, hanem kifejti azokat, arról szól, az a lényege. A The Thousandfold Epicentre pedig nem tetőponja, hanem epicentruma volt a koncertnek.



Utána, koncert második felében a Voodoo Dust ködössége után két slágeresebb szám jött a tavalyi lemezről, a Cruel Lover és a The Madness of Serpents. Utóbbi már kicsit, ahogy a lemezen, úgy itt is az ünnepély végének közeledtét jelezte effektektől kiismerhetetlen gitárdallamainak fokozódó viharával, majd fokozatos lecsengésével. És így is volt, a múltkori csavaros felvezetés ugyan elmaradt, de anélkül következett egyik legrégebbi szerzeményük, a Christ or Cocaine, hogy ahogy a múltkor, úgy most is pontot és végső kérdőjelet tegyen címében is szereplő kérdésével a koncert végére.

Két lemezt adott ki eddig ez a zenekar, és egy EP-t, mégis, elméletben akár már most is megvolna a muníció egy újabb, eddigiektől nagyban eltérő és nagyon kívánatos harmadik koncerthez. Nem hallottam még élőben tőlük sem a The Graveyard Shuffle-t, sem a Queen of My Burning Heartot, pedig hatalmas szerzemények ezek is, és a sort biztos lehetne folytatni, ezek csak azok, amik gondolkodás nélkül is beugranak. Lesz még mit mondaniuk legközelebb is, bár addigra talán már új lemez is lesz. Ami meglátjuk, milyen lesz, de ebben a koncertben aggasztó jeleket nem láttam. A zenekarvezető Selim több területet, témát, és főszereplést engedett át zenésztársainak, mint legutóbb, lazább, vidámabb is volt, a múltkori feszesség után most inkább hagyta magát sodorni zenéjével, meg persze a többiek szenvedélyével. A jövő rajta múlik a leginkább, bár ismerve felfogását a zeneszerzésről, miszerint ő csak egy kapu, akin keresztül a zene megnyilvánul, ezzel elvileg nem lesz probléma. Azon kívül, hogy ennek felismerése egy mélyebb megértést biztosít egy alkotó számára, még arra is egy bíztató jel, hogy ő sok másikkal ellentétben nem fog elszállni az egójától, mert tudja, hogy az egó, a képesség, a tudás nem elég. Csak remélhetjük, a zene is úgy gondolja, van még Selim számára mondanivalója.

                      


a’ ördög

képek: gif

további képek

Accept (2012.10.26. Budapest, PeCsa)
2012-10-29,

Nemcsak új lemezével, de újabb budapesti koncertjével sem váratta meg az Accept az érdeklődőket, a tökéletesen sikerült, a Club 202-t megtöltő tavaly januári buli után ezúttal már PeCsában került sor a folytatásra, ami kicsit bátor lépésnek tűnt a szervezők részéről, de az eredmény őket igazolta. A közönség ugyanis jött, jóval nagyobb számban, mint a legutóbb, és ezúttal fiatalok és nőneműek is voltak közöttük. Talán a pénteki dátum okozta ezt a látványos változást, talán mostanra többek fülébe jutott el, hogy az Accept feltámadása páratlanul sikeres volt, mindenesetre ha valami meglepetést okozott az este során, akkor az ez volt. A zenekar ugyanis nem húzott semmi váratlant, épp annyira voltak jókedvűek, magabiztosak és profik, mint a legutóbb.

A setlist, ahogy az turnékon szokás, kiegészült az aktuális lemez néhány dalával, ezekért cserébe néhánnyal kevesebb régi került terítékre. Főleg a most csak címadójával szereplő Breaker album szenvedte meg ezt a változást, ami pedig az egyik leges-legjobb Accept anyag, de mint ahogy a múltkor is elhangzott, az Accept több hibátlan koncertet tudna adni átfedés nélkül, szóval nincs gond. Ami számomra a leginkább kihagyhatatlan lenne, az a Princess of the Dawn, de azt persze eszükbe sem jutna kivenni: ahogy a múltkor is ez volt a koncert egyik központi felvonása, most is jammelősre vették a figurát, volt benne egy basszusszóló is, de az ilyenekre - hasonlóan a Bulletproofba beiktatott gitár-basszus párbajhoz - nem lehet ráunni, ha olyan zenészek csinálják, mint Wolf Hoffmann vagy Peter Baltes. Előbbinek meg még azt is meg lehet bocsátani, ha komolyzenei feldolgozásával mulattatja két szám között a közönséget – véleményem nem változott, továbbra is értelmetlen majomkodásnak találom, ha ilyen jól ismert klasszikus darabokat teker valaki a gitáron, de aki úgy szólaltatja meg a hangszerét, ahogy Wolf teszi azt a sajátjával, azzal szemben mégsincs kifogásom. A konkrét szóban forgó darab a Grieg-féle „A hegyi király barlangjában” volt, ami szerepel a gitáros ’97-es szólólemezén is, ami csak hardcore-Accept fanatikusoknak ajánlott, de ők biztos ismerik is.

Ha jól emlékszem, a Shadows Soldiers után került egyébként elő amúgy, ami nagy örömet okozott, és élőben sem változott meg róla a véleményem: egy kiváló fél-lírai dal ez, nem véletlenül ez az egyetlen ilyen jellegű az újjáalakulás óta, amit koncerten is elővettek. Apropó, legközelebb valamelyik régi is jöhetne, Seawinds esetleg, ha oszthatok tippeket. Változatlan lelkesedéssel adták elő az előző lemez dalait is, a közönség lelkesedése sem csökkent ilyenkor, minden jel arra utal, hogy mindenki teljesen elégedett ezekkel a lemezekkel is. Engem az egy picit zavart, hogy ezek közül mindegyik szerepelt az előző koncerten is, ezen kicsit variálhattak volna, túl sok jó dal van a Blood of the Nations-ön, hogy ne játsszák el a lehető legtöbbet róla. Az új albummal ilyen gondjaim sem lehettek értelemszerűen, az viszont mellbevágott, hogy a sokáig kétkedéssel kezelt Stalingrad mostanra nem csak szimplán megjavult a fülemben, de kiderült róla, hogy a bandának volt igaza, egy potenciális örökzöld ez, a gitárdallamokat is énekelte a közönség. Még az orosz himnuszt is csak egy okból tudtam megmosolyogni, mégpedig azért, mert a közönség soraiban pont ekkor ragadta valaki elő és kezdte lobogtatni germán trikolorját, és ez a jelenet számomra a posztmodern kifejezés minden tartalmát kimerítette.

A nagyon korán, fél kilenc körül kezdődött koncert nagyon korán is fejeződött be, valamivel fél tizenegy előtt. A múltkorihoz képest egy dallal kevesebb fért be, de ennél sokkal gyorsabban szállt el az idő, mint a múltkor, köszönhetően annak, hogy jobban elmélyedtem a banda munkásságában, a stílusilag viszonylag homogén zene így jóval kevésbé hatott homogénnek. Egyetlen rossz élményként a közvetlen közelemben zajló, eleinte igen súlyosnak ígérkező, aztán viszonylag gyorsan abbamaradó nézőtéri bunyó maradt meg, melyről azonban sem a zenekar, sem a távolabb állók nem szereztek tudomást, szerencséjükre. Újabb tanulság, nem csak olyan felnőtt emberek vannak, akik egy sokezer forintos jegy megvásárlása után állva elalvásig isszák magukat, hanem olyanok is, akik ugyanennyiért kedvenc zenekaruk társrajongóival akarnak összeverekedni. Azt most nem tudom mondani, mint előbbi esetben, hogy rátett a szórakozásra egy lapáttal, de azt azért most is, hogy a jó koncertet nem tudta elrontani.

a' ördög

kapcsolódó cikkek:

Accept - Blood of the Nations (kritika)
Accept - Stalingrad (kritika)

Voivod (2012.10.19. - Budapest, Dürer Kert)
2012-10-23,

Direkt nem néztem utána, milyen setlisttekkel turnézik manapság a legutóbb másfél éve erre járó Voivod, a meglepetés élményétől nem szerettem volna megfosztani magamat. Persze, ha az lett volna a meglepetés, hogy nincs meglepetés, akkor sem lett volna baj, de mégha a múltkori dalcsokor tökéletesen is volt összerakva, és akár egy az egyben elfogadtam volna újra, jobban örültem annak, hogy nem ezt kaptam. A jövő év elején érkező új album felvállaltan a ’80-as évek végéhez tér vissza, a már technikásabb, és összetettebb Voivodhoz, amikor a disszonáns hangzatok nem szimplán a hallgatoknak az átlag extrémmetalnál még durvább lezúzására voltak használva, hanem komplex, változatos, de még mindig szigorú szerzeményekben köszöntek vissza, magyarán amikor a Voivod az ős-thrashből eljutott a definitív és konkrét thrash műfaj progresszív alváltozatába. Ennek megfelelően ez a koncert is ezt a korszakot és ezt a műfajt jelenítette meg, igen tömény kiadásban.

                     

Ebből a korszakból persze több dal is része az „állandó programnak”, de most olyanok is előkerültek, mint a Psychic Vacuum, vagy a most október előtt utoljára ’87-ben játszott Forgotten in Space. Magam részéről el kell mondanom, és azt hiszem, ez nem csak engem érint, ez a legnehezebben befogadható korszaka a Voivodnak, annak ellenére, hogy a zenekar karrierjében ez egyben a legsikeresebb is. Amikor én megismertem őket a kilencvenes években, akkor Eric Forrest személyében egy jégszikla állt a banda élén, aki mindenféle maníroktól mentesen okádta ki magából a Voivod sci-fi fantáziáiban szereplő rémfigurák gonosztetteit, míg a ’80-as években korántsem volt ilyen szigorú a zenekar, az eredeti frontember Snake nem személyesítette meg a démonokat, csak elmesélte a történeteket egy elég erősen színpadias narráció keretén belül. Nekem nehezebb volt visszakövetnem a fejlődésüket ebbe a fázisba, mint az egyébként zeneileg teljesen más Angel Rat / The Outer Limits-időkbe, ahol a lightos zenéhez egyáltalán nem fura a mókás Snake bácsi danolászása, de az első két lemez „nyers-rombolós” káoszával is sokkal könnyebb volt azonosulni, hasonló okokból. Igazából ez a folyamat nem is fejeződött be, nem vagyok egy befejezett Voivod-rajongó, vannak még elmélyednivalóim, úgyhogy ilyen szempontból nekem amúgy is tökéletesen időszerű volt egy ilyen orientációjú Voivod koncert.


 
A csapat pont olyan jó formában volt, mint a legutóbb, a downos koncert széteső lelazultsága eszembe sem jutott, viszont nagyobb koncentrációra volt szükség a befogadói oldalról – ismétlem, nekem - , mint a színesebb és változatosabb múltkori alkalommal. Erre azonban maradt és jött is energia, zavaró körülményekkel ugyanis nem kellett foglalkozni: a hangzás nem hagyott maga után kivetnivalót, és  az előzenekar alatt még csak erre-arra bóklászó közönség is szépen besűrűsödött, mikor a Pink Floyd Shine on You Crazy Diamondja elkezdte felvezetni a koncertet - legalábbis a keverő és színpad közötti részen teljesen jó volt a hangulat. Érdekes volt megfigyelni, hogy a zenekar a jelek szerint a ’90-es évek vége óta egyáltalán nem szerzett új rajongókat, mert 25 évesnél fiatalabbak egyáltalán nem voltak jelen, viszont az idősebbek abszolút kitartottak a banda mellett. Én ebben is a fentebb elmondottak igazolását látom, aki akkor, velem együtt befogadta a Voivodot, az tudja milyen rejtett kincseket kapott,  a többiek meg kívül maradtak a burkon, örökre, hacsak a Phobost valaki le nem tolta a torkukon több-kevesebb erőszakkal. Tehát, vagy arról van szó, hogy a mai fiatalok szarok, vagy arról van szó, hogy kellenek előismeretek, előtapasztalatok az értékeléshez. Persze, mindkettő lehetőség fennálhat egyszerre is.

                              
 
De apropó nemzedéki ellentétek, bonyolítsuk egy kicsit a képet, vannak ám olyanok is a régi rajongók közül, akik viszont a ’90-es évek Voivodját tartották a régihez méltatlannak, az esszenciát túl csupasznak, itt-ott találkozni ilyen hangokkal. Bennem ott bujkál a kérdés: vajon egyszer, ha tökéletesen befogadom a régit, én is/mi is megértjük, hogy az volt az igazi, vagy ez csak egy marginális szélső hang, mert olyannak is kell lennie, így teljessé téve a világot? Bár nem bizonyító erejű, de az biztos, hogy a közönség reakciója 100%-ig az utóbbit erősíti meg, a Phobosról előadott Forlornt épp akkora, ha épp nem nagyobb ováció előzte meg, mint a koncerteken megkerülhetetlen klasszikusokat, például a névadót, vagy a Tribal Convictionst. Előadói oldalról is hasonló a helyzet, Snake ezúttal is kihangsúlyozta, mennyire imádja, és bár a dalt lemezre játszó felállásból egyedül a dobos Away volt közöttük, az előadás lendülete és meggyőző mivolta pillanatig sem tette kétségessé a kijelentés őszinteségét. A múltkor is pont ezt a dalt játszották a Phobosról, lehetne mással is idézni utóbbi albumot és a Negatront, vagy akár a Kronikot is, de szavam nem lehet, mert így, megismételve is egyik csúcspontja volt az estének, holtversenyben a brutalitásban vele egyedüliként versengeni tudó ősrégi Ripping Headaches-zel. Ugyanitt lehet megjegyezni, hogy a Piggy halála előtti 2003-as albumot és a halála utáni két posztomusz lemezt sose turnéztatták meg (előbbit igen, csak nem mifelénk), szóval ezekről is szívesen hallanék valamit, nem csak immáron harmadszor az egyszem Global Warningot, ami egyébként egy kiváló dal, de korántsem az egyedüli ezzel a jelzővel illethető ezekről.

                     

A hangsúly viszont most nem azon a korszakon van és nem az Eric Forrest-félén, hanem azon, ami kapcsolódik a jelenhez és persze magán a jelenen. Térjünk is rá hát erre, három új dalt kaptunk, egyet már mindenki ismerhet, a Mechanical Mind a többedszeri hallgatás ellenére még mindig kérdőjel a fejemben, élvezhető, de kicsit önismétlő, főleg az első fele. A címadó Target Earth-t az egyszeri hallgatás miatt nem tudom véleményezni, az viszont biztos, hogy a Kluskap O’Kom címet viselő, indián csatainduló-szerűségből felépülő szerzemény már elsőre is felettébb ígéretes volt, mielőbb hallani akarom újra. Eddig a múltkor játszott Kaleidos-szal együtt négy új dalt ismerünk már, és ezek alapján összességében látható némi esély arra, hogy Dan Mongrain szerzeményei oda lesznek illeszthetőek Piggy művei mellé, ami pedig racionálisan átgondolva nem igazán lehetséges, inkább csak blaszfémia-gyanús. Én mindenesetre nem várok nagy dolgokat, az önismétléssel sincsen bajom, egy szerethető anyaggal már tökéletesen elégedett leszek. Szeretnék még egy pár hasonlóan jó hangulatú és lelkesítő Voivod koncertet látni, ehhez pedig szükség van arra, hogy az aktuális apropó ne rontsa el az ember szájízét. Az biztos, hogy most nem rontott el semmit a három új dal. Az már csak személyes zárszó, hogy én viszont a legközelebb hasonló szituációban inkább nem élek a meglepetés élményével és rágyúrok a setlistre, mert a fentiek megírása közben egy fokkal még jobban élveztem meghallgatni a koncerten játszott dalokat, mint élőben.

további fotók

a’ ördög

képek: gif

Marduk, Immolation (2012.09.04., Budapest, Kék Yuk)
2012-09-12,

2012-ben elég nehéz úgy írni bármit a metallal kapcsolatosan, hogy ne legyen szó benne a hanyatlásról. Egy ismerősöm úgy fogalmazott, hogy 10 éve egy Tankcsapda koncerten több Marduk pólót lehetett látni, mit ahányan a Kék Yukban most összegyűltünk, pedig volt itt egy Immolation is, aminek (egy ideális világban) önmagában is elegendőnek kellene lennie egy ilyen jó háromnegyed-négyötöd házhoz, ami végül összejött. De sose bánjuk ezt, inkább tíz igazi metálos, mint ezer pózer, tartja a mondás, ráadásul a Yuk szerencsétlen fizikai adottságai miatt már így is képtelenség volt szinte bármit is látni a fellépőkből kicsit messzebbről átlagos testmagassággal.

 Folytatva a hanyatlással kapcsolatos gondolatot, hiába írt be az Immolation jó pár lemezt a death metal legnagyobb pillanatainak sorába, ezek már megint tíz éves, ill. régebbi dolgok, és az utolsó maradéktalanul meggyőző óta kiadtak már négy újabb nagylemezt, és ezek egyikét sem sikerült igazán megszeretnem. Nem mintha említett klasszikusokat szarrá hallgattam volna, nem kifejezetten az én világom ez a fajta death metal (sem), de a minden egyes másodpercükre jellemző egyedi atmoszféra sohasem tette kérdésessé számomra minőségüket és értéküket. Eddig mindig kimaradtak valamilyen hülye okokból kifolyólag, amikor erre jártak, szóval baromira örültem, hogy láthatom őket. Az előzenekarokra viszont nem voltam kíváncsi, bár ezután a kiváló videó után akár dolgozhatott is volna bennem a "ezt jól le lehet majd fikázni"-típusú újságírói vérszomj, de nem dolgozott.

                         

Az Immolation beállására értem oda, és kilenc előtt néhány perccel már ki is nyitották a kapukat ahhoz a nem is oly messzi, alattunk elhelyezkedő világhoz. A helyszínt, a tömeg szagát, a hőmérsékletet és mindent egybevéve, már persze egyébként is majdnem teljesen adott volt a pokoli feeling, de az Immolation a zeneművészet oldalról is beletette a szükséges alapanyagokat a masszába: disszonanciában gazdag, vonyító hangzatok, egy őshüllő bárdolatlanságával és darabosságával marcangoló riffek, melyeknek tördeltsége a folyamatos áramlást mégsem töri szét, úgy, mint ahogy az a technikás death metal műfajnál általában jellemző. A Close to a World Below-val való nyitás után kérdéses volt persze, hogy a nyilvánvalóan terítékre kerülő újabb keletű dalok hogyan viszonyulnak majd ehhez, de így élőben semmi bajom nem volt velük, sőt, a Majesty and Decay címadója a koncert legerősebb részei közé tartozott, pedig így olyanok mellé kell odahelyezni, mint a Father You’re Not a Father. 

A kiállásukról sokat az optikai körülmények miatt nem tudok említeni, a korábban gyakran Inter mezben látható alapító-gitáros Robert Vigna kopasz feje néha felvillant a színpad egyik szélén, középen a másik alaptag Ross Dolannek viszont csak a térdig érő haja emelkedett a színpadot elálló közönség fölé. Ő egyébként a sötét hangulatú zenéhez képest viszonylag sokat kommunikált a publikummal, melynek során a turné társzenekarait is többször felemlegette, ami annyira nem volt érdekes és fontos szerintem, de a zavaró mértéket nem érte el. Nem hiszem, hogy bármely Immolation rajongó csalódottan, elégedetlenül fogadta a zenekar műsorának a végét, én sem tettem így.

                       

Megvallom őszintén, régen a Mardukot egy primitív szarságnak tartottam. A műfajt a magas fokú komplexitással és széles zenei eszköztár felhasználásával operáló Emperorral ismertem meg jobban, de a lo-fi hangzása miatt minden tekintetben alulbecsült Darkthrone is többet adott riffek és hangulat tekintetében, mint az eleinte főleg gonoszkodó sikálásra építő svéd csapat. Már rég túl volt népszerűségi zenitjén a Marduk, amikor leesett, hogy valami sajátos zeneiség náluk is van, még ha nem is olyan jellegű, mint a norvégoknál, meg általában az általam hallgatott black metalban. Sok Marduk-hatásra hivatkozó bandát manapság sem hallgatok, pedig Venezuelától Kazincbarcikáig millióan vannak ilyenek, az egyik legelterjedtebb stílusváltozat ez. Szarok mind, nagyon. De a Marduk mégis tud valamit, vagy legalábbis tudott valamit egy időben, vagy talán mindig is tudott. Nincs egyértelmű véleményem a banda teljes munkásságáról azóta sem, abban az egyben viszont biztos vagyok, hogy a Panzer Division Mardukkal önmaguk esszenciáját megalkották, hiába fikázzák sokan azt is, hogy egy hangulatmentes primitív blasztolás az egész. Jó az, így vagy úgy az egyik legjobb black metal lemez. Aztán később próbáltak már változatosak is lenni, ez hol jobban sült el, hol kevésbé, a lassú részekből nekem gyakran most is hiányzik valami kreatív zenei többlet, ilyenkor a Marduk hatásosnak ugyan még mindig hatásos, de egy kissé már üres. A banda státusza lassan ingani kezdett, megújulás elkerülhetetlenné vált, és a dolgok logikája szerint szét is esett a tagság, Morgan Hakansson gitáros körül mindenki lecserélődött, és ez visszacsatolva fokozta a hanyatlást, a Marduk ázsiója méginkább megingott. De a hanyatlás lassú. A nagy összeomlás éppúgy elmaradt, mint a nagy változás. Morganék egy bizonyos minőségi szintet sose múltak alul, az imázs kicsit megváltozott, árnyaltabb lett, a vallási témák boncolgatása mélyebbre kezdett törni és ez a folyamat tart most, 2012-ben is, a friss, Serpent Sermon című lemez meg valószínűleg a legtöbb emlékezetes, maradandó részt tartalmazó az elmúlt kb. 8 évből. Ez volt legalábbis a prekoncepcióm a koncerthez, és végülis azt mondhatom, hogy ez így is van.

                        

Az új anyag címadójával nyitottak, aztán volt minden a demós korszakban írott Within the Abyss-tól kezdve, majd minden fontosabb állomást megidézve. A legnagyobb sikert persze, a két Panzer Division Mardukos dal aratta, a címadó és a Beast of Prey, főleg az utóbb említett és az annak tiszteletére rendezett pogó söpört el mindent és mindenkit. A lassulós dal ezúttal az újról származó Throne of Decay lett, ami nem rossz, csak ebből is hiányzik az említett kreatív többlet. A harmadik és utolsó új szerzeményből, a Souls for Belial-ből viszont nem. Persze, van ennél szofisztikáltabb és kreatívabb dalszerzés a műfajban, de ez működik, egyesíti Morgan és a Marduk, valamint a frontember Mortuus és korábbi zenekarának, a Funeral Mistnek a stílusát és mind a dal közepére tett kiállás, mind a bandától szokatlanul frappáns dobtémák beleadnak annyi pluszt, hogy azt lehessen mondani, hogy ez 2012-ben a Marduk és van értelme is. Van egy olyan érzésem, hogy ezt még évek múlva is elő fogják venni a turnékon. 

                         

A World Funeral album Panzer Division-ös keménységű nyitódalával, a With Satan and Victorius Weapons-szal búcsúztak a ráadásban, és az Immolation-höz hasonlóan tudom összegezni fellépésüket: akit 2012-ben még érdekel a Marduk, az garantáltan nem csalódott. Hanyatlás ide vagy oda, én inkább az ilyen veterán, kicsit túlérett metalzenekarokra kíváncsi vagyok még mindig, annál is inkább, mert a kb. másfél tucat komolyan vehető új zenekar sem mennyiségileg nem elégíti ki igényeimet, sem látogatásaival nem kényeztet el bennünket. Vagy más hobbit kell választani, vagy ezt tudja a metal 2012-ben.

a' ördög

képek: gif

Deafheaven, Hierophant (2012.02.11., Budapest, Trafik Klub)
2012-02-14,

Ami poszt, az rossz. Életemet ennek az ökölszabálynak a jegye alatt élem már pár éve, az egyedüli kivételt a punkzene jelenti, ami viszont a poszt jelző nélkül egy a rock ellen elkövetett szabotázsakciónak is tekinthető, szóval ott a poszt jelző mást jelent,  és egyébként is, a posztpunk nem egy mai dolog, és mint ilyen, rögtön kevésbé gyanús. Ami viszont a metalt és pláne a black metalt illeti, toleranciaszintem igen csekély. Igen, a kezdet kezdetén mi is bezabáltuk a Wolves in the Throne Roomot, igaz fenntartásokkal, és nem maradéktalanul, ahogy a Krallice-t is, de akkor még bennük is több volt a Weakling-utánérzés, mint ez a szentimentális genny, amibe még belerúgni sem lehet rendesen, hiszen egy hangos puffanáshoz is szükséges valami keménység, viszont a jelenséggé vált poszt-black metalban nincs ilyen. Ez a lényege: bár Alcesttől Sólstafiron át mondjuk az említett Wolves...-ig elég széles a szórás a zenei eszközök tekintetében, közös ezekben a műfaj félreértelmezésének a módja, annak érzelmi eltérítése, ahogy azt már az első pillanatban is leírtuk. Így az évek távlatából annyi csak az új tanulság, hogy nem csak egy érdekes, szokatlan félreértésről van szó, hanem egy nagyon is működőképes trend-receptről, aminek a lényege a keményzene rajongók azon bázisának kiaknázása, akik ugyan igényelik a torzított gitárok zsizsegését, meg a dobok féktelen csapkodását, szóval a metal hangzását és energiáját, de érzelmileg mégis inkább a pop- és mese-/filmzenék érzelgős, szirupos válfajához állnak közelebb. És akkor még a hipszterekről nem is beszéltünk. Megnyugtatnék mindenkit, nem is fogunk.

Pár éve még nem sejtettük, hogy mennyi farkasbőrbe bújt bárány van a black metalosok között is, mostanra viszont már kiderült, többségben vannak. Ehhez képest az a fura helyzet állt elő a műfaj kritikusok által talán leginkább ünnepelt új bandájának, a Deafheavennek a pesti koncertjén, hogy a számomra tökéletesen ismeretlen, Hierophant nevezetű előzenekar fellépését többen nézték meg, mint a főbandát. A jelenség előtt értetlenül állok. Oké, a punkok mindig mozgósíthatóbbak és trend-érzékenyebbek mint a köztudottan lassú felfogású metalosok, de ez a banda punknak épp oly középszerű volt, mint hardcore-nak, crustnak, vagy épp sludge-os posztmetalnak. Belassulások és begyorsulások kiszámítható, értelmetlen sorozatából álltak dalaik, folytonos tördeléssel, lélektelen üvöltéssel, gyanúsan jól ápolt borostákkal és szűk fekete göncökkel. Annyira nem rossz volt, mintsem üres és mesterkélt, persze lehet csak én nem bírtam ráhangolódni, mindenesetre pár dal után kimentem. Én az Entombed-ot sem szeretem, de Hierophanték bármennyire is akarták, nem efféle gátlástalan suttyóknak, hanem suttyóskodó úrifiuknak tűntek.

                     

Visszatérésemkor egy ismerős ismerősét is távozni láttam, majd megtudtam, hogy elmondása szerint azért megy el, mert egyrészt nem érdekli ez a zenei világ, másrészt meg a Deafheaven énekese még „akár egy náci black metal zenekarba is beférne”. Nem tudtam mire vélni ezt a kijelentést, de aztán kezdett a Deafheaven, és rájöttem, akármennyire is abszurd volt számomra az indoklás, maga a megállapítás tökéletesen precíz volt. A Deafheaven kigúvadt szemmel, brutálisan károgó, bőréből folyamatosan kimászni készülő frontemberéről sütött az igazi fanatizmus és az átélés, pont úgy, mint az NSBM műfaj legjobbjainál, pont ez az, ami miatt az a színtér olyan sok értéket termelt ki. A Deafheavent nézve olykor elgondolkoztam rajta, hogy vajon egy poszt-zenekar énekese mögött, abszolút ideológia és vallás híján mi lehet az a hit, ami ilyen fanatizmust eredményez, létezhet-e egyáltalán ilyen, vagy csak egy okos meglátás eredménye, miszerint „ez fontos, és a jó black metalhoz nélkülözhetetlen, hogy legyen ilyen extra érzelmi töltet is”, tehát van, mögöttes tartalom nélkül.  De ha ez így is van, és a Deafheaven csak tudatosan kábított is, én megmondom őszintén, nem éreztem különbséget. 

                  

Egyértelműen a frontember volt az, aki áttörte tartózkodó ellenszenvem falát, de ez a jó teljesítmény semmire nem lett volna elég átlagon felüli zene nélkül. A Deafheaven zenéje abszolút tipikus példája  a Weaklingtől leszármazott monumentális, epikus poszt-black metalnak, amiből simán be lehetne rekeszteni a san francisco-i öböl bejáratát, de őket mégis kár lenne viharfogónak használni:  az átlagnál egy szinte alig érezhető fokkal több dalszerzői tehetséggel bírnak. Dalcentrikusnak nem lehet őket mondani így sem, de ebben a monoton masszában valahogy úgy rejtik el a tetőpontokat, hogy abban mégiscsak van valami fantázia, lendületesebbek és egyszerűen hatásosabbak a többieknél. Ez  még a szokásos érzelgős poszt-maszatolásoknál is igaz volt néhány pillanat erejéig (lásd: második videó eleje), bár nagyon-nagyon nem tudom az ilyenfajta  hangulatok megzenésítésére való törekvést komolyan venni, de voltak afféle, a csillagokkal teli égboltra meredés barátságosan hideg otthonosságát idéző részletek.

                  

A koncertnek nagyon gyorsan, kb. fél óra után vége lett. Hiányérzet nem volt, sőt, talán még épp jókor fejezték be ahhoz,  hogy  ne derüljön ki a produkcióról, hogy szemfényvesztés. De ha az is volt, jobb és maradandóbb élmény volt úgy is, mint amit a Wolves in the Throne Roomtól láttunk anno. Elég vajon ennyi? John Gossard már a Weakling egyetlen lemeze után tisztában volt azzal, hogy ebben az irányvonalban a Dead as Dreams után nincs értelme mondani bármit is, és egészen más megközelítések felé mozdult el, de ha esetleg összetalálkozik élőben a Deafheaven zenéjével, lelkiismeretfurdalást aligha fog érezni a lavina elindítása miatt.

a' ördög
 

The Devil's Blood, Root (2011.12.15., Bécs, Szene)
2012-01-13,

Teljesen őszinte leszek, erős kétségeim voltak az utóbbi időben a kortárs zenékkel való foglalkozás értelmében. Egészen pontosan a Jex Thoth koncert okozott nagy törést, annak ellenére, hogy nem volt rossz: elég volt az is, hogy sokkal kevésbé volt jelentős, mint amilyennek reméltem. Felületesség, felejthetőség, jól kitalált imázs, stb. Én nem ezért hallgatok metalt. A The Devil’s Blood új lemezét persze azért meghallgattam párszor, volt benne tetszetősség, de azért nem szippantott magába, és nem is erőltettem a dolgot. A koncert előtt pár nappal aztán mégis rámjött valami viszketés. A felszínességgel és a felejthetőséggel van bajom, aztán mégsem nézem meg azt a bandát, ami az egész retró/okkult hullámban a húzóerőnek tűnt eddig, és aminek hallgatásával annyi sok órát töltöttem? Nem, ez nem lehet, el kell mennem, meg kell néznem, ha csalódás is vár majd, a végére kell járnom. 



A Root jelenléte is kapott egy kis részt ennek a belső kényszernek a kialakulásában. A cseh zenekartól ugyan csak az első albumot ismerem, de az meggyőző példája a thrash metalból elfajzott ős-black zenék erejének. A többi lemezt nem véletlenül nem hallgattam meg, van egy olyan előítéletem, miszerint ezek a szélsőséges zenei erőkre inkább csak véletlenszerűen, ifjonti hévből rátaláló, az ideológiában mélyebben nem elmerülő bandák ritkán öregednek meg szépen. Eleve, szépen bárkinek nagyon nehéz megöregedni. A koncert alapján a Root nem kivétel az elmélet alól. A külső persze ebben másodlagos, és ugyan nehéz volt nem megmosolyogni az irtózatos úszógumikra elasztikus cicanadrágot öltő, olykor nyelvbangelésre vetemedő, kopasz, nagyszakállú Big Bosst, a zenekari egyedüli eredeti tagját, de el kell ismerni, hogy ő már 20 évvel ezelőtt sem nézett ki fiatalabbnak negyvennél, és most sem tűnik többnek ötvennél. Három dal volt a bemutatkozó Zjeveníről, a három magától értetődő választás: a videóklipes Hřbitov (ami eredetileg külön jelent meg), a Burzum által War címmel „feldolgozott” Piseň Pro Satana, valamint az egész koncert leggyorsabb dala, a 666. Ezek azok voltak, amiknek eddig is tűntek, tehát a műfaj klasszikus dalai, annak ellenére, hogy bele tudnék kötni az eredetiekhez nem szigorúan ragaszkodó előadásukba, de erre nem érzek késztetést. A későbbi, illetve új dalok - egyetértve a metal archives-zel - inkább afféle darkos, középtempós metalként jellemezhetőek, a thrash/black jelleg nincs meg igazán. Nem zsibbasztóan gyengék, de annyira nem is jók, hogy legyen bennük valami, ami teljes mértékig pótolni tudja az említett zsigeri erőt, ami nélkül a folyamatos sátánozás is meglehetősen üresnek tűnt. Fontos: nem a műfajváltás az oka ennek, egy steril, korszerű triggeres-kétlábgépezős extrémkedés valószínűleg sokkal irritálóbb lett volna, mint ez az önmagában legalábbis részben sikeres, vállalható erőlködés az egyéniség megőrzésére.

                         

Hosszabb átszerelés következett, oltár épült a dobfelszerelés elé, füstölők lettek az oszlopokra szerelve – nem is gondolná a kedves olvasó, mennyire időigényes mulatság ez. Kissé szkeptikus is az ember, hiába hithű metalos, attól még sajnos gondolkozik, és hát visszás ebben a tudományosan varázstalanított, digitáliskamerával-wikipediával profanizált, webkettővel szarrá ironizált, felvilágosult világban az, hogy akkor ez most egy Szertartás, egy fekete Mise, okkult Szeánsz. „Vajon lesz disznóvér is, vagy azt kinőtték már?” Kérdezte a barátnőm, a bennem görbülő kérdőjel alá odatéve a pontot. Volt, nyoma látszódott az arcukon, ruháikon, hangszereiken, midőn kiléptek a színpadra az új album intrója közben, de ez szerintem kisebb jelentőséggel bírt számunkra, mint számukra és egyébként is, marhára nem volt kérdés, hogy kell, ahogy a füstölő és az oltár is kellett, minden kellett, a koncert megkezdése után két perccel már minden szkepticizmus elolvadt, elpárolgott, páraszemcséit meg beszippantotta egy örvény. Hozzáteszem, nem csak nálam, hanem amerre láttam, akivel utóbb beszéltem, mindenkinél. Aki valami röhögnivaló vásári mulatságra számított, annak ráfagyott az arcára a mosoly, mosolyt itt csak a katarzisra való rácsodálkozás válthatott ki – akadt erre példa. A zenekar kiállása alapvetően a komor, hatásos, minimalista eleganciára és a vértől csapzott hajú, féktelen és energiától feszülő rockzenészek váratlan harmóniájára épült, megkoronázva az egészet a frontasszony mindenképp impresszív, de szintén elegáns megjelenésével. A Root kidolgozatlan, esetleges megjelenése után különösen éles kontrasztot jelentett ez a teljes és tökéletes kép.



Eleve, a The Devil’s Blood egy iszonyatosan profi zenekarrá vált az évek során, viszont ez a profizmus még véletlenül sem „hideg”, és a zenekar sem „gépezet”, ahogy az gyakran elhangzik más bandákkal kapcsolatosan. Tömény, lángoló belső szenvedély sugárzott a csapat tagjaiból, mindenekelőtt persze a zenekarvezető, fő dalszerző Selim Lemouchi esetében. Hangszerkezelésében látszódott minden erő és energia, ami évek hosszú munkájával (tanulással, gyakorlással, ráeszmélésekkel, megvilágosodásokkal) egy mester sajátjává válik, őbelőle árad ki ez az egész aura, dimenzió, ami aztán a többi zenész révén bomlik ki a maga teljes valójában. A három gitár abszolút nem csak látványosság, alapvető lételeme a csapatnak, az egymásba csavarodó, dallamok, szólók kavalkádját a kristálytiszta és mindent betöltő hangzásban alapvetően új színekben láthattuk. Az új lemez azonnal a helyére került, világossá vált, miért lett ilyen szállós, kifejtős, de az egész zenekar fejlődési irányvonala új nézőpontba helyeződött, még akkor is, ha már az előző lemezt is el tudtam fogadni egy bizonyos idő távlatából. Többet én már nem fogom visszasírni a demó egyszerűbb és lényegre törő felfogását.

                        

A setlist javát érthető módon az új lemez adta, nem spóroltak semmivel, több mint két órán keresztül zenéltek maximális energiával, a szellős, szállós dalokat a lemezes változatokhoz képest is átértelmezték valamelyest. Nem állítom, hogy nem voltak pillanatok, amikor nem volt egy kicsit sok már a jóból, de valahogy itt még ez a korláttalanság is illeszkedett a koncepcióba, és a koncert minden pillanatában megkérdőjelezhetetlen muzikalitás, és a zenét távolról sem uraló, de nagyon fontos színezést végző ének segített távol tartani a poszt-zenékre jellemző súlytalan kamuzást az őseredeti pszichedeliától. Utóbbi ugyebár pont az ellentéte a kamuzásnak eredetileg, a hétköznapi érzékelésen túliság, a teljes valóság áradatával való szembesülés. A The Devil's Blood koncertjének hatására nem a pokol kapui nyíltak meg, és nem az alvilág démonai özönlöttek elő a hangfalakból, de a Sátán szimbolikájának másik alapvető felfogása mentén minden értelmet nyert, a zene megtestesítette azt az ezerszínű útvesztőt, ami a minden bizonyosság viszonylagosságának és a lehetőségek korlátlanságának felismeréséből ered, aminek egyenes következménye a tagadás, az öntörvényűség szellemében való tökéletlen kiteljesedés, illetve az abban való elmerülés. Egyéne válogatja, hogy ki mit kezd és meddig jut ezzel a tényállással, de a Burzum bukása is példázza, hülye abszolút ideológiákba és dogmatikus vallásokba való visszameneküléssel sincs garantálva semmi a művészetben.

                         

Ahogy említettem, egy kicsit sok volt ez az ezer szín, az ezer hang egy idő után, de ezt nem a végén éreztem, hanem úgy a koncert háromnegyedénél, de röviddel ezután egy „régi” klasszikus következett, jelezve a vég közeledtét, a Heavens Cry Out for the Devils Blood képében. Ez rövid úton kiverte az unalmat az ember fejéből, befejezése pedig akár a vég is lehetett volna, minden erre utalt legalábbis, valamiért mégis sejtettem, hogy nem maradnak ennyiben, és amikor a végén mindenki kitartotta hosszan a hangokat, a dobos elkezdte dörgetni a lábdobot, és következett a valódi zárás, a Christ or Cocaine. Aki ismeri a dalt, elképzelheti a bődületesen egyszerű és hatásos nyitóriff által felszabadított energiákat is. A záráshoz illendően, az egyik legfrappánsabb Devil's Blood szöveget is ez a dal tartalmazza számomra (pl: "I see a tunnel at the end of the light, and it's driving me insane / Just tell me If I'm wrong or I'm right And if it's Christ or cocaine?"). Köszöngetés, visszatapsolás nem volt ennek végeztével, villany fel, a hangszórókból pedig Roky Erickson pszichotikus garázsrockja kezdett bömbölni.

                          

Ahogy az az eddig leírtakból kiderülhetett, nem hogy csalódást nem okozott a banda, nem hogy beteljesítette az ígértet, de felül is múlta azt. A koncert óta ugyan már széthallgattam az új lemezt is, de az, akárcsak az összes többi korábbi, csak egy szelet abból, amit élőben produkál a csapat. Lehet, hogy ez egy divatos retró banda, és nem valami totálisan új, viszont a kortársak 98%-val ellentétben egy teljesen valódi, hús-vér produkció. Egy csapat, amelyik kibontja a Judas Priest és az Iron Maiden által a ’90-es évek elejére befejezettnek tűnő zenei nyelvezet zárófalát, és továbbhalad rajta, figyelmen kívül hagyva majdnem mindent, ami azóta történt (kivéve a black metal eszköztár egyes hatásmechanizmusait), de odafigyelve arra is, ami a metal előtt volt, és illik a képbe. És ez így van jól, még akkor is, ha valaki nem vet el mindent, ami azóta történt. Hallgathatsz te ettől még Faith No More-t, meg Panterát, vagy akármit, én is ezt teszem, de mégis fenemód örömteli, hogy ők nem, és valami egészen mást csinálnak. 

a' ördög

képek: gif

                       

Jex Thoth - 2011.07.20. Bécs, Arena
2011-09-30,

Bő kétéves „álmom” vált valóra július 20-án, amikor láthattam végre élőben is a Jex Thoth-ot. Azért használok idézőjelet, mert egyrészt ez inkább cél volt, mint álom, másfelől meg inkább Budapesten szerettem volna látni őket, mint Bécsben. A közönség összlétszáma szerintem nem volt több, mint itthon lehetett volna, 70-100 fő között mozgott. Előzenekar nem volt, 8 után nem sokkal színpadra lépett az öttagú banda. Billentyűs nem jött velük, és Jessica, azaz a banda nevét adó Jex kivételével csupa idegen arc állt a színpadon. Persze az, hogy számomra idegenek voltak, nem feltétlenül azért volt, mert mindannyian új tagok (ezt csak a filippinó-jellegű basszerről merem kijelenteni), hanem azért, mert a zenekar, vagyis Jex nem nagyon tulajdonít jelentőséget annak, hogy ki van a bandá(já)ban. Itt egyértelműen ő az attrakció a zene mellett.



Ezzel el is jutottunk a koncert kulcskérdésének közelébe. Van-e olyan jó zenekar a Jex Thoth, mint amennyire jó frontember, jó énekes, jó előadó, és – bocsánat, de - jó nő Jex Thoth? Én a részemről utálom, sőt hányingert kapok a zenésznőkre való nyáladzástól, egyszerűen férfiatlan dolog összemosni két egymástól teljesen független dolgot, mint a nemiség és a zene. A Jex Thothban viszont benne van, hogy Jessica él a nőisége adta előnyökkel, él a jó előadói adottságaival, mindennel, és vissza is él velük, legalábbis egy picit. Ha már a nőiségre hegyeztem ki a dolgot, el kell ismerni, hogy a helyzetbe van kódolva a dolog, tehát, kiáll egy szép nő egy többnyire férfiakból álló közönség elé, vonaglik egy kicsit, a koncert egy pontján látványosan eldobja palástját, a ráadás előtt pedig megkérdezi a szám címét (Warrior Woman) bekiabáló rockerfiú nevét (Erik, ráadásul, mi más?), és figyelmezteti, hogy készüljön ("Now get ready, Erik!"). Persze, röhögtem ezen a többiekkel együtt, nem is kínomban, de valahol mégis.

Ettől a témától élesen nem különül el az előadói, színészi oldal: hiba nem volt a kiállásában, mozdulataiban, a számok tolmácsolásában, a lightos piromán akcióban és a hasonló enyhén hatásvadász megnyilvánulásokban, de a youtube alapján már mindent tudtam, semmilyen meglepetés nem ért. Az pedig azért soha nem árt, ha már élő zenéről van szó - persze az is lehet, hogy aznap épp kevésbé voltak hangulatban, sőt, az sem kizárható, hogy én voltam kielégíthetetlen a bevezetőben említett hosszas várakozás után.

Ami pedig az énekesi adottságaival való visszaélést illeti, és valószínüleg ez a legfontosabb: az nem derült ki a Jex Thothról, hogy afféle rossz kamuzene lenne, amit egy jó énekes ad el lemezen, de azért aránytalanul fontos elem az ének. Ugyanakkor, ha már ez a helyzet, akkor az nem mellékes – bár ez a youtube alapján szintén nem volt meglepetés –, hogy Jex tökéletesen hozta a lemez szintjét.

A Totem EP Tautijával nyitottak, jól esett ez a morcosabb, doomosabb szerzemény is, de nem mondhatnám azt sem, hogy a nagylemez slágeres dalai ne működtek volna. Kicsit inkább túl könnyen működtek. Az Equinox Suite-et mellőzték, a Witnesst egy saját dal és a Slapp Happy feldolgozás idézte fel, ezek is jók voltak, utóbbi különösen. A koncert tetőpontja számomra viszont teljesen egyértelműen a másik feldolgozás volt, a Bobb Trimble-féle When the Raven Calls. Ez a dal eredeti formájában is egy misztikus erejű felvétel, a Jex meg úgy dolgozta át, hogy ez az erő megmaradt benne, csak más színezetet kapott, magyarán úgy, ahogy feldolgozni kell és érdemes. Annak ellenére, hogy az eredetiben nincs kifejezett riffelés, itt nagyon markáns a gitárjáték is. Ez egyébként a Jex Thoth összes szerzeményére igaz, hogy jó benne a tényleges metalgitározás is, csak van ahol azért kicsit kevés szerep jut ennek az énekdallamok kísérete és a hangulatkeltő színezés mellett. Emiatt azt hiszem, a tartósság próbáját kevésbé állja ki a Jex Thoth zenéje, mint gondoltam. Őszintén kiváncsi vagyok, hogy a Jex Thoth-tal nagyon sok hasonlóságot felmutató, de pont gitározósabb és kevésbé slágeres Blood Ceremony élő teljesítménye hogyan viszonyul majd ehhez a koncerthez.

Ha nem lettek volna elvárásaim, sem valószínű, hogy azt mondom, zseniális volt ez a koncert, de az azért így sem túlzás, hogy láttam egy jó bandát, jó helyen, jó műsorral. Ha Budapestre mégis eltalának valamikor, szívesen megnézem őket. És talán egy billentyűs szerepeltetése sem biztos, hogy ártana legközelebb, ha már a lemezen is bőven nagyobb a szerepe, mint hogy színezzen. Ezzel kapcsolatban tényleg csak egy újabb fellépés alkalmával fogunk bizonyosságot szerezni. 

a' ördög

képek: getintotheflame@freemail.hu

Corrosion of Conformity, Black Label Society, Monster Magnet (2011 nyara, Magyarország)
2011-07-07,

Magazinunk mindig is híres volt arról, hogy sajátosan kezeli a tér és az idő viszonyát. Ez történik most is, hiszen a stáb talán legsúlyosabban riff-fixált tagjának szűk egy hét alatt adatott meg az, hogy koncerten láthassa gyermek- és ifjúkorának meghatározó zenekarait. Így e szerencsétlen földi halandó ha akarná se tudná külön kezelni élményeit, ezért a Corrosion Of Conformity, a Black Label Society és a Monster Magnet budapesti, illetve soproni fellépései okán keletlkezett élményhányadék most egyszerre böffentetik vissza, mint ahogy az egyszeri fesztiválozóból is ilyetén módon tör fel a sör és a gyros.

Idekívánkozik egy kurta comingouttal elegyített előjáték: bizony székesfővárosunk helyt adott egy Hatebreed-koncertnek is a pszeudo-sabbathista szeánsz előtt, és hát ez a zenekar is szocializációs sarokkőnek számított életemben. Hála azonban az utóbbi években kiadott minősíthetetlenül szar lemezeiknek és fontoskodó, minden lében kanál hozzáállásuknak, én inkább biliárdozni mentem. (Ha valakit érdekel, 3-2-re kikaptam.)

Budapest Rat City

Megvallom, a COC koncertet felvezető promofotókat nézegetve nem alakult ki bennem az a sziklaszilárd meggyőződés, hogy én kedd este egy erőtől duzzadó, jó kedvű, saját életművükhöz kellő iróniával hozzányúló, rutinos powertriót fogok látni. Igen, előítéletes vagyok, de sokkal inkább számítottam az aktuális nosztalgiahullámot meglovagoló, egy potyasörért Európát végighaknizó bagázsra. A Dürer-kert előtt látva a csapat szakadt turnébuszát, ez az érzés csak erősödött bennem. Aztán láss csodát: egy tökéletesen megszólaló hármas acsarkodását nézhettük végig, konstatálva, hogy most már el is tudják játszani azt, amit évtizedekkel ezelőtt a Technocracyn, vagy az Animosityn szerettek volna. A szárazan puffogó, kaotikus csühögésből igazi redneck Voivod lett. Új számuk (Your Tomorow) mindennél beszédesebben árulkodik erről: vérbeli, kiállásokkal, lassulásokkal teletűzdelt hc-kartács. A műsor ugye előre beharangozottan ilyen crossover klasszikusokból állt (Mad World, Rat City) az általam is fetisizált délies korszakból csak mézesmadzagként himbálták meg a Seven Days elejét és a Vote With a Bullet egyharmadát.

                

Hakninak, vagy arcoskodásnak azonban nyoma sem volt. Hangról hangra vált a koncert alatt egyértelműbbé, hogy ez a három fickó most úgy érzi a legjobban magát, hogy Mike Dean bőgőt cincálva pszichopata módjára vonyít, Woody Wheaterman gitárt lóbálva bömböl, a Meat Loaf jellegűre és Warrel Dane méretűre hízott Reed Mulin pedig vokálozva, headbangelve üti hol komplex, hol húzós témáit. És ez nagyon jó nekünk is. Úgyhogy lemezt, lemezt, országomat egy ilyen COC-felállásban készült lemezért, Pepper Keenan pedig inkább maradjon pénzt keresni a Downban, mert ha visszajön, akkor félő, hogy kiújul a Hetfield-komplexusa. Mondom ezt én, akinek eredetiben van meg a Deliverance.

Mineral Water Fueled Fuckin' Brewtality

És ha már műsoros. A Black Label Societyvel én úgy vagyok, hogy a Blessed Hellride-ig pénzt adtam ki Zakk Wylde munkásságáért, aztán mikor gitárhősünk elkezdett úgy kinézni mint egy Amon Amarth-borító, és amikor gitározás helyett elkezdett Ozzy-mód énekelni, akkor inkább máshova fektettem be. Így a Mafiát már másolt CD-n próbáltam megszeretni, a Shot To Hellt pedig egyszer hallgattam meg, 128 bit/s-os mp3 formátumban méghozzá. Az akusztikus lemezek és az Order Of The Black ugyan már jobban tetszettek, de a koncert iránt táplált szkeptikusságomat nem tudták eloszlatni. Ráadásul Zakk Wylde amolyan rossz értelemben vett ikon lett: persze, a világ második leghíresebb benzinkutasa arra született, hogy terpeszben pengető gyurmafigurákat mintázzanak róla, ám köszönhetően a külsőségeknek, már akkor is „mocsárszagú déli riffeket eregető sörszagú előemberként” emlegette a metálsajtó, amikor már teljesen szokványos, sőt egyenesen középszerű lemezeket adott ki és hónapok óta nem ivott. Így minden adott volt, hogy pózerkedéssel teljen el a szerda este. Nos, ha úgy vesszük azzal is telt, csak megfelelően kellett szemlélni, ahhoz, hogy szórakoztató legyen, ne nevetséges. Mert ahogy ha a Sötét lovagot nézve sem hisszük, hogy Christian Bale tud repülni, úgy a PeCsa színpadára pakolt kamu-Marshallokról sem hisszük, hogy szólnak, Zakk Wylde-ot sem indián fejdísszel képzeljük el szarás közben, és a zenekar tagjairól sem gondoljuk, hogy előre felvarrózott BLS-mellényben viszik gyerekeiket az oviba. Olyan ez, mint Marilyn Manson esetében: színház, cirkusz, akarom mondani biznisz és dollár.

                

És nincs is ebben semmi elítélni való, mert egyrészt megy is a dolog, figyelembe véve, hogy a borsos, csilis, korianderes jegyár ellenére jó sokan voltak kíváncsi az üzletmenetre. Másrészt a zenekar tényleg hatásosan vezeti elő hatásvadászra sikerült számait: egyszerű négy negyedre írt kalapálás, amire jön az ízes hangzású zakatolás, és persze az elmaradhatatlan gitárvijjogás. A négyes zenei tudását megkérdőjelezni dőreség lenne, pont a virtuozitásuk miatt volt élvezetes ez a 13 nótányi masinisztametál – anélkül az egész szétesett volna. A kötelező zongorázós balladázás és a még kötelezőbb gitárszóló persze teljesen felesleges időhúzások voltak, de az új lemezes Overlord, Godspeed Hellbound, vagy korábbról a Bleed For Me és a Born To Lose kifejezetten élvezetesek voltak a nyár esti sör – illetve ha Zakket vesszük: ásványvíz – mellé. Bólogatni lehetett rá és jó volt, hogy egyértelművé tették: nem kell ebből elhinni semmit.

Amúgy a szomszédban aznap ingyenes Black Dahlia Murder koncert volt. Ó idők, ó erkölcsök.

And now something completely different.

Goin' down now

A Monster Magnettel kapcsolatos aggodalmaim egyáltalán nem a zenekarral voltak kapcsolatosak: pusztán attól féltem, hogy hangversenyük a körülmények és a VOLT fesztivál áldozata lesz majd. Áthallatszik-e majd a Pendulum rémséges kluttyogása? A rock 'n roll történetének talán legalulértékeltebb szürke eminenciása, a csapatot otthagyó Ed Mundell helyére nem érkezik-e valami fakezű kontár? Azt a metálzsurnalisztikai fordulatot, miszerint minden félelmem eloszlott a nyitó Nod Scene első hangjai alatt, most nem bontanám ki, pedig így volt. Egyszerűen arról van szó, hogy mint minden valamire való zenekart, úgy a Monster Magnetet is a paradoxonok és önellentmondások tartják mozgásban és életben, és ez volt ennek a koncertnek is a mozgatórugója. is.

                  

De nem kell ám valami izgőmozgó ugrabugrára gondolni, az előadás ugyanis a lassúság jegyében telt. Mégpedig azért mert Dave Wyndorff most itt tart. Aki egyszer is meghallgatta a Mastermindot, az pontosan tudja, hogy a banda most nem a terpeszes stadionhimnuszokban utazik, bár a Tractor beizzított néhány karburátort, és nem is az amorf spacetémákban gázolnak szügyig, igaz ettől még rittyentettek egy több perces mini-Woodstockot a Right Stuff végére. Megfontolt, lassú szemlélődés jellemzi most a Monster Megnetet, ennek jegyében vezették elő a Dopes To Infinity-t, a Look To Your Orb for The Warningot, vagy a Dig That Hole-t. Negasonic Teenage Warhead nem volt, a másik három sláger (feszülő Powertrip, lazuló Space Lord, felrobbanó Crop Circle) viszont igen.

Persze ez majdnem mindegy, lévén amíg Dave Wyndorff hozza a már említett paradoxonokat, addig majdnem mindegy miből áll a setlist és miből nem. Ahogy az is, hogy akkor gitározik-e vagy sem, mert a Monster Magnet zenekarként működik a keze alatt, annak ellenére, hogy minden ő hangot ő talál ki. De a legfontosabb mégis az, hogy egy Bud Spencer méreteivel és kedélyével megáldott frontemberrel van dolgunk, aki sátáni vigyorral képes konferálni és röhögni akár saját magán is. Pont ezért tudja ugyanolyan hitelességgel énekelni azt, hogy goin' down now, meg ordítani azt, hogy now I'm livin on top of it. Örök tanulság: ezt tanítani nem lehet, ezt látni és hallani kell – vagy legalábbis nézni és hallgatni.

nubain

Nova Rock (2011.06.13., Nickelsdorf, Pannonia Fields II.)
2011-06-20,

A Nova Rockon el kell viselni egy csomó negatívumot hatvanezer idióta tinédzsertől a padok és asztalok teljes hiányán át a Linkin Parkig, de ettől még jó a fesztivál, hiszen lehetett itt látni az elmúlt években a Queens of the Stone Age-et, a Toolt, a Master of Puppetset végigjátszó Metallicát, a visszatérő Faith No More-t és Rage Against the Machine-t, a leköszönő Nine Inch Nailst meg az örök Pearl Jam-et is. Túlzásba esni persze azért így sem kell a rendezvénnyel kapcsolatban: idén például az első két nap pár fellépőtől eltekintve teljesen felejthetőre sikerült, így bőven elég volt kimenni a tényleg erős zárónapra, amit kicsit meglepő módon még Subterra-kompatibilisnek is lehetett nevezni a Motörhead, az Iron Maiden és a Ghost fellépése miatt.

Rögtön az elején be kell iktatnom egy kellemetlen intermezzót: mivel nem sikerült elég későn érkezni, és még mindig nem vagyok elég öreg ahhoz, hogy megmaradjak a seggemen, belenéztem az In Flames-be*. Két számot hallottam, egyiket sem ismertem, de ahogy elnézem a setlistet, akkor sem álltam volna sokkal jobban, ha az egész műsornak tanúja vagyok. „Ez nem In Flames” – mondta utastársam, aki imponáló módon még valamikor a kilencvenes évek végén elfelejtette a zenekart, mire én (aki csak a kétezres évek elején jutottam idáig) azt feleltem: nem, ez nem is zene. Legalábbis nálam, mert pár chugga-chugga riff, valami hülye köhögés meg egy nyikorgó sampler az én ingerküszöbömet nem tudja megugrani. De szerintem így van ezzel maga az együttes is: Anders Fridenen ezúttal ugyan nem volt nyakkendő, viszont illett volna az alkalomhoz a viselet, mert olyan unott rutinnal jött-ment a színpadon az egész brigád, mintha Gogol rendezte volna a koncertet. Ennél még Jesper Strömblad alkoholizmusa is dicsőbb karrier.

Lemmynek a Fehércsíkláz megjelenése óta félelmetes kultusza alakult ki. Ez teljesen érthető, hiszen a könyv zseniális, ahogy maga a pali is, ettől még azonban engem untat, sőt zavar is, hogy minden majom Ian Fraser Kilmisterrel példálózik, és úgy tesz, mintha a csávó legjobb haverja, vagy legalábbis legjobb tanítványa lenne, miközben mindannyian tudjuk, hogy ez abszurdum. Csendes ellenállásomat azzal fejezem ki, hogy (valószínűleg az említettekkel ellentétben) sok Motörheadet hallgatok, és egyre inkább rájövök: bár egy kaptafára készült az összes lemez, az életmű tele van gyöngyszemekkel a Bastardstól az Infernóig. Emellett pedig, ha tehetem, elmegyek Motörhead-koncertre is, ahol nyugtázom: Lemmy nem attól király, hogy milyen életet élt, hanem attól, hogy még mindig piszok jó a színpadon a zenekarával együtt.

      

Velük baj most sem volt, viszont életemben először mégis azt kell mondanom, hogy szar Motörhead-bulit láttam, ugyanis a koncert első kétharmadában valami hangosítási hiba miatt minden mikrofon hangosan recsegett és sistergett, plusz értékelhetetlenül szóltak a hangszerek is, és ezek a malőrök több levonulás után sem oldódtak meg, csak a legvégére. Így meg hiába volt prímán elgitározva az Over the Top és remekül eldobolva az In the Name of Tragedy, és hiába hangzott el a The Chase is Better Than the Catch, nem lehetett élvezni a produkciót. A zárásul (már jó hangzással) lecsavart Ace of Spades/Overkill kettős persze megmentette a bulit, de ezt inkább játsszuk újra a Szigeten.

Nem nagyon értettem, hogy kerül erre a mainstream fesztiválra az underground okkult rock legfrissebb képviselője, a Ghost, azt meg pláne nem, hogy miért a hozzá zeneileg legközelebb álló Iron Maidennel egyszerre kell fellépnie. Az együttes jelenléte persze örömteli volt, az ütközés viszont nem, mert így a hatvanezerből – megszámoltam – 32 ember várta a koncertet az újdonságnak számító sátorszínpadnál, és három lány közülük is vélhetően a tagok barátnője volt, egy srác meg biztosan a technikusuk. A kellemetlen körülmények dacára azonban a svéd zenészek kifogástalanul teljesítettek, és ehhez a szokásos jelmezeiken kívül csak négy narancssárga lámpára meg egy füstgépre volt szükségük, ugyanis játékukban és kiállásukban egyszerűen nincs hiba. A hangzás nem kedvezett nekik sem, az albumuk meleg tónusának metálosabb változata helyett metsző lábdobot és csattogó basszust kaptunk, de ez sem tudott beakasztani az élménynek: volt plusz ereje az élő előadásnak, ugyanakkor a lemezes lágyság sem veszett el, mert minden énekdallam és gitárharmónia tökéletesen ült.

Más egyéb híján az Opus Eponymous dalait nyomták végig kicsit eltérő sorrendben, és bár a hangulat a lemezt hallgatva is kerek, így élőben még teljesebb volt az összhatás: a csuklyás zenészek bólogatva játszottak, az élőhalott püspöknek öltözött énekes pedig kimérten lépkedett a füstfelhőben, miközben szúrós tekintettel méregette a nézőket, és csak elégedett bólintásokkal, illetve kézmozdulatokkal kommunikált, mintha tényleg valami rituálét vezényelne. A legjobb ördögfigurákra jellemző finom elegancia, illetve a 80-90 éves horrorfilmeket idéző morbid atmoszféra a rajongók meggyőzéséhez bőven elégnek is bizonyult – az igazi diadal azonban nem ez volt, hanem az, ami a fináléban történt. Ugyanis mint tudjuk, a Ghost célja az, hogy negédes dallamokkal fiatal híveket gyűjtsön a sötét oldalnak, és ezt a Beatlestől kölcsönzött Here Comes the Sun gonoszkás feldolgozásával a körülményekhez mérten maradéktalanul sikerült is elérni: az első refrén idejére megháromszorozódott a közönség, így a záró Ritualra már vagy hatvan új fan rázta magát teljes odaadással. Ez itt a sátáni kacaj helye.

A kifogástalan koncerten túl köszönhetek még valamit a Ghostnak: nekik hála lekéstem az Iron Maiden fellépésének első 35-40 percét, amelyben a 2 Minutes to Midnightot leszámítva kizárólag újlemezes dalok szerepeltek. Így a Final Frontierről csak másfél számot kellett elszenvednem, amit nem tudok eléggé üdvözölni, mert bár szeretem a csapat újkori munkásságát, és lelkesen közelítettem az aktuális anyaghoz is, a mai napig sem tudtam megszeretni. Amit így hallottam, az egy meglepetések nélküli slágerparádé volt 80 percben, többek közt a The Trooperrel, a The Wicker Man-nel, a The Evil That Men Do-val, a The Number of the Beasttel, a Hallowed Be Thy Name-mel és a Running Free-vel. Mielőtt még valaki kajánul elvigyorodna, jegyezzük meg: az Iron Maidentől ez nem ciki, mert három éve különleges dalokkal teli nosztalgikus műsorral, 2010-ben meg szinte csakis az ezredforduló utáni számokból álló programmal voltak láthatók Budapesten, vagyis nem a biztonsági hakni feltétlen hívei. A díszlet egyébként megegyezett a tavalyival, de a végén a dob mögül két mancs társaságában előbukkanó, kisbolygó méretű Eddie-fej egyedüli újdonságként is eladta a show-t, a hangzás meg a Dickinson-Smith duó visszatérése óta levezényelt öt magyarországi buli mindegyikét verte, úgyhogy nagyon pozitív volt az élmény.

               

A napot záró System of a Downnal elég viharos kapcsolatot ápolok, ennél többször talán egy zenekarról sem változott meg a véleményem. Per pillanat úgy vagyok vele, hogy az első két lemezüket elismerem, azokon ugyanis még nem akarták a hatásaikat feltétlenül meghökkentően és kontrasztosan keverni, illetve Serj Tankian első és Daron Malakian (azaz a Scars on Broadway) egyetlen lemezét sem tartom rossznak, ezt a koncertet meg őszinte kíváncsisággal vártam. Zeneileg nagyjából azt is kaptam, amire számítottam: hibátlanul sikerült eljátszani és elénekelni mindent, a System of a Down meg a Toxicity dalai szórakoztatóak voltak, az übersikeres Mezmerize és Hypnotize számai meg irritálóak. Ennyivel azonban nem úsztam meg: hogy még ennél is ambivalensebb legyen a véleményem, a zenekar is két táborra szakadt, azaz míg Daron Malakian az Iron Maident magasztalta és Dire Straitst nyomott, Shavo Odadjian pedig Motörhead pólót villantott, addig Serj Tankian fehér ingben és farmerben seggfejt játszott.

Az énekest diszkóba készülő balatoni nyaralótól Pataky Attiláig sok mindenkihez tudnám hasonlítani, de leginkább egy „hagyományőrző” csoport minden lében kanál programszervezőjére emlékeztetett, aki az összejöveteleken idióta vigyorral és béna tánccal vezeti fel a népdalok techno-változataira épülő karaoke partit. Amúgy nagyon kedves csávó, szóval csak azt tudom elképzelni, hogy elvette az eszét a szimfonikus lemeze meg a még rosszabb második szólóalbuma, de a lényeg akkor is az, hogy a szereptávolításán kis híján elbukott az egész koncert. Végül azért a maga prédikálós-giccses módján ennek ellenére is szórakoztató volt a dolog („Party time! Dádádá! Hollywood! Dádádá!”), de egy öt év után visszatérő, (állítólag) meghatározó zenekartól ez kevés, és az is biztos, hogy nemcsak stilárisan, sőt nem is kizárólag a Subterra fekete szemüvegén keresztül nézve lógott ki a napi műsorból a produkció. Persze az is igaz, hogy én végig a másik két színpadnál álltam – azoknak nyilván maradéktalanul bejött a mutatvány, akik délután a Pendulumra buliztak a Motörhead helyett, este meg a Social Distortionre ugráltak a Maiden közben. Jó éjszakát.

* A Boysetsfire miatt egyébként – főleg a másnapi pesti koncert fényében – már jóval korábban ott kellett volna lenni, de a Nova Rock nagyszínpada előtt állni a tűző napon öngyilkosság.

b(A)

Metalfest Open Air 2011, harmadik nap (2011.06.05., Budapest, Csillebérc)
2011-06-17,

A harmadik nap ígérkezett a legkevésbé izgalmasnak a fesztiválon, ekkor érkeztünk a legkésőbb is, egészen pontosan a kanadai Kataklysm elé lőttük be magunkat. Hosszú évekkel ezelőtt láttam a tévében egy videóklipet, még a banda eredeti felállásának korszakából, ahol melankolikus gitárdallamokat váltogattak kaotikus, agyatlan zúzással (northern hyperblast, ahogy ők nevezték magukat), amire idegbeteg módon, hadarva hörgött egy szakállas, kifordult szemű őrült. Volt bennük valami megnyerő, zeneileg is, de azért nem rohantam a lemezboltba. Később hallottam, hogy a kifordult szemű őrült diliházba került, a zene pedig levetkőzte kaotikus beütéseit, meg hogy sokaknak ez nem tetszett, másoknak viszont pont azóta tetszik. Az elmúlt években kiadtak egy rakás lemezt, ennyit tudok róluk, snitt.



Az egykori basszerből lett frontember, Mauirizo Iacono rövid úton bizonyította számomra, hogy nem leszünk jóbarátok a bandájával: olyan típusú vezénylő frontember ő, aki érezhetően nem erre a feladatra született, viszont nem szimplán kellő, de egyenesen túlzott magabiztossággal áll ki a színpadra. Az elhatározott lelkesedés pedig szükségszerűen működik a közönség rajongóbbik és részegebbik felénél, ez pedig visszakapcsol a frontemberhez, aki önmagával rendkívüli mértékben elégedetté válik, és még kevésbé gondolkodik el azon, hogy esetleg kicsit sok, amit csinál. Ez pedig nem kicsit volt sok. Az első kb. öt dal alatt/között ötször mondta el, hogy kezeteket a magasba anyabaszók, és mivel a negyedik után azt mondtam magamban, hogy a következőnél kijövök, azt nem fogjuk ebből a beszámolóból megtudni, hogy a végül hányszor kellett volna eképp lelkesedni. De ez persze sallang lenne, nem jöttem volna ki, ha a zene tetszett volna, de az épp annyira volt erőltetett, mint a frontember. Rosszfajta, ízetlen death metal, üres keménykedés. Ez nyilván ízlés kérdése, hisz a közönség elégedettnek tűnt teljesen, profi zenekari teljesítmény, korrekt megszólalás, blablabla. Biztos ízlés kérdése, biztos tetszett annak, aki szereti, de én mégis abban vagyok biztos, hogy igazság az, hogy ez a banda jelenlegi formájában egy nagy rakás szar. Soha többet a közelükbe nem megyek.

Igen, ez egy elfogult lap, ebből nem szeretnék titkot csinálni, annyira elfogult, hogy nekem a két nagylemez erejéig Voivod-tag Eric Forrest vezette E-Force általunk szervezett januári klubbulija jobban tetszett, mint a Down előtti Voivod. Azóta viszont újra láttam a Voivodot, és az meg azért egy megint egy másik dimenzió volt, olyannyira, hogy annak fényében az E-Force két saját dalból és öt Voivod számból álló setlistjének mindenképp kissé hakniszagúnak kellett volna tűnnie, de én ezt nem éreztem – élveztem, szimplán.



A debütáló Evil Forcesről eljátszott Satanic Rituals egy olyan dal, ami maradéktalanul méltó a Voivodhoz, a második albumról származó Lobotomized viszont lemezen nem tetszik (ahogy az egész lemez sem), de mintha ezekkel a zenészekkel még az is feljavult volna. Magyarázat: aki ennyire nem követné az eseményeket, annak tudnia kell, hogy sem az első, sem a második E-Force lemez felállása nem egyezik a mostanival. A másodikon például egy Malmsteen-mániában szenvedő gitáros garázdálkodott, viszont az összes eddigi pesti fellépésen – beleértve 2006-os Carpathian Forest előttit is - ugyanazok az emberek játszottak, és ők fognak a soron következő harmadik lemezen is szerepelni. Azt hiszem, ez így is lesz jól. Krof, a dobos egyébként annak a Maleficum Orgiának a szülőatyja, amely ’91-ben alakult, és Franciahonban a Mütiilation-nel egyidejűleg elsőként játszott black metalt, néhány éve meg Aigro Mucifelam néven adott ki egy végtelenül szélsőséges, barátságtalan és disszonanciákban gazdag lemezt. Nem véletlenül és nem tegnap óta őrült Voivod-fanatikus, és ugyanez mondható el a gitáros Cyrill Bernhardról is, itt aztán nincs Malmsteen-mánia: Voivod-mánia van, keményvonalasan, a szellemiséget semmivel sem kevésbé jól átvéve, mint a Voivod és a Piggy helyére került Dan Mongrain esetében.

Ennek persze a Voivod számoknál volt igazán jelentősége. Először a két E-Force között jött a Phobost nyitó Rise, majd három dal a Negatronról (Meteor, Project X, Insect), közte még egy a Phobosról, a Mercury - ennyi is volt a koncert. A Mercury alatt elszállt Eric basszusgitárja, aki egy pillanatra beijesztette a „népet” (kb. 50 fő), hogy bevágja a hangszerét a nézőtérre, de aztán az előttük játszó zenekar basszere felsietett a színpadra, és a kezébe nyomta saját öthúrosát, így fejezték be a koncertet. Voivod dal, öthúros basszusgitárral Eric Forrest kezében – kérem szépen, ez kuriózum, ilyet nem sokan láthattak rajtunk kívül, ha kell valakinek autogramm, küldünk. A hangzás megint nagyon jó volt, jobb volt, mint januárban, pedig ott sem volt rossz: a kisszínpad hangmérnökének én ezennel javasolnám is a fizetésemelést.

Sodom, Destruction és most Kreator. Meg is van a nagy germán thrash hármas, mindösszesen fél év alatt, nem rossz. Mille Petrozza majdnem akkora farok, mint Kataklysm-es kollégája, rendkívüli mennyiségű ostoba átkötő és felvezetőszöveget kellett végighallgatni a fesztivál nagyszínpados műsorát záró Kreator koncert másfél órája alatt. Igaz, Mille legalább nem a kezek emelgetésével kapcsolatosan szenved fixációban, neki a moshpit meg a kibaszott keresztények a rögeszméi, de itt amúgy sem lehet kérdés: megérte tűrni a baromságokat az utolsó percekig. Főleg az utolsó percekig: akkor hangzott el a Flag of Hate – Tormentor kettős, a banda őskori ősprimitív klasszikusaiból kettő. Én főleg ezeket szeretem tőlük, az újakat meg kifejezetten utálom. Nem azért mert nem hiteles - amúgy tényleg nem az, Millének elege lett a durva zenékből, aztán amikor megbukott a kitörési kísérlete, akkor tért vissza a kaptafához. Pontosabban: sokak számára visszatért a kaptafához, a thrash metalhoz, én azonban – és ez a bajom igazából - nem thrash metalt hallok a Violent Revolution óta tőlük, hanem valami felpörgetett göteborgi szarakodást rengeteg thrasht imitáló ritmusozással, de a jellegzetes thrash ízek szinte teljes mellőzésével. Mint mondtam: eléggé rühellem. A koncert azonban annyira széles spektrumú volt, hogy emiatt az 5-6 dal miatt még az egész egyáltalán nem volt élvezhetetlen számomra sem.



Lehet, hogy elsősorban a pénz miatt nyomja Mille – az egész zenekart most nem részletezném, mindenki tudja, hogy ez kiről szól elsősorban – de ez a koncert nem keltett ilyen benyomást. Az említett két régi dal – meg a másik két őskori szám, a Pleasure to Kill és az Endless Pain is tökéletesen hozta azt az érzést, amit lemezen, még Mille hadaró köpködése is a régi volt, pedig az új lemezeken eléggé hitvány az üvöltése. A komplexebb, kevésbé agyatlan és ezzel egyidejűleg az általam kevéssé hallgatott Terrible Certainity-Extreme Aggression-Coma of Souls albumhármas kapott még jelentősebb szerepet a koncerten, a kultikus népszerűségű, kísérletezős Renewal sajnos egyáltalán nem került terítékre, pedig kíváncsi lettem volna élőben sikerül-e nekem is ráérezni, lemezen nem jött be egyelőre, de talán majd legközelebb. 

Annyira volt érdemes látni a Kreatort, mint amennyire az egész fesztivált általánosságban érdemes volt meglátogatni. Nagy revelációkat, újraértelmezéseket, gyomorba vágó élményeket nem nagyon kaptunk, az underground zeitgeistből meg még annyit sem. Nyilván jó lenne, ha jövőre akár csak 2-3 olyan banda is előkerülne, akár a fesztivál franchise-án kívülről, célzott meghívással, akik jelentenek valami igazi egzotikumot, ez még akár jövedelmező lépés is lehetne. Nem is muszáj valamelyik friss bandára gondolni, ha az túl rizikós, de biztos van, akit teszem azt, egy Asphyx-xel, Autopsy-val, Jag Panzer-rel, vagy valami hasonló kaliberű névvel ki lehet csalni ide. Nem hinném, hogy ez a feltételezés annyira el lenne rugaszkodva a valóságtól. Drukkolok, mert sok szempontból életképesnek tűnik a rendezvény, a szervezés profi, a helyszín jó, és végre a hangzás is kifogástalan volt, szóval vannak itt értékek, alapok. Léptem, a kollégám még megnézte a Krisiunt.

a’ ördög

A színre lépésemet felvezető mondat után már érzékeltetnem sem kell, mennyire zárórai hangulatban zajlott a brazil death metal zenekar fellépése - hozzám hasonlóan ők is végszó után jöttek. Ennek ellenére megtelt a kisszínpad nézőtere, és ez így is volt rendjén, mert bár messziről nézve a Krisiun ugyanolyan agyatlan death metal zenekar, mint a Kataklysm, valójában nagy a különbség: ez a trió azoknak a bandáknak a sorát gyarapítja, amelyeknél a primitív hozzáállás épp ellenkező előjelű, mint a Kataklysmnél. Értsd: Alex Camargo is ugyanazt az egy mondatot ismételgette a számok között, csak ő azt mondta el ötször szóról-szóra ugyanúgy, hogy köszönik mindenkinek, aki maradt ilyen fucking sokáig és szupportolja a fucking underground metalt, ez pedig egész másképpen hatott, mint délután Maurizio Iacono digós pattogása. Másrészt meg a zene is teljesen más volt, mert a Krisiun még ostoba szaggatott riffekből is olyan, ízig-vérig metálos számokat tud írni, mint a Bloodcraft (és olyan lemezt, mint a sokak által oktalanul köpködött AssassiNation), de ha kell, sűrűbb és hangulatosabb témákban is otthonosan mozog. Az időpont miatt mondjuk inkább az emlegetett underground virtus vitte el a bulit, és nem a zene, de akkor sem lett volna probléma a fellépéssel, ha kora este kerül rá sor - a lényeg meg úgyis csak az, hogy kapott egy kellemes ráadást a fesztivál.

b(a)

képek: getintoflame@freemail.hu

kapcsolódó cikkek:

Metalfest Open Air 2011, első nap (2011.06.03., Budapest, Csillebérc)
Metalfest Open Air 2011, második nap (2011.06.05., Budapest, Csillebérc)

Metalfest Open Air 2011, második nap (2011.06.04., Budapest, Csillebérc)
2011-06-11,

A jó hangulatban zárult első nap sem tudott arra rávenni, hogy délután kettőkor a helyszínen legyünk, a Skyforger így kimaradt. Kicsit sajnáltam, bár az elmúlt 10 évben bemutatott standard folk metallá alakulás után aligha hozhattak volna lázba. A következő valamennyire is érdekes aznapi banda a While Heaven Wept volt, így arra időzítettük érkezésünket. Érdekesnek mondom őket, mert egy újonnan feltört banda, jó a sajtójuk, van múltjuk is, ilyesmik. A legutóbbi lemez alapján én viszont sajnos biztos voltam abban, hogy nem fogok tudni semmilyen szinten sem csatlakozni a bandát elismerőkhöz, és ez így is lett. Disney-doom, Celine Doomion, Doomwish, stb, lehet durrogtatni a könnyű, közelről leadott lövéseket. Ahogy a Megadethről azt írtam, hogy az a metal nem az én metalom, úgy ez a doom nem az én doomom. Ez egy ultraérzelgős, pátosszal töményen telített, idejétmúlt szintetizátorhegyekkel, negédes kórusokkal terhelt műfajváltozat. Ennélfogva nem tudok sokat mondani arról, hogy milyenek voltak ahhoz képest, hogy ilyen stílusú zenét játszanak. Aki vevő erre, annak biztosan tetszett, mert nem voltak problémáik azzal, hogy előadják magukat normális minőségben, ami egyébként, el kell ismerni, hogy tulajdonképpen bravúr, mert eléggé összetett a zenéjük.

Primordial, egy szívemhez nagyon sokáig nagyon közel álló banda, amiben nagyot soha nem csalódtam. Élőben viszont még nem láttam őket, ilyen-olyan okokból. Hogy miért nem vagyok annyira lelkes már irántuk, az számomra is talány, arról, hogy túlságosan népszerűek lettek, aligha lehet szó, hiszen itt is meglepően szellős volt a nagysátor. Korábbi elmondások alapján kíváncsian vártam Nemtheanga alakítását, aki nem egy szabvány metal-frontember, és a viselkedése sem felel meg mindig az igényes közönség normáinak. Ezúttal viszont nem ütötte ki magát már a koncert előtt, talán túl ifjú volt még ehhez az este, így trágárkodás és köpködés sem volt. Alapvetően visszafogottan lelkesítette a népet, a dalok előadására és átélésére fókuszált, legalább annyira töprengve, mint szigorúan pásztázva tekintetével a közönséget.


 
Egy ideje már nem volt szó a Subterrán a Primordial aktuális lemezeiről. Ez részben lustaság/időhiány, részben viszont mégsem véletlen teljesen. Többen is törést látnak a bandánál az új lemez (Redemption at the Puritan’s Hand) kapcsán, én ezt mind a lemez, mind a koncerten elhangzó aktuális dalok fényében elvetem. Sőt. Nekem a Lain with the Wolf című új dal volt az egyik csúcspont a koncerten, nem mintha ez hú, de újszerű és izgalmas lenne, de olyat az előző két lemezen sem hallottam. Az azokon levő sikerdalok, mint a Coffin Ships, vagy az Empire Falls lehet, hogy nagyon ütősre vannak megírva, és minden tisztességes embernek sírva kell tőlük fakadnia, de nekem mégsem működnek ennyire. Túlságosan instant a katarzis, nem érzem át a nagyívű világfájdalmat. Akkor már az új lemez megtört, egy fokkal kevésbé magasztos ellenállása inkább szimpatikus. Viszont amikor a banda Spirit the Earth Aflame című csúcslemezéről egyedüliként felcsendült a Gods to the Godless, akkor az azért más minőség volt, mint a többi, önmagában véve szintén jó dal. Ilyen még egy nincs, illetve talán a The Burning Season az, de az sajnos nem hangzott el (még egy régi dal volt, az Autumn's Ablaze a Journey’s Endről). Szóval a Gods to the Godless, abban nem politika, nem filozófia és nem is dalszöveg az, amit Nemtheanga előad, hanem a világot, emberiség elméjét pusztító démonok megszemélyesítése, a zene pedig tényleg az az eleven, gyomorba vágó, sugárzó fájdalom, amit a népzene legsúlyosabb drámáiból mentett át a Primordial egyedüliként a népzenés hatásokkal rendelkező metal bandák közül.



Volt hát hiányérzetem, de kaptam egy adagot az esszenciából is, összességében a rejtélyt, hogy miért nem vagyok már akkora rajongó, és miért szeretem őket mégis még mindig, azt hiszem megfejtettem. Sajnálom őket, és magamat is persze, hogy nem tudtak közelebb kerülni ahhoz a művészethez, amit senki máshoz nem hasonlítható formában tudnak megidézni. Az új lemezt paradox módon mégis nagyobb kedvvel hallgatom a koncert óta.

A Stormwitch a magyar metal történetében különleges jelentőséggel bír, a legtöbb olvasónk nyilván betéve tudja a mesét, a ’80-as években többször is koncerteztek nálunk, nagy népszerűségre tettek szert, blablabla. Én tisztességesen nekiveselkedtem a munkásságuknak otthon a fesztivál előtt, és nem mondom, hogy ebből az egykorvolt nagyságból nem hallottam viszont semmit. Legalábbis jobb pillanataikban egy Iron Maiden-es hatású, kicsit sajtosabb, de azért még élvezhető hagyományos heavy metal zenekar képe bontakozott ki. Ehhez képest amit itt produkáltak, az óriási csalódás volt, talán a legnagyobb az egész rendezvényen – igaz, a bandák jelentős részétől semmit nem vártam, de sokkal többet tőlük sem. Ez viszont mindenhogyan nagyon kevés volt, most, 2011-ben egy szabvány germán kolbászmetál borzalomnak tűntek, idióta kinézettel, mintha a Running Wild promófotóhoz készült volna, de félúton megunta volna a beöltözést, így fehér ingben, többen mellénnyel, pincérmódra léptek ki a színpadra. Ez persze lényegtelen, négy dal erejéig koncentráltam is arra, hogy valami értékeket fedezzek fel a produkcióban, de nem jártam sikerrel, leléptem.



Jobb híján belenéztem a Sanatorium nevezetű szlovák grind zenekar kisszínpados fellépésébe. Ahogy az már az előző napi fesztivál-beszámolóból is kiderült, ez a műfaj engem annyira érdekel, mint a gamelán népzene, de akárcsak előző nap a Vanderbuyst esetében, itt is bivalyerős és tiszta volt a hangzás, a zenekar pedig szintén igencsak penge volt, úgyhogy pár szám erejéig kellemes felüdülés volt a sallangmentes dara, főleg a Stormwitch töketlenkedése után.

a’ördög

Nagy Mood-rajongó voltam annak idején, ami így önmagában semmit nem jelent, mert annak idején nagy Nevergreen-rajongó is voltam például, de ha hozzáteszem, hogy a Mood iránti szimpátiám és tiszteletem ma is tart, az már jelent valamit, legalábbis nekem, mert sok magyar metálzenekarról nem tudom elmondani ugyanezt. A családfáról valahogy mégis leszakadtam, mert a Stereochrist egy idő után túl szakállas lett az én ízlésemnek, a Wall of Sleep meg túl állhatatos. Ez utóbbit nem kell félreérteni, csak arra gondolok, hogy kezdett úgy tűnni: a zenekar már csak a makacsság kedvéért makacs, az meg értelmetlen – lényeg a lényeg, a Magma Rise iránt se nagyon érdeklődtem. A Voivod előtt azért már majdnem találkoztunk, de végül csak az utolsó számukra sikerült odaérni, itt viszont egy komplett koncertjüket sikerült végignézni, és azonnal visszatért a hitem. Holdampf Gábor bőgővel a nyakában érdekes, Hegyi Kolos társaként Janó Misi különleges, Bánfalvi Sándor meg egy állat, és ők négyen láthatóan legalább annyira egymásra vannak izgulva, mint amennyire nekem sikerült rájuk gerjedni, ez pedig így rég nem látott frissességet kölcsönzött a produkciónak. A zene persze ugyanaz megint, de a baj soha nem is a zenével volt, mert ha valahol, hát a doom metalban a dalnak mindig ugyanannak kell maradnia – csak ez a szigorú, mégis örömzenés hozzáállás hiányzott. Remélem, annyira is van izgalmas ez a felállás, hogy a Glow Burn Scream mellé/helyett egyszer elővegyenek valamit a Slow Downról, de innentől a saját dolgaikra is teljesen nyitott vagyok.

b(a)


 
Arch Enemy. Jaj jaj jaj. Aki csak véletlenül tévedt ide, vagy valami keresőből talált a beszámolóra, és amúgy szereti az Arch Enemyt, az inkább ne olvassa tovább a cikket. Kiváncsiságból néztem csak meg őket, érdekelt, hogy mi az, ami miatt ekkora sikereket tud elérni egy ennyire ócska zene. Ifjú metalos koromban egyébként nem tűntek rossznak, még lemezem is volt tőlük. Ellentétben a többi svéd dallamos death metal bandával, ők nem úgy rontották el a death metalt, mint az At the Gates, hanem úgy, mint a gitáros Mike Amott ex-bandája, a Carcass. Fémesebbek és keményebbek voltak a göteborgiaknál, a dallamokat pedig ugyan helyenként igencsak darabosan, de többé-kevésbé élvezhető eredményt produkálva vitték az igazi death metalos, belezős riffek közé. Aztán csak nem lettek igazán sikeresek, maradtak a másodvonalban, a harmadik lemez után – ami nem vagyok biztos benne, de szerintem a valaha volt legjobb hammeres stábértékelését kapta – frontember-cserét hajtottak végre, az agresszívan fröcsögő-bugyogó Johan Liiva helyére egy csinos, szőke nőt, Angela Gossow-ot vették be. Ezzel megfogták az isten lábát, mert Angelának ugyan trükközött mivolta ellenére is gyenge és erőlködős a hörgése, de a lépés szenzációértéke felülmúlt minden várakozást. Az Arch Enemy egyhamar befutott, pedig – vagy talán részben épp amiatt, mert -  közben még a zenét is sikerült azonnal teljesen leamortizálni: minden valamire való riff és dallam el lett távolítva, helyükre pedig technikázós-kétlábgépezős-keménykedős hülyegyerek-metal került. A sikerességért oly sokáig hiába küszködő banda jelenleg épp olyan népszerű, mint mondjuk a Children of Bodom, pedig most már náluk is rosszabb zenét játszanak. Hogy milyen volt a koncert? Ilyen. Nagy pontossággal és profizmussal elzúzták a jellegtelen, bárminemű csavarok és kreativitás nélkül megírt dalaikat. Gossow a vezénylő frontemberek közé tartozik, jó atléta, nem lazsál színpadon, közben pedig buzdít, keményen odamond a szervezett vallásoknak például. Végeredmény: a közönség extázisban. A marketing tudományágának diadalmenetét láthattuk.

Az Alcest koncertje a fesztivál morbid curiosity-je volt számomra. Pontosabban: lett volna. A weboldalon kiírt időpont alapján sokat nem is kellett volna várni, azonban a kisszínpad elé kiragasztott papírra rosszul, későbbre voltak kiírva, így ők most kimaradtak. Később kiderült, hogy a weboldalas időpont volt jó. Pech, annak, aki szereti, meg annak, aki szeretett volna nálunk is olvasni róla. Mi azért nem hullattunk könnyeket, láttuk, amit igazán fontos volt látni.

a' ördög

fényképek: getintoflame@freemail.hu


kapcsolódó cikkek:

Metalfest Open Air 2011, első nap (2011.06.05., Budapest, Csillebérc)
Metalfest Open Air 2011, harmadik nap (2011.06.03., Budapest, Csillebérc)

Metalfest Open Air 2011, első nap (2011.06.03., Budapest, Csillebérc)
2011-06-06,

A Metalfest, az nem egy Roadburn, de még csak nem is egy Brutal Assault. Lehetne azon filozofálni oldalakon keresztül, hogy miért van ez így van, és lehetne sorolni a történelmi, gazdasági és földrajzi okokat, meg vitatkozni azon, hogy itt valóban kizárólag erre a Metalfestes átlag-fellépő nívóra van igény, vagy az igények esetleg függnek attól is, hogy milyen lehetőségek és szándékok vannak az igények kialakulására ill. kialakítására. Tény ugyanis, hogy a fellépők között van 1-2 aktuálisan emelkedőben levő ázsiójú, friss név, mint mondjuk az Alcest - ez független attól, hogy napjaink egyik legelviselhetetlenebb zenekaráról van szó szerintem -, de az is tény, hogy lehetett volna több ilyen is - mármint nem elviselhetetlen, hanem aktuális. Ezer szónak is egy a vége, Metalfest van Magyarországon, Roadburn és Brutal Assault meg nincs és – ha csak valami arra érdemes személy nem nyer a lottón – soha nem is lesz. Mivel lehetőségünk arra volt, hogy ezt nézzük meg, éltünk vele.

Csillebérc, mint helyszín ideális egy ilyen fesztiválnak, telitalálat ötlet volt a Metalfesthez ezt megtalálni. A biztonsági személyzet szokatlanul normális és udvarias, ami egészen újszerű élmény, dicséret annak, aki ezt a céget választotta. Megérkezés után a Misery Index fellépésébe tekintettem bele, igazából semmi a világon nem jutott eszembe róluk, abszolút érdektelen sablon zenekar nekem, de igazából a műfajjal (death/grind) is nagyon komoly problémáim vannak, szóval felesleges is ragozni ezt.

A Pokolgép, hasonlóan az Ossianhoz egy olyan banda, amit nem szívesen szólok le, úgyis megteszik elegen mások. A korai lemezek jelentenek valamit a metal történelem számára, ezt nem kéne elvitatni, a többi meg egy bizonyos, szociológiailag jól körülírható réteg számára mond valamit, és ez a réteg csak igen apró közös halmazzal bír a bizonyos szintű zenei tájékozottsággal rendelkező metalrajongókéval. Nemrég óta új, fiatal énekesük van, torka erős, orgánuma egyszerre idézi a Pokolgép korábbi emblematikus frontemberét, Kalapácsot és sajnos Pataky Dáridó Attilát is. A svéd Hammerfall nemrégiben feldolgozott tőlük egy számot, ennek örömére most két ottani tag tiszteletét tette a színpadon. Történelmi esemény sokak számára bizonyosan, nekem az marad meg belőle, hogy két kislány svéd zászlót emelget vidáman a nézőtér végén.

Hogy a rocker-életérzésről szóló zenéknek nem kell szükségszerűen kínosnak lenniük, azt a Saxonnak kellett bebizonyítania egy Wintersun-koncertnyi idővel később, amit szerencsére sikerült kirándulással, beszélgetésekkel és használt-CD böngészéssel kitölteni. Bebizonyították.

                    

A Saxont is lehetne persze cikizni, az kétségkívül elég vicces, hogy minden interjúban megfejtésre kerül, hogy milyen balszerencsés okokból nem lettek olyan népszerűek, mint az ötvenszer jobb zenét játszó Iron Maiden, de élőben egyáltalán nem keltették egy megkeseredett, fáradt vén banda benyomását. Persze nem söpörte le cunamiként – a Pokolgéphez képest egy árnyalatnyival egyébként valamivel kevésbé tömött - sátorban álló népet a színpadról áradó fiatalos lendület, de az túlzás is lett volna, így sem voltak rossz értelemben véve öregesek, egy teljesen profi és rutinos, de ezzel együtt is kifejezetten lelkes előadást adtak. A hangzás élvezhető volt, de távolról sem tökéletes: a dob iszonyat hangos volt, maga alá temetett mindent. Ebben annyi pozitívum volt, hogy a banda legjobbja pont a veterán dobos Nigel Glockler volt, aki a gitáros Doug Scaratthoz hasonlóan egy szólót is nyomott a vége felé, és sokkal energikusabb és szórakoztatóbb volt, mint zenésztársa. Természetesen a ’80 és ’81 között kiadott három klasszikusnak tekintett album adta a setlist legnagyobb részét, de akadtak későbbi és egészen új dalok is, igazából nem lógtak ki nagyon lefelé. (Két dal persze kilógott felfelé, a Denim and Leather és a Princess of the Night.)

Az a jó a Saxonban, hogy igaz ugyan, hogy mindig csak másodvonalas zenét játszó banda voltak, ebből a státuszból viszont az évek során egy fokot sem csúsztak lejjebb, így az pl. eszébe sem juthatott senkinek, mint ami egy Iron Maidennél vagy pláne egy Judas Priestnél elkerülhetetlen, hogy „jó, de még sokkal jobb lett volna 198X-ben látni”. Ez most is pont olyan jó volt.

A Saxon világkörüli turnéjára, melynek ez a budapesti fesztiválos fellépés is egy állomása volt tulajdonképpen, a Vanderbuyst nevű holland zenekar kísérte el őket, így kivételes módon egy olyan banda is bekerült a Metalfest fellépők közé, ami lehet, hogy jövőre már az emlegetett Roadburnre fog meghívást kapni. Kiadójuk régi ismerősünk, a Nagelfar ex-tagjai által működtetett Ván Records, akik a The Devil’s Blood szerződtetése óta egyre szélesebb körben kezdenek ismertté válni, és ezzel a bandával sem nyúltak mellé. Tavalyi nagylemezüket még nem hallottam, csak egy korábbi EP-t és néhány itt-ott meghallgatható dalt, mindezek alapján el ugyan nem ájultam, de azért egyértelmű volt, hogy a kisszínpad előtt a helyem a Saxon után, és nem csalódtam.

                  

Hárman vannak, gitárosuk piros, az énekes-basszer fekete-fehér zebramintás cicanadrágban állt a színpadon, imázsuk nem hagy kétséget afelől, hogy retro heavy metal a játék neve. Az ő stílusváltozatuk felfogásában ez egy töményen riffcentrikus dolog, kicsit hiányoztak a jó énekdallamok, ez mindösszesen egy dalban jött össze, a Stealing Your Thunderben. A frontembertől ellopta a showt a zenekarvezető gitáros Willem Verbuyst, akinek a személyében egy hihetetlenül tehetséges zenészt ismerhettünk meg. Érezhetően a kisujjában van a gitározás minden csínja-bínja, hol fehér Flying V gitárját feje fölé emelve játszott, hol térdre esve, földön fekve, a rock nagykönyve szerint előadva az összes pózt. A hangzás is őt szolgálta, a gitár bődületes erővel jött, de az egész hangzás nagyon el volt találva, talán az énekből volt egy kicsit kevés, de szerintem ezt nem a keverés miatt éreztem így.

Párhuzamokat vonjak? Ők a UFO-ra hivatkoznak mindenek előtt, az a banda nálam viszont pont kimaradt, a legtöbb NWOBHM banda meg ennél azért jóval dallamosabb volt, a Rainbownál és a Sabbathnál viszont gyorsabbak és zúzósabbak, összegezhető úgy a dolog, hogy úgy csináltak meg ezer éve eljátszott dolgokat, ahogy más még nem. Ha többre akarják vinni, akkor viszont nem ártana bevenni egy frontembert. Mindenesetre kíváncsian várom, hogy mennyire fog majd a lemez lekötni otthon.

Ezek után még belenéztem a Cradle of Filth-be, amiből kb. 10-15 perc lehetett még hátra, ami pont elég volt ahhoz, hogy hálát adjak a sorsnak, hogy a Vanderbuyst miatt nem kellett végignéznem őket. Egy ismerősöm Dani Filth frontemberre adott jellemzésénél találóbbat nem tudok kitalálni: úgy nézett ki a fiatalkorábban törpevámpírra emlékeztető törpevámpír, mint egy lestrapált takarítónő. Visítása és hörgése mindig is egyformán volt kurvaszar, ez most sem változott, gyakorta idétlenül pattogott egyhelyben, a zene lapos volt, üres és erőtlen, a szintetizátor mögött ácsorgó fűzővel felpréselt mellű hölgy látványa pedig kevés volt vigasznak. Az előző koncertek kitörő fogadtatásához képest a hangulat is eléggé lapos volt, pedig bizonyos, hogy rengetegen csak miattuk váltottak jegyet a fesztiválra. A Kistvaen elmaradt, amit így, hogy pár hete már láttam őket, annyira nem is sajnáltam, mentünk haza.

a’ ördög

(a videók nem a budapesti koncerten készültek, hanem ennek a turnénak egy korábbi állomásán)

kapcsolódó cikkek:

Metalfest Open Air 2011, második nap (2011.06.05., Budapest, Csillebérc)
Metalfest Open Air 2011, harmadik nap (2011.06.03., Budapest, Csillebérc)

Swans (2011.05.23., Budapest, Trafó)
2011-06-01,

Metáloscsalogató súly és hipsztercsalogató változékonyság - meg is lett a teltház. Azonban az értékeléseket olvasva, hallgatva úgy tűnik, sokan irreális elvárásokkal érkeztek a Trafóba. Mintha arra számítottak volna, hogy Michael Gira és a Swans szombat este egyszerre váltja majd meg, vagy legalábbis menti meg, a kísérleti zenét és a művészi, de azért könnyed fogyasztásra is alkalmas popzenét. Jó, érthető, ha nem a Swans, akkor ki más; de jobb beletörődni, hogy ezúttal a tisztességes örömzenélés a maximum. Amely, nem mellékesen, azért magában foglalja, hogy nincs best of műsor ledarálására épülő jukebox-üzemmód, sem elvetélt alkalmazkodási kísérlet a kor elvárásaihoz.

Mivel én az Angels of Light-os periódussal sohasem voltam képes megbarátkozni - elsősorban azért, mert a Swans után fájdalmasan nyugdíjastempójúnak hatott -, már a tavalyi lemezzel is kiegyeztem, annak ellenére, hogy inkább Angel of Light/Swans hibrid, mint vérbeli Swans. És habár az a lemez önmagában üdvözlendő lépés volt, igazából az első koncertvideók győztek meg arról, hogy tényleg érdemes lesz ott lenni a koncerten, mert élőben az egész sokkal hatásosabb, elsősorban baljósabb, fenyegetőbb, mint felvételen. Végül, amint lassan közeledett a pesti koncert dátuma, az is nyilvánvaló lett számomra, hogy nem csak ott kell lenni, hanem hogy ez a koncert nagyságrendekkel lesz jobb, mint a My Father Will Guide Me... Egész pontosan két dolog adta meg nekem a szinte teljes bizonyosságot. Egyrészt ez a videó, amely megidézett valamit abból az időszakból, amikor a Swans metálosabb volt a legsúlyosabb metálnál is (ha Youtube-on keresztül ilyen erőteljes, mi lesz élőben!). Másrészt Mikko Aspa kommentje, aki arról írt, bárcsak egy átlagos noise vagy power electronics koncert szólalana meg úgy (szólalhatna meg úgy), mint a Swans 2011-ben, akik vannak annyira kitüntetett pozícióban, hogy nem esnek áldozatul a feedback- és torzításfóbiás, hangcuccféltő keverősöknek.            

                

A Swans persze olyan zenekar is, amely mellett senki sem tud elmenni anélkül, hogy ne akarná megfejteni őket. Lássunk hát egy szerény próbálkozást. Amíg a 80-as évek közepén Gira mazochista szektavezérként haldoklott a színpadon, mostanra sikeres vallásalapítóként látjuk viszont, akinek bárki jó szívvel felajánlaná adója 1%-át. Mondjuk meg is dolgozik érte, tehetséges szemfényvesztő, ráadásul nem spórol az erőszakkal. Lehet azzal jönni, hogy 25 év elteltével a zaj és a zsigeri zúzás egy megdermedt, kiüresedett szertartássá vált, de el kell ismerni, hogy hatékonyságuk kiváló, és a szinte fizikai hatást kiváltó, megrázó eszközök gyakori alkalmazása nélkül egyszerűen szétszélednének a hívők. Ki tudja, talán a Hitgyüli is élvezhető volna, ha feljavítanák azokat a szörnyű zenéket...

Úgyhogy ez a koncert számomra a zajról szólt. Nem a kifinomult részletekről, bravúros dalokról, különféle hangulatok hullámvasútjáról, hanem azokról az egyébként gyakorta ismétlődő percekről, amikor az egész zenekar gőzmozdonyként ment előre, daráló gitár, bulldózer basszus, visító steel gitár, csörömpölő ütősök. Ahogy itt, a fenti videón megörökített Eden Prison középrészében leginkább érzékelhető volt az este folyamán, hogy ami zajlik, feketébb a black metálnál, nihilistább a punknál. (Az igazsághoz hozzázartozik, hogy a közel 150 perc alatt voltak kevésbé sikeres kalandozások, de legyünk nagyvonalúak, egy hasonló időtartamú, 11-esekkel eldőlő legendás mérkőzés után sem azt fogjuk emlegetni, amikor a második félidő közepén 20 percre visszaesett a színvonal.)

Elégedett vagyok. Mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogyha jövőre újra jönnének, ismét megnézném a műsort. Gondolom, sokan vannak, akik most azt mondják, ezután nem, nem, soha, mert nem nyílt meg a pokol kapuja, sőt még a templom kárpitja sem hasadt meg stb., de ha végül mégis megint teltház lenne, akkor joggal kérdezhetném: "Most akkor mi az istenről beszélünk?"

Amik elhangzottak (a sorrend nem 100%):

No Words/No Thoughts
Jim Apostate (új dal)
Avatar (új dal)
Sex, God, Sex
I Crawled
Eden Prison
Little Mouth

#Nothing#

Voivod (2011.05.11. - Budapest, Club202)
2011-05-23,

Nem sokon múlott ez a koncert a részemről, 20 óra 45 perckor döntöttem úgy, hogy mégiscsak megyek, miután megnéztem egymás után a múltkori cikkünkbe beágyazott felvételt a budapesti koncerten előadott Tribal Convictionsről majd ugyanezt a dalt a két héttel ezelőtti Roadburn fesztiválos fellépésről. Lehet persze, hogy nekem volt rossz napom a két évvel ezelőtti Downos buli alkalmával, meg az is lehet, hogy a gyenge hangzás miatt volt kiábrándító az a koncert, de mindezeket a feltételezéseket a videó megtekintése után elvetettem, és hallgattam a megérzésemre, fél órával később pedig már megérkeztem a Fehérvári út 202. elé. Az előzenekarokról így lemaradtam, pedig a Magma Rise érdekelt volna, egyértelműen őket tartom a jelenlegi legjobb Mood utódzenekarnak, állítólag írtózatosan csekély nézőszám előtt játszottak.

                                     

Vágok is a közepébe, a Voivod első főzenekarként adott budapesti koncertjének elejére.  Már a The Thing című műfajában abszolút csúcsot jelentő sci-fi/horror zenéjével való nyitás kellemes benyomásokat keltett bennem, aztán minden úgy alakult, ahogy már a múltkor is alakulnia kellett volna. A hangzás tiszta és gitárban erős volt, Snake pedig határozottan jobban énekelt, határozottan kevesebbet bohóckodott, mint a múltkor. Nekem nem csak előbbi, de utóbbi is nagyon fontos, mert a múltkori szétfüvezett, túllazult öregrocker Snake nem az az aranyos őrült Snake volt, akit például a Ravenous Medicine klipjéből megismertem. Ez most viszont ő volt, kicsit öregebb kiadásban, de minden kétséget kizáróan.

A múltkor problémám volt a setlisttel is, sokat ezen nem változtattak, betűztek még egy pár dalt (így a Forlornt is személyes kedvenc albumomról, a Phobosról) más (előnyösebb) sorrendet alakítottak ki (a végére került a brutális ős-thrash Nuclear War és a Voivod is, csak az Astronomy Domine zárás maradt a helyén), de lényegében ugyanazt játszották, most ez mégsem zavart. Így, megfelelő körülmények és keretek között ugyanis ez a dalcsokor még a lemezek által közvetítettnél is sokkal tisztábban mutatta be a Voivod géniuszát. Az pedig nem szimplán annyi, hogy ők voltak az elsők, akik tudatosan építettek a disszonáns hangzatokban rejlő lehetőségekre a metalban, hanem azt, hogy a Voivod írd és mondd a legötletesebb és legszínesebb zenekar a műfaj történetében. Nem annyi irányvonalat és hatást egyesítenek magukban, ahány lemezük van, hanem ahány daluk, és mindegyik messziről felismerhetően rokon egymással. A Venomtól a King Crimsonon át az R.E.M.-ig, reggeltől estig lehetne sorolni a hatásokat, párhuzamokat, de felesleges. A múltkori Slayer az agresszió és a metal-esszencia maximuma volt, ez a koncert pedig a metal és a kreativitás együttállásának lehetőségéről, a fantázia, az álmok világának lefestéséről szólt, hasonló tökéletességgel.

                  

Az sajnálom kicsit, hogy a múltkori koncerten mindez csak a fanatikus, kritikátlan rajongók előtt nyilvánult meg, akik akkor is azt hallják, amit kell, ha nem is hallani azt, mert így a fiatalabb nemzedék elől sajnos ez a kincs rejtve marad, itt azok voltak jelen, akik tudták, mire számíthatnak. Hogy lesz-e ilyen lehetőség a jövőben? Turné biztos lesz, ez a banda pedig nem lesz érdektelen soha. Apropó jövő, a youtube-ról már ismert új dalt, a Kaleidost is hallhattuk, az biztos, hogy a banda történetében először hátrafelé lépnek ők is, köze nincs az utolsó Piggy-s korszak motörheades rock and rolljához. Nem kérdés, hogy kiszámítható módon pont a két legsikeresebb Voivod lemez, a Dimension Hatröss és a Nothingface közé van belőve ez a szám, azt viszont nem tudnám megmondani, hogy méltó lesz-e a Voivod eddigi munkásságához. Kicsit szögletesnek tűnt, de várjuk meg a lemezt az ítélkezéssel.

A tökéletes megszólalású, tökéletes hosszúságú, tökéletes dalokat felsorakoztató koncert befejezése mókásan sikerült, egy magát túlitalozó rajongó a színpad szélére borulva, állva aludt el, és arra sem ébredt fel, hogy az elköszönő zenekar tagjai egyenként próbálják felébreszteni egy búcsúpacsira. Bár sosem értettem, hogy felnőtt emberek hogyan üthetik ki magukat azok után, hogy több ezer forint ellenében jegyet váltottak kedvencük koncertjére, de ez legyen az ő baja, a zenekar és a közönség szórakozására rátett egy lapáttal.

a’ ördög

Kistvaen, Qualm (2011.04.10. - Budapest, Vadvirág)
2011-04-23,

Írtam már saját rendezvényről beszámolót, de saját rendezésű és „saját” fellépővel is bíró koncertről sajnos még nem. A Qualm lemezét a Subterra terjeszti, úgyhogy halmozati elfogultság és összeférhetetlenség áll fenn. Valójában ennek semmi jelentősége, csak a rend kedvéért hívnám fel a figyelmet a tényre.

A Qualmról olvasott kritikák mindegyikében van egy közös pont, miszerint ez egy különleges zenekar. Az. Teljesen nyilvánvaló, hogy a magyar extrém zenei undergroundban nincsen még egy olyan banda, ami egyszerre volna ennyire antikommersz és összetett. Sokan persze utóbbit majdnem akkora, esetenként nagyobb bűnnek tartják, mintha vámpíros-szintetizátoros faszveréssel árusítanák ki a műfajt, mondván, hogy itt meg a zeneiségre való faszveréssel teszik tönkre az érzésvilágot. Kétségkívül minden progresszív kísérletben benne van ennek a lehetősége, ám főleg az utóbbi pár év zenei termését, és az old school / raw stb. bandák eredményeit (annak hiányát) figyelembe véve leszögezhető: az előre való menekvésnek, és a bonyolultabb, kevésbé direkt művek lassú emésztgetésének muszáj, hogy legyen létjogosultsága, mert különben semminek másnak sincs. Szóval, annyi biztos, hogy a Qualmot hülyeség elsőre félredobni. Én valószínűleg a zenekar tagjait leszámítva mindenkinél régebb óta emésztgetem ezt a négy dalt, ami jelenleg a komplett munkásságukat jelenti, és legalábbis néhány pontban eléggé biztos vagyok a véleményemet illetően. A Qualm riffelős zenét játszik, sok különböző témát raknak a dalokba, és viszonylag kevés az ismétlés. Szépen fogalmazva: a black metal jól bevált hangulatteremtő eszközét, a monotóniát nem favorizálják. Maguk a témák fogósak, a dalok már kevésbé. A lemezt hallgatva az Unsound című nyitószám kiemelkedett annyiban, hogy a tördeltség ellenére végigívelt benne egy töretlen energianyaláb, számomra az volt a kérdés a koncerttel kapcsolatosan, hogy élőben a többi dalról is kiderül, hogy ez megvan bennük, és a hallgatónak kell felfejlődni a zenéhez, vagy az derül ki, hogy a srácoknak van hova fejlődniük dalszerzés-ügyben. A Kistvaenről sem feledkezünk meg persze, de ezúttal engem az előzenekar jobban érdekelt, róluk majd a cikk második felében.



A Vadvirág egy teljesen ideális helyszín lehetne egy underground koncert lebonyolításához, ha nem hatná át a helyet egy enyhén Rocktogon-szagú rockdiszkó-fíling. Ennek a legerősebb megnyilvánulása a termet színes fényekkel beszóró központi színes lámpa, aminél még egy három égőből álló sima fénysor is hangulatosabb lenne. Ez az egy tényező azért annyira nem vészes, szóval kapitális defektet nem kap ettől egy koncert sem, a hangzás jelentőségéhez képest ez semmi, az pedig egészen rendben volt. A Qualm kidolgozott zenéjéből persze sokminden elveszett, de ez egyáltalán nem akkora baj, sőt, a koncertek egyik pozitívuma, hogy átalakítja kicsit a zenéket, a lemezt otthon is meg lehet hallgatni. A zenekar törekvését arra, hogy alaposan beálljanak, ezzel együtt sem kritizálnám meg, az azért nem baj, ha élvezhető valami. Az volt, noha a közönség végig mozdulatlanul állt, tisztes távolságban a zenekartól. Ez kicsit kár, mert ha nem is tartozik a Qualm a legheadbangelhetőbb zenekarok közé, lüktetése azért neki is van, szabad rá mozogni. Persze az, hogy még a Satyricon feldolgozásra, a Prime Evil Renessaince-ra sem lett mozgás, az a közönséget minősíti, igaz pont ezt a dalt elrontotta egy húrszakadás, amit sajnos nem sikerült leállás nélkül áthidalni. Amúgy féltem attól, hogy ez a dal különösen erősen rávilágít arra, hogy a Qualm riff-riff-riff zenéje nem annyira változatos dalszerzésügyileg, és néhány alkalommal, ha beillesztenének valami saját magukhoz képest rendhagyót, valamit túlzásba vinnének, akkor jobb lenne, de ez - bár akár még igaz is lehet - igazából nem jött elő. Ez így, a maga mostani alakjában más, mint mások, és működik – máshogy, mint mások. Nem mondom, hogy nem működhetne jobban, de - és ez válasz az előző bekezdésben feltett kérdésre - a saját dalok mindegyikében - nem csak az Unsoundban - találni olyan összefüggő részeket, amik noha elég absztrakt, nehezen leírható érzelmi-értelmi formákká, de összeállnak. Itt nem lehet olyan könnyen hangzatos és látványos képeket megfogalmazni, mint egy jó monoton black metalnál, hogy pontosan milyen érzésvilágot tükröz a zene, ahogy azt szoktuk minden cikkünkben, ez valami olyasmi, mint a Korog. Absztrakt és posztmodern - de nem posztmetál, szerencsére. Végső soron ennyi a tanulságom, nem muszáj szeretni, az garantált, hogy nem lesz része az underground közízlésnek, még annyira sem, mint a Korog, de van egy ilyen valamink most már, ami a maga nemében jó. Aki szereti a jót, az nem árt, ha tud erről.



A Kistvaennel annyi közös nevezője van a Qualmnak, hogy ez sem egy lo-fi hozzállású zenekar, nem ködösítik a hangzást, tisztán a témáikra hagyatkoznak. Ugyanakkor, a monotóniát ők nagyon is szeretik, és igazából az egyéniségre való törekvés náluk nem élvezhet komoly prioritást. A lemezen kiemelkedő két dalt én ezúttal nem éreztem a többitől annyira elrugaszkodottnak, a többit sem annyira földhözragadtnak. Két új tanulságom volt, az egyik pozitív, az, hogy az amúgy kifejezetten karizmatikusnak nem tűnő énekes nem hogy nem rossz, de egyenesen nagyon jó, főleg akkor, amikor dallamosan énekel: erős a torka, és szépen ki tudja tartani a hangokat. A negatív az, hogy baromira idegesítő a panelesség, a dobos egész egyszerűen tűrhetetlen, ahogy végig nyomja a duplázót reménytelen változatlansággal. Szuicid black metal, elkerülhetetlen ez? Én azt mondom, hogy ha igen, akkor nem véletlen, hogy egyre kevésbé érdekel ez a műfaj. Elhangzott több új dal is, amit a nagyérdemű máshol még nem hallhatott, ezek alapján nagy változásokra senki ne számítson a román csapattól, egyelőre nem térnek rá a szuicid bandáknál szokásos poszt/nyálblack menekülőútra. A megcsappant létszámú közönség persze sokkal jobban beindult a dalokra, mint a Qualmnál, de ez érthető és világos. A megcsappanás, és az, hogy összesen 31 fizető vendég volt az egész koncerten, nem az. Úgy vélem, a Kistvaen műfajának egyértelműen átlag feletti képviselője, innentől meg valaki valamit rosszul csinál, jobb esetben mi a promóciót, rosszabb esetben a magyar lakosság viselkedésében van a hiba, de akár így, akár úgy, az okok megállapítása után a konzekvenciákat le fogjuk vonni, és ezt vegye mindenki fenyegetésnek.

a’ ördög

képek: getintoflame@freemail.hu

további képek a galériában

Soilent Green, Today is the Day (2011.04.17. - Budapest, Club202)
2011-04-21,

A nemrégiben súlyos szívműtéten szerencsésen átesett King Diamondnak nem lehetett jó napja április 17-e, vasárnap. Nem elég, hogy a civil foglalkozását tekintve gyógyszerész metallegenda kedvenc csapata, a heroinaszpiringyáros Leverkusen kiütéses vereséget szenvedett a Bayern München otthonában (1-5), de a Dortmund is simán verte a Freiburgot (3-0), így minden bizonnyal továbbra is bajnoki cím nélkül marad a gyógyszergyári csapat. Azért szerepel ez itt, mert a fenti, számomra egyébként kiemelten örömteli események miatt csak valamivel 8 után érkeztem meg a Club 202-be, ahol épp a Today is the Day készült a színpadra, így a hazai előzenekarok (Barbears, Stiff Bastard) teljesítményeinek ismertetése helyett csak ezek az információk jutnak a Subterra kedves olvasóinak.



A jelenlevők száma alacsony, az est ingyenes mivoltát figyelembe véve botrányosan alacsony volt, csajból mégis több volt, mint legutóbbi ittlétemkor az Accepten. Ezt az egy tényezőt leszámítva ez a koncert távol-sehol nem volt ahhoz képest, igaz, zenei szempontból nem is lehetne a fellépőket összehasonlítani egymással. Még akkor sem, ha Steve Austin az első dal után azt mondta a keverősnek, hogy ha lehet, kér visszavenni a saját gitárjának hangerejéből a monitorban, mert olyan hangerővel hallja onnan jönni, mint gyerekkorában a Judas Priest gitárjait egy stadionkoncerten. Nem egy rocksztár figura amúgy, szolid, rövid hajú, 40 közeli fazon, egy kicsivel több indulat és feszültség van a tekintetében, mint Page Hamiltonnak, és a Celtic Frost-póló sem kizárólagosan Bartók- és jazzdiétás életmódra utal, de alapvetően van valami hasonlóan puritán az attitűdjében, mint a Helmet vezérének. Ugyanez a zenére is igaz valamilyen szinten, az sem hagyományosan metalos, nem törekszik a szépen kitartott energiaívek kialakítására, tördelve van rendesen, nem hogy slágerek, de megszokott értelemben vett dalok sincsenek nagyon. Vagy nem vettem észre őket, az, hogy a banda diszkográfiáját egyszer végighallgattam, egy ilyen zenekarnál nem jelent sokat. Mindenesetre tetszetős témák akadtak, volt mire felfigyelni, a leginkább talán a Going to Hell című szerzemény tetszett, amit egy filmzenéből nyúlt intrója miatt utólag is be tudtam azonosítani.

Ha valamihez hasonlítanom kéne a Today is the Day-féle érzésvilágot, akkor a noise rock vonalat jelölném meg, abból is az Unsane féle székrekedéses-szenvedős változatot. Pár konkrétan neurosisos rész is volt, bizonyítva, hogy a basszer Neurosis-pólója nem véletlen. Nehéz leírni ezt az egész egyvelegnek nehezen nevezhető egyveleget, de végső soron működött. Pár külső tényező viszont kissé eljelentéktelenítette az összképet. Egyrészt a nagy teremben lézengő kis közönség sosem tesz jót az atmoszférának, még akkor sem, ha a zenekar maga függetleníti magát ettől, utóbbival nem is volt gond, velem annál inkább. Aztán, az említett hangzásproblémák elég zavaróak voltak, amatőr szinten is illik ennél jobban beállni, nehogy a második dal közben is azt kelljen ráénekelni a riffekre, hogy „feljebb a gitárt egy kicsit, légyszi!”. De még ennek is van feltétele, a mikrofonnak működnie kell, itt ez sem jött össze mindig. Mire pedig úgy-ahogy kezdett összeállni a dolog, be is fejezték. Nem az ő hibájuk mindez, meg is fogadtam, hogy újabb lehetőségeket adok a lemezeiknek - ha maradandó élmény nem is volt, de annyit bizonyítottak, hogy érdemesek az odafigyelésre.

Soylent Green – jófajta nyomasztó sci-fi a ’70-es évekből, a legendás Charlton Heston főszereplésével. Egy környezeti kataklizma utáni társadalomban játszódik, áthatolhatatlan por, szmog és hőség van mindenütt, organikus kaja viszont nincs, semmilyen, helyette bizonytalan eredetű ipari hulladékot eszik mindenki.

Soilent Green – egy sludge/doom/hardcore/grindcore zenekar Phil Anselmo és Kirk Windstein baráti köréből, a párás, dohos, fülledt, kataszrófasújtotta New Orleans-ből, a ’90-es évek elejéről-közepéről ('88-ban alakultak). A sludge-ra, hardcore-ra és sok egyébre építő New Orleans-i stílus egyik alappillére, súlyos belassulásokkal és vaskos tekerésekkel.

Ezutóbbi jellemzés a hivatalos, "objektív" álláspont. Én a magam részéről ezt fenntnartásokkal kezeltem a koncert előtt is, de annyit azért vártam, hogy méltó lesz a zene a filmhez. Nem tudnám azt mondani, hogy az volt. Súlyos? Fülledt? Nyomasztó? Ehh. Nekem inkább egy szimpla darálásnak tűnt az egész. Ben Falgoust énekes professzionális lelkesedéssel vezényelte le a bulit, de ha vezényelni kell ("gyertek közelebb a színpadhoz, nem harapunk!"), az már rég nem az igazi, amúgy pedig a frontember színpadi karizmája kimerült abban, hogy görnyedt testtartásban végigüvöltötte a koncertet, a számok között pedig lefutott pár szokásos kört a kinek köszönjük, hogy itt lehetünk és a kit kell megverni témakörben. (A turnémenedzsert egyébként, "aki csak nagynak tűnik, de igazából nem erős", ezen mondjuk én is nevettem.)

Itt aztán nem voltak emészthetetlen dalszerkezetek, eleve, szerkezet? Itt?  Ez a stílus nem arról szól, hogy izgalmas zenei csemegéket és kifinomult, csavaros megoldásokat kapjon az ember, és energikusnak energikusak voltak, szó se róla. Csak azt nem tudom, és nem is hagy nyugodni a kérdés: ha nem a szádörn sztóner brúdersaft oszlopos tagjairól lett volna szó, akiknek a gitárosa olykor egy-egy MOCSÁRSZAGÚ délies témával vezeti fel a HC/grind darálásokat (egyszer egy számok közötti szünetben a Sweet Home Alabama riffjét is megidézte), akkor hányan höjjögtek és tapsoltak volna a számok végén. Idézőjelbe voltak téve az egyéni(nek szánt) ízek, kellő elszántsággal és magabiztossággal bárki reprodukálhatná ezt a hangzásvilágot Alaszkától Miskolcig.

A közönség nagyobbik része szemmel láthatólag erre a bandára volt inkább kíváncsi, ami igazolta a turnészervezők elképzelését, miszerint van itt egy ilyen geekeknek való értelmezhetetlen hülyeség, ami már a Relapse-nek sem kellett, meg van egy sztónereknek kipipálandó alapbanda, utóbbi a főzenekar, világos. És szomorú, mert fordítva talán pont jobban sült volna el az egész, egy rövid, feszes zúzás jó felvezetés lehetett volna egy hosszabb, izgalmasabb zenei kiránduláshoz. Bár a technika akkor is problémát okozott volna, ugyanis az énekcuccal továbbra is baj volt: a jelek szerint nem sikerült a klubban kontakthiba-mentes kábelt találni, ami azért elég ciki ezen a szinten. Mintha a személyzet nem vette volna komolyan az egész rendezvényt. Kíváncsi vagyok, hogy ennek az ingyenkoncertes kezdeményezésnek milyen vége lesz - pontosabban, hogy vége lesz-e. Szerintem az érdeklődés nem érhetett fel a várakozásokhoz, persze nem látok bele az anyagi háttérbe. Az egyébként is eléggé morcosnak tűnő biztonsági személyzet egyik tagja valami olyasmit mondott fennhangon, miután kimentünk a társaságommal, hogy "kurva nagy élményben volt részetek bazmeg". Nem tudom mire gondolt, de ha csak szimplán cinikuskodott a hangulat miatt, akkor tulajdonképpen igaza volt.

a' ördög

képek:

getintoflame@freemail.hu

további képek a galériában

Slayer, Megadeth (2011.04.08. - Budapest, Papp László Sportaréna)
2011-04-09,

Intézményesülés vs. Metal – működhet együtt a két dolog? Ez egy nehéz kérdés, vannak pozitív példák, de sokkal több az ellenpélda, és a Slayer előző albumánál, a 2009-es World Painted Bloodnál én már bajban voltam: bár rossz nem volt, lelkesedést sem tudott kiváltani. Aztán ahogy mostanában az elő szokott fordulni velem, kiderült, hogy el tudok menni erre a koncertre, elővettem hát az újat, és rájöttem, hogy hibáztam: bár biztos, hogy nem tartozik a legjobb Slayerek közé és sok újat nem tesz hozzá a munkássághoz, önmagában véve és más zenekarokhoz képest azért még bőven jó. A kedv tehát, ha az utolsó pillanatban is, de megjött Kerry Kingékhez. 

                

Ugyanezt nem mondhatnám el az előzenekarról. Kaján vigyorral írom utóbbi jelölést, elvileg közös fejalátétek (co-headlinerek) voltak, de pár elvakult rajongót leszámítva egészen biztos, hogy mindenkinek világossá vált ezen az estén, hogy ki volt itt az erősebb kutya. A koncerttől teljesen függetlenül az elmúlt hetekben próbáltam elmélyedni a Megadeth munkásságában, amelyet többé-kevésbé felületes ismeretek alapján fitymáltam a múltban, ha szóba kerültek, azonban csak annyi derült ki, hogy már mindent tudtam róluk, amit érdemes volt tudnom. A koncert meg pont ilyen volt. Dave Mustaine kétségkívül nagyon tud gitározni, és van felismerhető stílusa és hangzása is, ám ezzel együtt sem tudom komolyan venni. Pattogós bolhametal, ez volt anno a legelső benyomásom, és ez a legutolsó is, hiába tömény elegye a zene bravúros váltásoknak, nyaktörő tempóknak, rafinériás riffeknek és virtuóz szólóknak. Egyszerűen komolytalan, egyszerre túl- és aluldramatizált az egész érzelmileg, semmi súlya, semmi mélysége. Ezt a témahalmozós thrash dolgot lehet valami igazán nagyszabású, eposzi dologgá alakítani, ezt tette például a régi Metallica is, a Megadeth viszont maximum annyira epikus, mint egy Superman képregényfüzet. Lehet szeretni persze azt is, de én nem fogom. Persze, valami fantáziátlan tucatbanda után üdítő lett volna ez a munícióban kétségkívül gazdag alapanyag, de ami kijött belőle, az számomra lényegében egyenlő a semmivel. Az egyetlen igazán jóleső momentum a Mechanix volt, amit Mustaine korábbi zenekara The Four Horsemen címmel formált igazán nagy dallá. Nem játszották végig, valamiféle Rust in Peace-es dalrészletek közé volt süllyesztve. Néhány dallal a vége előtt a színpadra érkezett a korai borítókról ismert öltönyös csontvázfej, hogy játékpisztollyal fenyegesse a nézőket - nem ijedtem meg. Volt némi politika-közeli mondanivaló is ennek a szellemében, állítólag valamit elbaszott az Elnök - skandallum! A hangzás jó volt, a zenészek pontosak voltak, Mikiegér lemezminőségben cincogott, voltak új dalok is, a közönség azokat is majdnem pont ugyanolyan lelkesedéssel fogadta, mint a többit. Aki szereti, annak biztos nem okoztak csalódást.

Aztán jött a második félidő. Láttam már párszor a Slayert, így nem bánkódtam amiatt, hogy a zenekar talán legmeghatározóbb erejű tagja, Jeff Hannemann nincs jelen, ráadásul a Slayer amúgy sem az a zenekar, ahol a hangszeres játékbeli egyéni stílusjegyeknek olyan borzalmasan nagy szerepe lenne. A metal világa meg tele van technikailag tökéletesen képzett zenészekkel, egy ilyen kapta meg a szerepet erre az estére, Pat O’ Brien, aki ’97 óta tagja a Cannibal Corpse-nak, de kisegített már a Nevermore-ban és a Monstrosityben is. Mégis volt jelentősége ennek, de pozitív: valószínűleg emiatt a változás miatt a többiek mintha kicsit jobban összekapták volna magukat, bizonyítani akarták, hogy ez nem hakni. Elsősorban Arayára gondolok, aki bár effektekkel segítve, de egészen fiatalos énjét idéző gyűlölettel fröcsögte, sőt sikoltotta sorait, nem volt semmi krahácsolás-erőlködés, és még ritmusra is feszesebb volt az ének az eddig látottaknál. Ez nagyon kellett, ugyanis a Slayer attól emelkedik az egész metal színtér fölé 30 éve, hogy minden egyes szónak jelentősége van, egy blood vagy egy kill nem csupán bevált kellék, hanem a zenével tökéletes összhangban közvetített valóság. Lehet, hogy Araya egy aranyos öreg bácsi, ez mellékes. Semmi jelentősége. Amit csinálnak, az közvetít valamit, valami primordiális, zsigeri alapállást a létezéssel kapcsolatban. Ennél élesebb kontrasztot a Megadeth egyszerűen nem kaphatott volna, ez a metal az én metalom, az a metal meg nem az én metalom.

                

Pedig féltem egy kicsit a setlisttől is, egy nagyon standardizált Slayer ez, de az agyonjátszott War Ensemble első pár taktusa után már tudtam, hogy ez engem kurvára nem fog zavarni, a Silent Scream alatt pedig bizonyosságot nyertem afelől, hogy ez lesz az eddigi legjobb Slayer koncertem. (Arról, hogy az abortusz nem jó dolog, ezer kereszténydemokrata politikus és civil sem fog ezer év alatt tizedennyit érzékeltetni szavakkal.) A kegyelmi állapotba aztán a Dead Skin Mask juttatott el, és innen már minden egyes dal csak újabb áldás volt. Direkt, bár nem tudatosan használok ennyi vallásos kifejezést, ismétlem, ez nem egy jópofaság volt, nem szimplán zene, bármennyire is próbálják ezt oly sokan elhitetni, hanem vallási élmény. Valami hasonló szerepet tölthetett be 600 éve bemenni a katedrálisba, és hallgatni az orgonát meg a kórusokat. Abszurd lenne a párhuzam? Az biztos, hogy a Slayer betölti az ember lelkét valamiféle megvilágosító érzéssel, még ha ez a megvilágosodás egy nagyon is pogány ízű, véres-démonos megvilágosodás is. De hát ezt ismerjük, erről szól a metal – legalábbis nekünk, akik erre a lapra írunk. Az amúgy egy szívfájdalmam szokott lenni, hogy az utóbbi pár évben a Reign-South-Seasons dalai mellett előkapnak egy-két korai számot, meg párat az aktuális lemezről, és szervusz, de most egyáltalán nem bántam ezt. El fog még jönni egyszer talán az is, hogy hallunk például egy Scrumot, vagy egy In the Name of Godot, egyelőre a God Hates Us All-os Payback volt az egyedüli szám a Paul Bostaph-pel felvett lemezekről, az egyébként a többihez - köztük az újakhoz! - hasonlóan sugárzott. Apropó újak. A World Painted Blood dalai közül az Americontól fáztam a leginkább, fel is szisszentem az „it’s all about the motherfucking oil” sor hallatán, de a dal ezt leszámítva nagyon is élvezhetőnek bizonyult. A brutalitásban megfejelhetetlen Raining Blood – Angel of Death kettős (a közbeékelt Black Magic-kel) a koncert végét jelezte, ami ezúttal sem  túl korai, sem túl késői nem volt, így került pont a korábban is bizonyosnak érzett meglátás mögé, miszerint ez volt az eddigi legjobb Slayer koncert, amit láttam. Aki hülye volt, mint én, csak kevésbé szerencsés, az még idén pótolhat Hegyalján, bár abban nem vagyok biztos, hogy egy fesztiválbuli is lehet ENNYIRE jó.

a’ ördög
 

kapcsolódó cikkek:

Slayer - Christ Illusion (kritika)
Slayer - (2005.06.23. - Budapest, PeCsa) (koncertbeszámoló)

Overkill, Destruction, Heathen (2011.03.11. Budapest, PeCsa)
2011-03-15,

A Destruction a Bestial Invasion of Hell című demótól a Live Without Sense című koncertalbumig a thrash metal zene teteje számomra. A Metallicával egy szinten van, a Slayer csak a komplett munkásságával előzi be őket, és ami a legfontosabb, a Bathoryval egyetemben a legtisztább formában tartalmazza azt a sötét, gonosz energiát, amiből a black metal megszületett. Nekem a Sentence of Death EP-nél és az Infernal Overkill albumnál kevés dolog fontosabb az egész metal műfajban. Amit viszont a ’99-es visszatérés (igazából csak újraegyesülés) óta csinálnak, arra nem igazán tudtam soha még csak szimpátiával sem tekinteni. Ekkora kontrasztot még a Metallicánál sem érzek a régi dolgok és az újak között, ezért eddig el is kerültem őket, most viszont lehetőségem nyílt megtekinteni őket, és úgy gondoltam, „jöjjön aminek jönnie kell, lássam, amit nem kellene látnom”. 

                 

Sok jóra tehát nem számítottam, épp úgy, ahogy az este többi fellépőjétől sem. Még a Heathenben bíztam valamiért a leginkább, talán mert tavaly megjelent, és hatalmas kritikai és közönségsikert arató visszatérő nagylemezüket elsőre a „nem rossz, de most nem” kategóriába skatulyáztam, tehát nem vetettem el teljesen, de azért a koncert előtti hallgatás során ezt is végiguntam. Mivel az After Allt lekéstem, számomra pont velük is kezdődött a koncert. Megvallom őszintén és férfiasan, néhány perc után kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem vagyok az a kifejezett thrasher, sőt, lehet nem is szeretem a thrasht, majd fokozatosan előrehaladva az időben már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán a metalt szeretem, és már azon is gondolkoztam, hogy egyáltalán nem lenne jobb inkább kimenni és leugrani a Kacsóh Pongrác úti felüljáróról. Hogy borzalmasak voltak? Nem mondhatni, egyáltalán nem, teljesen korrekt iparos zene volt, kb. háromnegyed óra alatt még kettő darab izgalmasabb riffet is sikerült felmutatniuk, de az egésznek annyira semmilyen íze-bűze nem volt, hogy az így önmagában alkalmas volt arra, hogy letargiába taszítson. Persze mittudomén, lehet ha Nevermore-fan lennék, bejönne ez a „dallamosabb is, meg keményebb is” típusú metal, sőt, azt kell mondjam, a közönség igen lelkesen fogadta őket. Apropó dallamok, a kopasz énekes, David White jól jelképezte az egész zenekart, mindent kiénekelt egészen pontosan és technikailag jól, de olyan volt az egész, mintha nem is lett volna. A hangszíne abszolút jellegtelen, egy centiméternyit nem emelkedtem együtt magasba törő hangszálaival. De az egész buliból hiányzott az, amit én hangulatnak hívok, a konferálások, ha nem is voltak kifejezetten mesterkéltek és hamisak, pl. a pár hónappal ezelőtti Tiamathoz képest teljesen őszintén hangzott minden, de mégis: erőlködésnek tűntek. Úgy ez az egész koncert és zenekar - a másik lehetőség az, hogy ez egy olyan irányzata a metalnak, amit én egyáltalán nem értek. (lásd még: Forbidden, Artillery)

                 

Kissé apokaliptikus hangulatban vártam így a Destructiont, de végül nem lett semmi dráma. Azt utálom én az újkori Destruction-ben, hogy az egész tele van pumpálva marketinggel, a dobsoundtól a borítókon, pólómintákon és hirdetéseken át Schmier fejéig, és büdös ettől az egész. A koncerttől azt vártam, hogy a bűz szépen majd beeszi magát a klasszikusokba is, és végleg fogyaszthatatlanná válik majd az egész visszamenőleg is, de ehelyett inkább csak kettéváltak a dolgok. Egy dolog van, ami még mindig jó a Destruction-ben, az pedig Mike Sifringer gitáros, ahogy ő megszólaltatja a hangszerét, az félreismerhetetlen, markáns és mindvégig erőteljes. Az abszolút kellemes csalódás az volt, hogy ez még az új dalokban is érezhető volt, lemezen pedig már ezt sem hallom a végig természetellenesen dübörgő lábgéptől és a különféle stúdiótrükköktől. Mindesetre ez így jó volt, ennyi elég volt ahhoz, hogy az egész koncert is az legyen, még akkor is, ha a klasszikus tak-tak-tak dobolás helyett itt is dübörgött a lábgép, Schmier már rég nem a klasszikus lemezek pösze, elmebeteg rikálcsolásával, hanem egy nagyon is átlagos, metalfogyasztó-barát hangszínnel üvöltötte végig a koncertet. Konferálásai meglehetősen közhelyesek voltak, de sokat ezek sem tudtak rontani a dolgokon, ugyanis inkább buta volt a fickó, mintsem hazug. Csúcspontként a nyilvánvaló Bestial Invasionön és Mad Butcheren kívül meglepő módon nem a nyitó Curse the Gods-ot jelölném meg, ami valamiért (vokálok) nem volt az igazi, hanem a visszatérő lemezről a Butcher Strikes Backet. Aki olvassa a beszámolóinkat, meg fog lepődni, de én még elviseltem volna pár dalt, szokatlanul rövidnek tűnt a koncert, 2, de akár 3 dal is simán belefért volna még.

               

Innen már rossz hangulatom nem nagyon tudott volna lenni, megkönnyebbültem vártam az Overkillt, amit kb. másfél lemeznyire ismertem a koncert előtt, és egy szürke, minden szempontból középutas underground bandának tartottam. Tulajdonképpen az is, csak emellett még jó is. Jó volt a kiállásuk, az új lemez borítójából átemelt koponya egy monumentális sziklafaragványként emelkedett a színpad felé, a cselesen megvilágítatlan háttérvásznon. Jó volt, ahogy a két szélén szikár kitartással riffelt és szólózott a két gitáros, köztük meg a két őstag, Bobby Blitz és D.D. Verni lelkesedett szüntelen, de korántsem kényszeres mozgással. Jó volt a megszólalásuk, a két gitár ellenére sem lett élvezhetetlen kása a zenéből, jók voltak a riffek, rendkívüli energia áradt belőlük és úgy beindították a közönséget, ahogy nem csak ezen az estén nem volt még látható, de máskor is csak ritkán. Jók voltak a dalok, egy-két kicsit elnyújtott újabb szerzeményt leszámítva sehol nem éreztem unalmat. Blitz hangjára ugyan nem mondanám, hogy jó volt, mert hát nem túl erős, de cserébe frontemberként 100%-ig kompenzálja mindezt, villámgyors ide-oda vágódásaival nem véletlenül viseli becenevét. Az este folyamán először még a közönséggel való kommunikációt is őszintének éreztem, persze lehet, minden városban ugyanezeket a szövegeket mondja Blitz, (mondjuk az „is this Austria or fucking Hungary??” buzdítást aligha sütheti el sokszor – legalábbis Bécsben biztos nem, maximum a backstage-ben, ha valami nem tetszik neki), de mégis, minden hangsúly a helyén volt, sőt, olykor még szellemes is volt („this almost makes me feel like I’m 49 again”). Itt viszont megint a régi dallal jövök, jobb lett volna egy kicsit kevesebb, sőt, most azt mondom, akár 4-5 dallal kevesebb is jobb lett volna, de ezzel nyilván a rajongók nem fognak egyetérteni. Én most mindenesetre nekiülök a diszkográfiájuknak, és akkor lehet, legközelebb már én sem fogok magammal egyetérteni.

a’ ördög

Sodom (2011.02.13. Budapest, Diesel Club)
2011-02-15,

A Sodom számomra mindig egy talány volt. Hivatalos bemutatkozásuk, a ’84-es In the Sign of Evil még tiszta sor, egy vitán felül álló black metal klasszikus, aztán utána már a thrash felé kristályosodtak ki a sátánista ősmetalból, viszont eközben sem nem lettek igazán értékelhetően zeneiek, sem nem lettek rossz értelemben véve profi riffelőgépek, mint oly sokan. Leginkább a punk és kisebb részt a HC zene egyes sajátosságait kezdték magukon viselni, de ezt sem csinálták igazán fegyelmezetten, egy kis politikai hőzöngés belefért, de ahhoz sosem vették azt sem elég komolyan, hogy azzal segget csinálhattak volna a szájukból. Ugyanakkor, a thrash metal mellett konzekvensen kiálltak, a zenei változtatások szűk kereteken belül zajlottak, nagyon is értem, amikor Tom G. Warrior arról beszél, hogy a Sodom semmi több, mint egy ócska Slayer-utánzat. Értem, de azért mégis több, ugyanis az, hogy ócska, náluk igazából valahol stílusjegy. Minderre pedig a budapesti koncert alapján jöttem rá.

A háromfős banda kiállása teljesen jó, lelkes, de nem mesterkélt veteránok egytől egyig, az új dobos egyenesen kiváló, a már rekordideje, ’97 óta folyamatosan zenekari tag gitáros, Bernemann nemkülönben, Angelripper meg a bevezetőben elmondottak személyes testet öltése. A konferálásokban korrektül elmondta, hogy mi következik melyik lemezről, nem jópofáskodott, nem keménykedett, nem bohóckodta el a zenét, de amúgy annál inkább bohóckodott, a harmadik dal után például teátrális sztriptízbe kezdett az egykori bányász, kigombolta lazán elegáns ingét, megvillantotta kisportoltnak kifejezetten nem mondható, de harc- és főleg söredzett felsőtestét, majd focista stílusban orrot fújt. A változatosan összeállított setlistben volt régi, közepesen régi, újkori és egészen friss, volt dal a Better off Deadről, a Tapping the Veinről, a Code Redről (ez talán a legsikerültebb lemez az elmúlt 15 évből), a Sodomról, az M16-ről, sőt, az Ace of Spadesről is – ehhez még a mikrofonállványt is Lemmysre állította Tom. A legtöbbet persze a '84-'88 közötti időszak lemezeiről játszották, és kiderült, akármennyire is primitív és eszköztelen ez a zene, de a maga módján igenis működik, sőt, pusztít – valami ilyesmit csinálnak a ma és a közelmúlt war metal bandái is. (Ez a jelleg mondjuk talán még jobban kijöhetett volna, ha csak párszor mellőzték volna a leállást a dal végén, és belevágtak volna kapásból egy másikba. Erre viszont nem volt példa.)

                
                 Nuclear Winter

A hangzás eleinte értékelhetetlen, később csak simán rossz volt: a mély búgások és rezonálások helyett egyre többet lehetett hallani a gitár által keltett kásából, de a zenekarra régóta éhező közönség lelkesedésen ez mit sem rontott. A lelkes közönség pedig lelkes zenekart eredményezett, ténylegesen lehetett látni, hogy nem rutinból vigyorognak annyit, csináltak is rengeteg baromságot ennek örömére, Bernemann felmászott például a kihangosítás tetejére, majd a színpadra visszamászás közben dobott egy seggest, a roadok ijedten rohantak is be felszedni, de az egészen ő röhögött a legjobban. A csúcs (már a show-szempontjából) viszont mégis az volt, amikor Angelripper a ráadás előtt elhatározta, hogy az időközben az ing helyére felvett Sodom pólóját bedobja a népnek. Na majd pont az első sorba, ha már bedobni, akkor rendesen, a sűrűjébe, erre fel gombócot gyúrt a pólóból, és leöntötte sörrel (vagy ásványvízzel?*), hogy legyen súlya, is - már az ötlet kiváló volt – ezek után nekifutott, lendített, a póló repült, repült, át a nézőtéren, ki tudja hol állt meg? Hát persze hogy a keverőpulton csattant, a fél liter folyadékkal egyetemben. Ausgebombt. (Ezt játszották előtte.)  Nem hiszem, hogy direkt lett volna, de ha igen, csak még jobb, ha pedig a keverős által végzett munkát érintő spontán kritika volt, akkor egyenesen művészi a teljesítmény.

A zárás természetesen a beleszólózott német himnuszról elhíresült Bombenhagel volt ezúttal himnusz nélkül, amit előzőleg is kitartóan követelt a közönség. Nem hiszem, hogy ezek után stabil helyet bérel majd a Sodom diszkográfia a lejátszómban, de ennél jóval csavarosabb zenéket játszó bandákat übereltek ezzel a szolid, sallangmentes, szórakoztató koncerttel. Elismerésem.

a' ördög

*Nehezen elképzelhető hogy egy 50-hez közeledő felnőtt férfi ekkora pazarlásra vetemedne.

Accept, Steelwing - 2011.02.02., Budapest, Club 202
2011-02-11,

2011. február másodika nem csak azért lett piros betűs ünnepnap a minőségi gitárzenék rajongói számára, mert bejelentette feloszlását a White Stripes, hanem azért is, mert végre élőben is bemutatkozhattak az előző év egyik legerősebb metallemezének, az Accept Blood of the Nations-ének dalai. Mindebből majdnem kimaradtam, amikor megtudtam, hogy a személyzetének elbaszott viselkedéséről hírhedt Wigwam, pontosabban annak utódja, a Club 202 lesz a helyszín, ahová korábbi elhatározásom szerint nem szoktam betenni a lábamat. Végül sikerült kompromisszummentesen megoldani a kérdést, egy máshonnan akkreditált jóbarátom bevitt, és csodák csodája, a személyzettel nem volt ezúttal semmi gond* - még a mocskos szájú ruhatáros öregasszony sem volt jelen. 

Minden adott volt a jó hangulathoz, mondhatnám, ám ennél én azért pesszimistább felfogású vagyok és beérkezésünk után társammal közösen gyorsan számolós játékba kezdtünk, első körben az volt a kérdés, hogy hány 20 év alatti nézőt/rajongót fedezünk fel a tömegben, majd fél óra után, némiképp elszörnyedve az eredményen, tehát még mindig nullánál tartva átváltottunk a hány 25 év alattit látunk játékba. Ennek eredménye a koncert végére 4-5 fő lett. Nem túl szívderítő eredmény, egy igazi metalrajongó szeretné úgy érezni, hogy örökérvényű a fémzene, és ehhez a szép gondolathoz illene valami változatosabb kormegoszlás is. De hát, ez van, az Accept épp ’97 és 2005 között volt inaktív, nagy tömegek sem a ’90-es, sem a 2000-es években nem csatlakozhattak hozzájuk. Fogjuk erre? Én azért meglepve olvastam, hogy Wolf Hoffmann elmondása szerint rengeteg fiatal kiváncsi rájuk, mégiscsak a hazai színtér bűzös mocsarában kellene keresni az okokat?

                

Most ne piszkoljuk be magunkat jobban, de akkor volt idő filózni, pedig közben már megkezdte fellépését a Steelwing nevű svéd banda, ám ez nem igazán akadályozta meg az egyéb témákon való töprengést. Eleve a név, te jó isten. Bő 10 évvel a true metal trend után egy ilyen nevet választani, ebből semmi jó nem származhat, és nem is származott. Illetve, annyit el kell ismerni vitathatatlan érdemként, hogy nem a Helloween/ Gamma Ray típusú germán úgymond power metalt választották példaképül, hanem az Iron Maident, de ennyi. Dalszerzési tehetség csekély, a témák végig alulról mardosták a középszer vonalát, az énekes pedig egy ide-oda rohangászó izgága kis majom volt, aki Bruce Dickinsonnak képzelte magát és másfél méteres terpeszekben markolászta a mikrofonállványt - előadott mindent, amit csak a Maiden DVD-inek többezerszeri megtekintése alapján meg lehet tanulni. Persze, próbált is úgy csinálni, mintha az ő produkciójuk is mindenkit érdekelne, de ez csak még kínosabbá tette a vergődést. A hangokat amúgy ki tudta rendesen énekelni, de a normálisabb hangfekvésekben nagyon idegesítően affektált, és a sikolyaiban is volt valami irritáló. A közönség egy kevésbé finnyás 5-10 százaléka azért lelkesedett valamennyire értük - arra mindenképp jók voltak, hogy középszerűségükkel rávilágítsanak a főzenekar nagyságára.

Az Accept engem, amióta csak jobban ismerem és szeretem, az AC/DC egy agresszívabb, fémesebb, energikusabb változatára emlékeztet. Épp ezért is sajnálatos, hogy míg az AC/DC-nek valódi kultusza van a fiatalok között, addig az Accept közönségét - legalábbis a hazait - kizárólag az öregrocker tábor alkotja. Nem mintha baj lenne az öregrockerekkel: volt ugyan, aki bottal jött, de a lényeg hogy jött, és volt közönség. Visszatérve az AC/DC-re, kicsit olyan érzése lehet az embernek, hogy az Accept a maga Brian Johnsonja után nem mást, mint a maga Bon Scottját találta volna meg. Oké, Mark Tornillo nem egy igazán extravagáns színpadi karizma, de az nem is illene ebbe a katonásabb gépezetbe, viszont a hangi adottságai ide lettek kitalálva. Csak azt lehet ismételgetni vele, és az egész koncerttel kapcsolatban is, ami a Blood of the Nations kritikájában már elhangzott: változatosabb, színesebb, de épp csak annyival, hogy friss legyen, és nem öreg, hanem érett, érettebb, mint valaha. Az Accept lényege persze a feszes, de a lehető legjobb értelemben véve míves, riffelős gitározás, azaz személy szerint Wolf Hoffmann. Nos, ha van a rockzenészek között valaki is az ő korában, aki maximálisan irigylésre méltó, mindennemű erőlködéstől és pózolástól mentes, laza arc, aki ugyanakkor egyáltalán nem törekszik arra, hogy laza, vagy fiatalosan energikus legyen, hanem csak úgy fakad belőle mindez, akkor az ő. Talán azért van ez, mert míg inaktív volt az Accept, ő addig is egy sikeres és láthatólag elégedett életet élt (profi fotós), talán azért, mert egyszerűen nem hajlik az önámításokra és pontosan tudja, hogy mi az, ami valami, ami méltó tud lenni a 30 évvel ezelőtti alapokhoz, de leginkább mégis azért, mert akkor jó igazán valaki, ha képes ellentétpárokon felül helyezkedni. Lazaság és feszesség, komoly összpontosítás és örömzenélés, ez mind az ő és bandája sajátja.

Ami a dalokat illeti, az új lemezzel nagyjából megegyező arányban voltak jelen a Breaker és a Restless and Wild, meg persze a Balls to the Wall szerzeményei, ezek mellett többek között az elmaradhatatlan Metal Heart is felcsendült, ami bár az egyik legnépszerűbb Accept szerzemény, nekem mindig túlzásnak tűnt a Für Elise idézettel - a nyitóriff monumentalitását persze nem lehet nem elismerni. Nekem a Princess of the Dawn volt a csúcspont, ami egyébként is az életmű egyik legkülönlegesebb és leghangulatosabb szerzeménye, hosszú és szándékoltan monoton ismétlődő végjátékával, amit, ahogy az talán el is várható, elég speciális módon adtak elő. Tornillo és a gitárosok levonultak, a dobok szóltak csak, és Peter Baltes maradt még a színpadon a basszusgitárral, aki kicsit heccelte még a közönséget, rálegyintve a magánszámára kapott korántsem csekély lelkesedésre, tovább fokozva azt. A koncert egy másik részén volt egy gitár-basszus párbaj is Hoffman és Baltes között - az ilyesmi dolgok gyakran élvezetesebbek a zenészek, mint a közönség számára, de ahogy az az eddig leírtakból sejthető, itt nem ez volt az eset.

               

További igazán maradandó pillanat volt számomra a Breaker összes dala, főleg a címadó, és az ezúttal sajnos teljesen mellőzött korai, rockos időszakot idéző Burning. A legélvezetesebb részek közé sorolnám még az összes dalt az új lemezről – a Teutonic Terror, amit lemezen kicsit már untam, most megint kiválóan működött. Panaszkodni persze lehet a setlist miatt, hogy kimaradt ez meg az, meg hogy akár többet is játszhattak volna a Blood of the Nations-ről, de az igazság az, hogy ennyi is sok volt. 21 dal került terítékre, és amikor a No Shelter kíméletlen vágtáját megkoronázta a Burning, én igazából már a ráadást sem kívántam, pedig ott még jött egy Fast as a Shark és egy Balls to the Wall is. Jók voltak ezek is, hogy is lehettek volna rosszak, csak egyszerűen nekem van egy limitem, ami a koncertek hosszát illeti, és ez már túl volt azon, ráadásul az Accept zenéje viszonylag erősen homogén - ez a minőségtől teljesen független. Ha pontoznánk a koncerteket, így olyan 9 pontot adnék, és hozzátenném: ha teljesen másik 21 dalt játszottak volna el, akkor is lehetne ugyanennyi. Úgyhogy igazából nem is mondhatok tanulságként mást, minthogy várom a következő alkalmat.

a’ ördög

*
(Utólag azért kiderült, hogy ezúttal sem volt minden rendben. Úgy tűnik valami vízér lehet a Fehérvári út 202 alatt.)

Killing Joke (2010.10.05. Budapest, A38)
2010-10-09,

Kissé meredek vállalkozásnak tűnt két héttel egy ilyen kaliberű banda koncertje előtt leszervezni és meghirdetni azt, pláne, hogy egy mifelénk még sosem járt csapatról van szó, ami amúgy sem annyira népszerű, mint amennyire a másokra gyakorolt zenei hatása alapján elvárható lenne. Ennek ellenére nem voltunk botrányosan kevesen, úgy 200-250 főre becsültem a jelenlevők számát. Az előzenekarnak nevezett valami fellépésnek nevezett valamijét követően, minden különösebb felhajtás nélkül, nagyjából fél tíz körül lépett színpadra a Killing Joke.

Sokféle jelzőt használtam már az évek során a koncertlátogatás cselekményével kapcsolatosan, úgy, mint tanulságos, mélyebb megértést elősegítő, izgalmas, stb. A „veszélyes” kifejezés azt hiszem, még nem került szóba, most pedig kiderült, hogy az is lehet akár. Bevallom őszintén, koca-Killing Joke fan vagyok, bár ismerem őket már vagy 8-9 éve, behatóbb ismereteim csak a Night Time című, nagy slágereket tartalmazó ’85-ös, valamint a 20 évvel későbbi extrém-metalos brutalitású Hosannas from the Basements of Hell lemezekről voltak. Meg persze az új albumról, ami durván leegyszerűsítve az előző kicsit változatosabb, színesebb és könnyedebb kiadása. No, a vészhelyzet, amivel szembesültem, az zenei ízlésem egyik sarokkövének meggátolhatatlan elbontása volt. Ez a sarokkő a reggae iránti ellenszenvem, az elbontást pedig az első két Killing Joke lemez dalainak fókuszpontba helyezése intézte el. Hallottam én ezeket is, egyszer-egyszer, ezalatt csak a lényeges dolgok nem tűntek fel igazán: hogy ezek zseniális lemezek, másfelől, hogy mennyire erősen táplálkozott a zenekar ekkoriban a reggae műfajból.

                 

Élőben viszont mindkettő nyilvánvaló volt. Nyilván Martin „Youth” Glover eredeti basszusgitáros visszatérése rájátszhatott a dologra, ő egy elég érdekes, belazult, betépett 50-es hivatalnokszerű figurának tűnt, kevéssé rocksztáros külsővel, zakójával, rappereket idéző vastag nyakláncaival. Mindez éles ellentétben/párhuzamban állt a túloldalon pengető Kevin „Geordie” Walker hideg, lezser eleganciájával, peckes gitár- és cigarettatartásával, katonai sapkájával, és a korai klipekből ismert arcvonásainak szinte tökéletes megőrzésével. (Kiállását többen is flegmaságként értelmezték, szerintem szimplán ő volt a poszt-punk maga, személyesen.) A koncert elején a bizarr harmóniában álló páros zenei egyensúlya eléggé megbillent a hangzásnak köszönhetően, ugyanis a basszus nagyon hangos volt, gitárt meg kizárólag az előttem egy méterre levő gitár-kontrolládából hallottam valamennyit. A nyitásnak elővett Tomorrows World ezzel együtt jó felvezetés volt, majd utána előkapták a ’80-as évek egyik legjobb dalát, a Love Like Bloodot. Utólag azt kell mondanom, hogy ez volt a koncert egyetlen olyan darabja, ami nem illett a képbe egyáltalán, túl intim a hangulata és túl merev a struktúrája az élő előadáshoz.

Innentől viszont élvezhetővé javult hangzással, nagyjából fele-fele arányban jöttek a korai számok és az új lemez dalai. Nem igazán lehetett panaszkodni, bár a régebbi dalok kreativitásfölénye azért megkérdőjelezhetetlen. Meg hát az, hogy ezek a reggae-s alapú dolgok nagyon különlegesek egy ilyen bizarr zenei köntösben, a jamaikai füves életérzéstől annyira eltérő, hideg, posztindusztriális hangulatvilágban. Ha a tetőpontot kéne megneveznem, az a Bloodsport militáns, sőt, menetelős reggae-je lenne. Egyszerűen elképesztő volt, hogy ilyen létezik. Az új lemezről inkább a kevésbé zúzós dalok szóltak igazán jól, a rengeteg szintetizátort tartalmazó European Super State és a végén előkapott The Ghost of Ladbroke Groove. De a többibe sem lehetne könnyen belekötni, bár azt furcsállom, hogy az Endgame nem került sorra, pedig azt mind a címadónál, mind az In Excelsinél erősebbnek tartom. A The Great Cull és a Fresh Fever from the Skies viszont nem lett megvonva tőlünk, ahogy a This World Hell sem, amit, főleg utóbbit, csakis üdvözölni lehetett.

                  

Nem ejtettem még szót Jaz Coleman énekesről, pedig az ő frontemberi teljesítménye is teljesen meggyőző volt. Nem nagyon voltak olyan dolgok ebben a setlistben, amik énekesként problémát okozhattak volna az ezúttal csak minimális, Alice Cooper-t idéző szemkörnyéki arcfestéssel kiálló félig indiai palinak, aki az egyik szám előtt meg is kérdezte tőlünk, hogy szeretjük-e őt, a cigányt. A kérdés kicsit bonyolultabb ennél, úgyhogy nem csoda, hogy a közönség nem adott értelmes választ. A Madness előtti konferálásában a 3 nap / 9 kimaradt étkezés a káoszig-elméletre vezette fel a dalt, ezt sem sikerült mindenkinek megértenie, pedig illett volna, de ez nem is lényeges, a beindulásra nem lehetett panasz, legyen szó akár a tisztességes mennyiségű pogóról, akár a magányosan táncoló, vagy esetleg nyálcsíkot eregető bámészkodókra, mindenki a színpadra fókuszált.

Érzésre azt mondanám, hogy olyan 100 perc körül játszhattak, egyszer tértek vissza, én még a végén meghallgattam volna a Hosannas lemez címadóját, afféle végső apokaliptikus pusztításként, de erre sajnos nem került sor. Az aznapi leckét leadták így is, azóta házi feladatként pótlom hiányos ismereteimet, készülve a következő találkozásra. Tökéletes élmény nem volt, de maradandó az egészen biztosan.

a’ ördög

Converge, Kylesa, Kvelertak (2010.08.09. Budapest, Dürer Kert)
2010-08-13,

Nem csak olyan bandák koncertjeire megyek el, akiket szeretek hallgatni, néha olyanokéra is, akiket nem tudok hová tenni, mert kifogásolni nem tudok bennük semmit, ám valamiért mégsem bérelnek helyet a lejátszómban. A metalcore trend idején, de zeneileg attól nagyjából függetlenül az underground tetejére, de fölé nem jutó Converge pont ilyen: ők ma minden, amit egy jó ízlésű, buta közhelyeket elutasító, intelligens, de extrém zenét szerető ember el tud képzelni. Semmi nyáladzás, semmi panel, semmi hatásvadász hangulatkeltés. A kritikusok remegő kézzel és őszinte lelkesedéssel verik a billentyűzetet, ha szóba kerülnek: inaktív kollégáim két évvel ezelőtti beszámolója szerint ez lenne nekem az a banda, ami a bátyámnak a Voivod, a nagybátyámnak meg a King Crimson volt. A Stereogum tavaly év végi listáján egyedüliként előzték meg az általam istenített Cobaltot. A Quarton nem átallottak egyenesen úgy fogalmazni, hogy a Converge Az Utolsó Komoly Zenekar, és ez nem is akkora hülyeség, mint amekkorának elsőre tűnik, legalábbis értem, hogy mire gondolnak. Pontosabban: egyfelől értem, másfelől viszont mi szinte csak olyan zenekarokat hallgatunk, amelyeket véresen komolynak gondolunk, úgyhogy mindez csak olaj volt a tűzre, most már így, hogy sokadszorra léptek fel Pesten, muszáj volt megnéznem őket.

Apropó komoly zenekarok. A norvég Kvelertak az antitézise a komoly zenekarok fogalmának, így épp fenti beállítottságom miatt nem is gondolok lemezükről túl sok jót, de így élőben én is elsősorban szórakoztatónak mondanám a töményen ironikus keménykedésüket és töményen ironikus Satyricon-idézeteiket. Rock ’n’ roll, nem kell túlagyalni – szokás mondani, de hát belőlük azért nem lesz soha egy Motörhead, a rock ’n’ roll is komoly zene a maga módján, de legalábbis tud az lenni - igaz, 2010-ben kicsit nehezebben. Ennyire sok idézőjellel pedig, amennyit ez a csapat használ, aligha. Ezek viszont élőben kevésbé voltak fajsúlyosak, kedélyesen lehetett rájuk bólogatni, felesleges volna demonizálni őket, a black metal már rég ki lett árusítva saját képviselői által, túl sokat ők már nem tudnak hozzátenni ehhez (sem). A közönség egy 20-30 fős része egyébként kitörő lelkesedéssel fogadta őket, és ez hangulatot is adott a majdnem félórás bulinak.  A neheze ott fog kezdődni, ha már nem nyitóbanda lesznek, és mondjuk kétszer ilyen hosszan kell fenntartani a figyelmet.

Utánuk jött két tengerentúli posztmetal zenekar, én meg mentem, és csak a második második felére tértem vissza. A Kylesa sem egy szimpatikus zenekar első ránézésre, ők ugyanis valami olyasmin mesterkednek, mint a Mastodon, csak sokkal óvatosabban, taktikusabban, és számítóbban, szóval azon, hogy ezt a Neurosis által előidézett vonulatot a lehető leginkább hallgatóbarátian és emészthetőbben adják elő. Ez pedig büdös, korábbi anyagaik inkább csak simán érdektelenek, az új viszont már egyenesen bűzlik, de álljon meg a menet. Miért bűzlik? A pénztől? Nem lehet hogy azért kommersz, mert a kommerszet élvezik? Véletlenül nem értelmiségi előítéletek ezek? Nem vettem elő a lemezt, valószínűleg nem is fogom, szerintem nem jó és kész, de aki szerint ez élőben sem volt jó, az már bőven elitkedésből mondja. Úgy játszottak, ahogy kell, ezen nincs mit szépíteni/csúfítani, őszinte lelkesedéssel, erőtől duzzadó témákkal, teljesen szerethető volt az egész. Két dobosra mondjuk nem tudom, mi szükség volt, de ez nem rontott le semmit. Nem lettem rajongó, de a fanyalgók táborát immáron nem gyarapítom.

                 

Aki az extrémzenei világbajnok aktuális címvédő meccsének beszámolójára vár, az inkább klikkeljen a fent linkelt korábbi írásunkra, képzelje hozzá az új dalok megjelenésével átrendezett setlistet, nem lesz nehéz dolga, hisz az életmű dalaiból állítólag bárhogyan össze lehet legózni egy hibátlan koncertet. A folytatás olvasását ebben az esetben nem javaslom, értetlenkedő okoskodás jön.

Szóval, nem volt ez rossz koncert. Nem unatkoztam, de egy másodpercig sem voltam résztvevő, csak szemlélődtem. A dobos Ben Kolleren akadt meg a szemem a leggyakrabban, elképesztően intenzíven és pontosan aprított, ritkán lát ilyet az ember. Ez az egész zenekarra is igaz, majdnem úgy viselkedtem, mint az egyszeri zenekonzis Dété rajongó Portnoyék koncertjén. Magyarán, ámuldoztam a hangszeres teljesítményeken, meg az egész, egyszerre kaotikus és végletekig precíz előadáson, továbbá a testi épségüket sem kímélő pogózókon és stagedivereken, a kevésbé aktív nézők totálisan elrévedt tekintetén, a sok jó nőn, akikből kevés durva zenekar tud ennyit meghódítani magának. A zene viszont, bármennyire is próbálkoztam, nem tudott megragadni, pedig hogy a bevezetőhöz visszatérjünk: komoly dolgok történnek benne.  Először is azért komoly, mert próbálnak töretlenül előre haladni a zene fejlődési ívén, műfajokon felül álló zenei elegy az övék, legalább annyira noise rock, mint amennyire hardcore és metal együttvéve, hagyományos zenei klisék mellőzve, pátosz, emelkedettség sehol. Persze, akinek tetszik, annak biztos kellően emelkedett az egész, amit pedig én hiányolok, az biztos csak maga a rossz értelemben vett giccs.

                

A dalok többnyire rövidek, annyi érzelmi váltással, mint bármelyik grindcore zenekarnál, és annyi témaváltással, disszonáns hangzattal, mint egy vadabb King Crimson lemez 10 perces tételében. A késői Black Flag próbálkozott már ezzel, a zene maximális megerőszakolásával a ’80-as években, azzal sem tudok sokat kezdeni. Dühkitörések folyamatosan, őrjöngés az egész, és a közönség soraiban ez láthatólag valamiféle kielégülést okoz, megkönnyebbülést. Jacob Bannon énekes is valami ilyesmiről beszélt amúgy mindenféle különösebben zavaró manírosság nélkül, amikor megjegyezte egy dalról, hogy „az a pozitív energiákért való mindennapi küzdelemről szól, ami mindannyiunk számára ismerős”. Én viszont soha nem az ilyesmi dolgokat kerestem a zenében, hanem hangulatokat, jóleső ízeket, ez persze nem zárja ki a keménységet, de én itt mégsem tapasztaltam meg ezekből semmit. Vagy azért, mert buta vagyok hozzá, vagy azért, mert tényleg nem maradt hely a zenebaszás és a dühöngés mellett ilyesmiknek. Előbbit erősíti meg, hogy az általam korábban legtöbbet erőltetett Converge anyag a No Heroes volt, erről is játszottak legalább három dalt, a setlist alapján utólag tudom, mert bár az album végigment anno tucatszor, egyedül a Heartache lassulásai csengtek ismerősen, más semmi. Igaz, legalább két éve nem vettem már elő azt a lemezt sem.

Hazamentem, betettem egy pár Living Death dalt, és azt mondtam, hogy na, ez már Zene füleimnek. Röhögsz? Nyugodtan, de ne sajnálj. Őszintén mondom, a koncert előtt szerettem volna, ha az jön ki, hogy ez is és az is Zene füleimnek, hisz aki többféle dolgot szeret, az maga is több, ésatöbbi. Hát, akkor én kevés vagyok, de most már legalább nem bánom, a magam számára a bizonyosságot megszereztem.

Ja, egyébként nekem a többnyire köpködött új lemez köpködött slágere, a Dark Horse állt a legközelebb ahhoz, hogy magával ragadjon, ami nem meglepő, hiszen ez egy sima kommersz metal dal, némi converge-kedéssel megcsavarva.

a’ ördög

Steve Von Till, Ampere (2010.07.23. Budapest, A38)
2010-07-26,

Az Orchid sokak egybehangzó véleménye szerint alapzenekar, én még nem tudtam erőt venni magamon ahhoz, hogy elmélyedjek munkásságukban, a modern hardcore alapú zenei nyelvezet, amit használnak, túlságosan távol áll tőlem. Az utódzenekar Ampere-t mégis miattuk próbáltam elcsípni, hátha megjelenítenek valamit abból, amiért az Orchid ekkora tiszteletnek örvend. Állítólag 5-10 percet késtem, ez alatt a koncert bő kétharmada már le is zajlott, a maradék 5-6 percből meg nem derült ki semmi azon kívül, hogy az A38 színpada és a nagy távolság elidegenítette őket a közönségtől, bántóan magukba és egymás felé fordultak, mintha megilletődtek volna a jónéptől, még a térben is egymás köré, a színpad egyik oldalára sűrűsödtek be a tagok. A zene - ami szintén inkább csak kiszűrödött a csapattagok háta mögül, mintsem megszólalt rendesen - nem volt sem bíztató, sem taszító.

Aztán jött a fő attrakció, a nagyszakállú művész úr, Steve Von Till, és ő bizony bejelentette az elején, hogy most 90 percen át a színpadon is fog maradni. Ez az időtartam a szólólemezek zenei és érzelmi minimalizmusát ismerve igen riasztón hangzott, a végeredmény pedig igazolta a félelmeket. De ehhez kell némi előszó. Szóval, amikor Von Till ’89-ben belépett a Neurosisba, akkor az egy középszerű punk zenekarból a világ legsúlyosabb és legnyomasztóbb bandájává vált. A rémálmok maximuma, a szembesítés, a lelkiismeret, a szomorú igazság. Bemásztak az ember bőre alá, ahogy talán legjobb daluk címe is mondja. Művelt metal rajongók számára a Neurosis általában szent tehén, az egyik fő pillér, amin a világ nyugszik. Arra én sem látok okot, hogy bármi rosszat mondjak mindarra, amit a ’90-es években megvalósítottak, azóta azonban már erősen kezdett kitüremkedni az, aminek a betüremkedése anno megválto(zta)tta ezt a bandát. Az apokalipszis prófétái túlságosan is elhitték magukról, hogy az apokalipszis prófétái, és erről kell minden megnyilvánulásuknak szólnia, és amikor már nem volt tovább igazán hová fokozni a borzalmakat, hirtelen nem maradt mondanivalójuk.

Krízishelyzetek esetén mindenki visszanyúl a gyökerekhez. Úgy látom, a Neurosis fő példaképe a Swans volt, egy banda, mely munkássága elején szintén a világ lelkiismerete és önostorozása volt, később aztán elcsendesedtek, megszelídültek. A Neurosis követte őket, pontosabban Michael Gira Swans-főnök útját, ők is elcsendesedtek, és a tagok ezzel egyidejűleg elkezdtek szólólemezeket készíteni, végképp akusztikus dark folk irányba váltva. A bökkenő az, hogy míg Gira az elcsendesedéssel egyidejűleg új gondolatokat, színeket és hangulatokat is talált (mind a Swans késői időszakában, mind az Angels of Light-tal), addig a Neurosis tagjainál erről nem volt szó, ők még inkább az apokalipszis prófétái akartak lenni, úgy tűnik, nem voltak eléggé intelligensek ahhoz, hogy rájöjjenek, a hegyről lefelé nem ugyanaz az út, mint felfelé. Nem csak szomorúság és búslakodás az egész, hanem megkönnyebbülés is.

              

Ez a koncert pedig semmi mást nem igazolt, mint ezt az érzelmi hiányosságot. A végeredmény 90 perc tömény unalom; a dalszerzés, mint zenei eszköz szinte teljesen mellőzve, a hangszerelés, mint zenei eszköz egy gitárra és loopolásra szűkítve, a zenekarral, mint eszközzel egyetemben. Utóbbi az ilyen válságos időkben amúgy is luxus lenne - gázsi-megosztás, szállás, kaja, minek? Az egy-két épületesebb témamenetet a bizony, kiszámíthatóan öregeskedő, elfúló ének siklasztotta ki. Amúgy pedig hát még egyszer unalom, még kétszer unalom, még háromszor unalom. Hangulat? Van valamennyi, otthon, télen, a kályha (radiátor, na) mellett, de itt, az unalmában beszélgető embertömegben (akkora tömeg azért nem volt, de az esemény zenei jelentőségéhez képest mégis rengetegen voltak, kb. harmadház) ennek esélye sem volt. Ez persze mellékes, az efféle reakciók elsősorban minősítik, és csak másodsorban rontják le a produkciót. A fesztiválkoncertek persze más lapra tartoznak, de itt saját közönség előtt lépett fel Von Till – bár ez sem igaz teljesen, hiszen nem saját, hanem a Neurosis közönsége volt ez. Egy bárban, harminc-negyven ember előtt mindenesetre talán jobban is működhetett volna.

A koncert legélvezetesebb zenei pillanata a néhány percen át fokozódó, zajos és hangos zárás volt, de ebben lehet benne volt a saját megkönnyebbülésem is. Ezen kívül csak a szólómunkásság kevés igazi dalának egyike, a Breathe című szerzemény volt viszonylag emlékezetes, annak is főleg arra a sorára emlékszem, miszerint "A lifetime is too long to sleep". Adja magát a magas labda: nem csak az élet, de 90 perc is túl hosszú idő lehet az alváshoz – ha koncerten van az ember.

a' ördög
 

(a videó a budapesti koncertet egy nappal megelőző csehországi fellépés alkalmával készült)

Jarboe, Nachtmystium, Korog (2010.04.11. Budapest, Diesel Club)
2010-04-18,

Miután a tavalyi Jarboe koncert kimerítette a tökéletes fogalmát, nem volt kérdéses, ezúttal is ott a helyünk. A dolog pikantériáját az adta, hogy a turné társzenekaraként (bár elvileg úgy tudtuk, főzenekarként) a pár évvel ezelőtt még a magazinunk hasábjain egekig istenített Nachtmystiumot láthattuk, akikért 3-4 évvel ezelőtt majdnem Münchenig utaztunk. Azidőtáj-béli koncerttevékenységük dokumentációi alapján nem valószínű, hogy mindezt megbántuk volna, most, az azóta kiadott anyagok fényében viszont még a Diesel is messze, és főleg drága lett volna, ha nincs ott Jarboe. Meg persze a Korog, akik mostanában újra nagyobb sebességfokozatra kapcsoltak, legalábbis ami a koncertek számát illeti, viszont az ujjak, pengetők és az agyakban levő fogaskerekek nem érték el a kívánatos gyorsaságot: ami a Spiritus Mortis előtt még átmeneti üzemzavarnak tűnt, az most már kissé idegesítő slendriánságnak érződött. Igaz, nem oly mértékben volt jellemző, mint akkor, tehát ezúttal a dalok mindegyikét végig tudták játszani nagyobb galibák nélkül, de az igazi feszesség és odabaszós erő hiányzott, a zenekarvezető Sebi távollétét nem tudta kiheverni egyelőre a banda. A Korog dalkészlete persze továbbra is elsőosztályú minőség, és így nehéz rossznak lenni, de ezt már egyre kevesebb lelkesedéssel ismételgetem. Ébresztő!



A Nachtmystium meglepő módon csak három fővel állt ki, Blake Judd balján egy kopasz basszeros állt, mögötte pedig a fentebb linkelt videón is látható dobos munkálkodott. Jobbja üres volt, és ezzel sajnos el is dőlt egy kérdés, a gyakorta ’80-as éveket idéző ikergitáros vadulások teljes fényükben ezen az estén már nem pompázhattak. De arra még ezzel együtt sem számítottam, hogy megszólalásuk olyannyira borzalmas lesz, hogy egyetlen témát sem bírok felismerni! A Chosen by No One című, a 2006-os Instinct: Decay-ről származó kiváló nóta személyazonosságáról például csak a záró sor (Chosen By No One) hallatán bizonyosodtam meg, noha persze gyanús volt hogy ez az a dal, de konkrét témákat sem ennél, sem a többinél nem hallottam ki. A szövegek és a konferálások alapján sejthető, hogy a Your True Enemyt, a Seed for Sufferinget és az Assasinst biztos nyomták, meg valamit nyitásnak a Doomsday Derelictsről, meg egy új dalt, a régiekről meg semmit. Alapvetően az volt a helyzet, hogy a basszusgitár alól csak beazonosíthatatlan, de fülnek jól eső, ős-germános reszelés formájában szűrődött ki a gitár (meg még a szólórészek voltak tisztán hallhatóak). Mégis, azt kell mondjam, talán jobban is jártunk így, annyi ugyanis bizonyos, hogy szikárabb és férfiasabb volt a banda, mint az utóbbi stúdiófelvételeken. Amúgy persze, nagy kár a Nachtmystiumért, mert van némi karizmája a kiállásuknak, hihető, hogy ez egy black metal zenekar, a fotókon megtapasztalt köcsögösödés / Satyrosodás nem volt jelen élőben. A korábbi anyagok zenei potenciálját már kiveséztük bőven, a későbbiek problematikáját szintén, jöhet(ett) Jarboe.



A tavalyi nyerő csapat csak egy poszton változott, méghozzá a basszerén, de a koncert mégsem volt annyira erős, mint múltkor. Röviden nehéz megválaszolni, hogy miért nem, annyi biztos, a hangzás sem volt annyira ideális, valahogy nem volt olyan lehengerlő a gitártenger. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a Yuk megszólalása lesz az etalon, de ez van, Jarboe bandája legalábbis sokkal jobban megdörrent ott. Az biztos viszont, hogy önismétlésre nem lehetett panasz, ezúttal nem kizárólag a MahaKalin volt a hangsúly – bár persze azért több dal, például a Csihar Attilával közösen felvett és előadott The Soul Continues is felcsendült. De inkább egy változatosságra törekvő best of műsort szolgáltattak, kitérőkkel a korábbi, általam kevésbé ismert lemezekre, valamint a Swansra (Mother / Father) és a Neurosissal közös lemezre (Within). Utóbbi mellett nem lehet elmenni szó nélkül, egyrészt azért, mert az elmúlt évtized egyik legsúlyosabb hangfelvételéről van szó, másfelől viszont mert az előadása nem volt problémamentes. Ezért viszont nem a keverés hibáztatandó, hanem a kontakthibás szintetizátor, mely miatt a dalban levő két drámai leállás zavaró mértékben elnyúlt. Másodjára a gitáros át is vette és kipengette szépen az ismétlődő, törékeny dallamocskát, megmentve a végső bukástól a kínos helyzetet. Ezt és a remeknek csak a Nachtmystiuméhez képest nevezhető hangzást leszámítva, nagy problémák nem voltak a fellépéssel.



Ugyanakkor: a tavalyi turnén Jarboe negatív erők, rossz szellemek, rontások hatását vélte felfedezni, ami a turné szerencsétlen menetét jellemezte (átverések, lenyúlások, elmaradások, balesetek, sérülések, betegségek) de ez pont illett is Kali istennő szelleméhez, aki ne feledkezzünk meg, nem csak a rombolás, hanem a teremtés úrnője is. Tavaly lehet hogy a negatív erők is nagyobbak voltak, de hogy a koncert megtermékenyítő ereje is jelentősebb volt az, biztos. Félretéve a hókuszpókuszt, a jelentőséget csökkentő tényezők között kell megjegyezni, hogy ez a hely egyszerűen túl nagy volt ehhez a koncerthez, bár a Yukban sem voltak többen, ott legalább közelebb volt a banda a közönséghez, kevésbé párolgott el az atmoszféra a tág térben. És persze, az a MahaKali lemezbemutatója volt, egyben volt nagyon az a dalcsokor, ez meg csak egymás mellé rakott dalok sorozatának tűnt. De kétszer ugyanazt várni hiba lenne, ráadásul az igazi művészet nem reprodukálható bármikor, örökké, úgyhogy, ez így volt jó - legalábbis azoknak, akik tavaly is ott voltak, biztosan. Akik meg nem, azoknak meg azért, mert nem volt viszonyítási alapjuk a még jobbhoz.

a’ördög

képek: rini (további képek)

Mount Eerie (2010.03.26. Budapest, Toldi mozi)
2010-04-14,

Végre egy nálunk kevéssé ismert kultfigura Magyarországon, az exkluzivitás és a sznob-o-méter kiveri a biztosítékot. Phil Elverum, mert hogy róla van szó, előbb The Microphones néven adott ki lo-fi indie folk lemezeket a szakítás utáni csúnyagyerek-depresszió és az anyajegyes barkács-hozzáállás jegyében, majd 2004-ben projektje nevét Mount Eerie-re változtatta, a zenében pedig egyre nagyobb hangsúlyt kapott a sötétebb epikus-meditatív-patetikus-gitárzúgatós megközelítés, amely akár a nyitottabb metálosok lelkivilágával is könnyedén kompatibilis lehet. Elverum legújabb, Wind's Poem című albumát konkrétan a black metal előtti tisztelgésnek nevezte, bár ez a hatás csak igen áttételesen érezhető a lemezen, és persze a koncerten se tolongott a hazai fekete pólós közönség.

Meglepően népszerű manapság a legszélsőségesebb fémzenei irányzat amerikai független zenei körökben, ennek a neopogány-mizantróp természetimádat PC-kompatibilissá szelídülésétől a szokatlan, meghökkentő dolgok, a popkultúra még felderítetlen, „barbár” területei iránti többé-kevésbé ironikus rajongásig többféle oka lehet. Elverumot szerencsére nem a krikszkrakszos logókban és jópofa fantasys lemezborítókban rejlő hipszterirónia-potenciál vezette el az extrém metalhoz, koncert után láthatóan őszinte lelkesedéssel beszél a black metal szellemiségéről (úgymint vissza a természethez és atmoszféraközpontúság, valamint természetesen kitér a fasizmustól való elhatárolódásra), egyik dalában pedig a Burzum klasszikus Dunkelheitjének szövegéből idéz.



A koncert egyértelműen az új lemezre épült, majdnem az összes számot eljátszották róla, a régebbi anyagokról viszont csak egy-két olyat, ami hangulatilag-hangzási szempontból akár az újon is elférne. Ezek a dalok gyakorlatilag kétfélék lehetnek: fülsértően kavargó zaj-dallam kombinációk vagy vihar előtti/utáni csendet megjelenítő elnyújtott, folkos nagyon lassú számok. Az előbbi esetben két dobossal adták vissza a Wind's Poem jellegzetesen anyabaszó dobhangzását, amit körülbelül úgy kell elképzelni, mintha az ember fejében valakik cserepeket törnének, vagy feje fölött patkányok szaladgálnának a nejlonnal borított padláson. Erre jött rá a szerencsére kellőképpen erőteljesen, ugyanakkor tisztán megszólaló, szinte szagolható-tapintható zajfüggönyöket kiadó gitár, mint vattacukor a pálcára, vagy ragacsos ételmaradék a mozgó tejfogak közé. Itt(és a természeti képes-romantikus-panteista dalszövegekben) jön elő a sokat emlegetett black metal hatás: igaz, a témák maguk nem metálosak(szerintem nem is akarnak annak látszani), és a stílusban alapvető agresszió, lázadás, gyűlölet is teljesen hiányzik ebből a zenéből. Elverum ízlésesen, óvatosan, inkább koncepcionális síkon igyekszik a legszélsőségesebb keményzenei irányzat természetközeliségét, zajos radikalizmusát beépíteni a saját, alapvetően másmilyen világába, és ami miatt ez nem sikerül maradéktalanul, az éppen az agresszió, a természeti kegyetlenség ábrázolásának hiánya, de azt hiszem, egy ilyen emocionális énekes-dalszerzői hagyományokra építő stílusban az emberfeletti brutalitás megjelenítése eleve lehetetlen lenne. Ezek a dalok nem mennek ki a viharba és temetik arcukat a férges földbe, inkább egy fából ácsolt hegyi kunyhóban nézik azt a kandalló mellett. Ilyen lehetne a black metal egy párhuzamos univerzumban, ahol az emberek a hegyek között hippikommunákban élnek, füveket és gyümölcsöt esznek, majd esténként betépve a fák és a felhők körvonalait nézve elmélkednek a természet szépségén.

A körülbelül egy órás előadás tulajdonképpen elérte célját, kifelé menet sikerült úgy éreznem magam, mint aki valami sűrű, ködös anyagból jön ki, szóval nagyjából működött az atmoszféra úgy, ahogy kellett. Valami mégis hiányzik nekem a Mount Eerie itt hallott dalaiból és előadásából, leginkább a dalszerzés, mint olyan hagy kívánnivalót maga után. A dalok, főleg a jó dalok ugyebár sehol sem ártanak: a Wind's Poemen nem azt mondom, hogy nincsenek ilyenek, meg nem olyan kamu az egész, mint mondjuk az "instant katarzis" jellegű természetjáró posztrock zenekarok, de néha mintha Elverum erősebben támaszkodna a karakteresen szóló, böszme nagy zajok és elnyújtott szépségek-szépelgések elemi erejére, mint arra, hogy maguk a számok igazán emlékezetesek, összerakottak legyenek. (Pedig az, hogy zajongással és búgással szedjük le az ember fejét, még nem zárja ki a kiemelkedő dalokat, erre számos, egymástól távoli példát lehetne hozni a My Bloody Valentine-tól a Prurienten át a Burzumig.)



A setlist dramaturgiája is következetesen erre támaszkodott: általában felváltva követték egymást a zajos és a lassú számok, könnyű volt átvenni a zenében levő hullámzást, és én szeretem, ha egy koncert nem csak sima besztof program akar lenni, hanem megtervezett hangulati ívet követ, úgymond drámaian fel van építve. Volt a háttérben vetítés is, az ilyenekbe elég könnyű belekötni azzal, hogy már természetüknél fogva sem lehetnek többek hatásvadászatnál/giccsparádénál/"Itt most mély dolgokról van szó." kijelentésnél, de nekem most teljesen jól esett erre a zenére kicsit részegen a moziszékben hátradőlve nézni a Commodore 64-es játékok stílusában megrajzolt állatokat, színváltós fraktálokat, fényfolyosókat és hasonlókat, olyan izé, pszichedelikus volt.(Egyszer mondjuk mintha a VÉGSŐ MEGSEMMISÜLÉS felirat jelent volna meg a képernyőn magyarul, akkor azért elmosolyodtam.). Bár végső megsemmisülés helyett végül néhány zúzódással, vágással megúsztuk a dolgot, azért mindenképp élvezetes, tisztességes, ha nem is hibátlan koncertet láthattunk szimpatikus zenekarral és kellemes bágyadtságérzéssel.

nyenyere

(a képek nem a budapesti koncerten készültek)

Ulver, Void ov Voices (2010.02.20.; Budapest, A38)
2010-02-22,

Kedves olvasóink! Az Ulver koncertre sajnos nem tudtunk elmenni, szerencsére viszont ott volt a rendszergazdánk, így most az ő beszámolóját olvashatjátok:


agymosott üzenete:
 na milyen volt az igényesmetálos álomest?
David üzenete:
 botrány
 csihar bohóckodása egy vicc volt
 az ulvernek voltak jó pillanatai
 amikor el tudtam vonatkoztatni attól hogy hol vagyok
 meg nem hallottam a sok okoskodó faszkalapot

       

kapcsolódó cikkek:

Ulver - Nattens Madrigal (kritika)
Ulver - Themes from William Blake's Marriage of Heaven and Hell (kritika)
Ulver - Perdition City (kritika)
Ulver - Blood Inside (kritika)
Ulver - Shadows of the Sun (kritika)

Temnozor, Heldentod, Ignominious (2010.01.10.)
2010-02-19, Budapest, Kék Yuk

A 2000-es évek egyik legfontosabb underground történése az volt, hogy Kelet-Európában - ezalatt most elsősorban a volt Szovjetunió európai tagállamaira gondolok – is létrejött egy művészileg önálló, saját lábain álló színtér, mely kitermelt magából egy olyan elitet, aminek a képviselői a metal történelem szerves részei lesznek majd évek távlatából visszatekintve. Pontosabban, azok szemében lesznek azok, akik el tudnak tekinteni attól a szépséghibától, hogy ezek a zenekarok 90%-ban neonáci nézeteket vallanak.

A Temnozor 1996 óta nyűgözi le az őket ismerő és értékelő közönséget, ami úgy nagyjából az internet elterjedésekor, 2001-2003 között, tehát úgy a második és legjobb Temnozor lemez, a Horizons megjelenésével egyidejűleg nőtt meg jelentősen. Mondhatni, nemzetközileg ismertté ekkor vált a zenekar. Eltelt sok év, a későbbi kiadványok ezt a szintet nem érték el, de ez a különbség élőben annyira nem bizonyult jelentősnek.

Vegyük sorra a történéseket. Az Ignominious meglehetősen tipikus norvég BM (főleg Darkthrone) utánérzés zenekarnak tűnt, és bár minden dalban voltak jó pillanatok, egyelőre(?) valami meggátolja őket abban, hogy igazán erős, vagy pláne, hogy az eredetit megközelítő erejű utánérzés legyenek, úgy, mint a Witchcraft, vagy a néhai Ater Tenebrae. Színpadi kiállásukkal, és zenei felkészültségükkel nem volt gond, de azért több szenvedély kellene a produkció egészébe. Talán a ritmusszekcióra férne rá leginkább az ízesebb játék. Van miből és van is hová fejlődni.

A Heldentod az NSBM vonulat kisszámú magyarországi képviselőjének egyike, és mint számos műfajtársuknál, az ő esetükben is látom a hit erejét, ami ezt a nem túlzottan bonyolult, pont hogy primitív, ösztönös jellegű zenét értékessé teszi. A főzenekarhoz hasonlóan náluk is van némi folkos beütés, népies motívumok a riffekben - ahogy például a Primordial esetében is, áttételesen, konkrét népzenei dallamok beemelése nélkül. A Vorkutával közös splitről ismerős dalokat mind eljátszották, továbbá néhány újat is az idén megjelenő első teljes lemezről, végezetül pedig a Pestistánccá magyarított Pesttanzot az Absurdtól. A közönség visszajelzése igazolta pozitív érzéseimet, noha azt soha nem lehet tudni a szélsőjobboldali zenerajongóknál, hogy mennyi lelkesedés szól a zenének, és mennyi az eszmének.

Heldentodék nem húzták el a dolgokat, 25-30 perc után átengedték a színpadot a főzenekarnak. Ők viszont igen sokáig vacakoltak a hangzással, megvárakoztatták rendesen a közönséget, majd még az új lemez elnyújtott, feszült intróját is benyomták. Eközben teljes sötétben felmásztak a színpadra, majd hirtelen berobbant a Folkstorm of the Azure Nights címadója. Hibátlanul szóltak, a pepecselés ezúttal kifizetődő volt, nem túlzás kijelenteni: erőteljesebben és tisztábban dörrentek meg, mint lemezen. Amitől nagyon féltem, az a képek alapján fura, élőben fura és szimpatikus Ratibor által megszólaltatott fuvola volt, ezt a youtube-videók alapján rendszeresen túlkeverik a hangmérnökök, ami elég gyakori betegség nem metal hangszereket használó metal bandáknál, és a Temnozornál főleg azért – lett volna – idegesítő, mert ez a zene nem ebből él. Leglényege a himnikus magasztosság, a pátosz, ami valósággal árad belőlük, ez bennem mindig a régi Emperort idézi fel, noha itt azért azzal együtt sincsenek annyira komoly témák és kifejezetten bonyolultnak sem nevezhető a zene. Mindenesetre, akárcsak a norvégoknál, itt is a gitároké a főszerep.

                

A másik dolog, amitől szintén féltem, hogy a zenekar túlságosan közel jár már kreativitásának végéhez, amit az új lemez igazol is, de ez a koncertet nem veszélyeztette. Egy szimpla best of-ot nyomtak el, a Horinzonsról volt természetesen a Werewolf, a White Thunder Roars, a Fatherland, az újról is elnyomták a három élvezhető darabot, melyek közül a Sunwheels of Solstice című volt a legemlékezetesebb, ahol az új fő-énekes (Radoslav?) egészen különleges, kántáló jellegű éneket produkál. Sokat egyikőjük sem kommunikált a közönséggel, ő szinte semennyit, de szigorú, a zene által keltett drámai érzésekre összpontosító tekintete egyáltalán nem tanúskodott félénkségről, a maga csendességében is meglehetősen szuggesztív volt. A korábbi lemezeken egyébként nem ő szerepelt, és az angol szövegű dalok eléneklését - gondolom nyelvtudás hiányában - nem is vállalta, így a Fatherland a fuvolás Ratiborra maradt, aki egyáltalán nem vallott szégyent frontemberként sem, a White Thunder Roarst pedig instrumentálisan adták elő. Ahol viszont durva énektémák is voltak, és ez elég sok dalt érintett, ott az egyik gitáros vette elő nyers bömbölését. A nem túlzottan nagyszámú közönség (70-80 fő) elég komoly lelkesedést mutatott, a csápolás végig ment, ízlés szerint ki-ki ököllel, illetve - és ezúttal ők voltak többségben - mellkastól előremeredő, lefordított tenyérrel tisztelgett.

A neonáci vádakat ravaszul hárító zenekar (nem azt mondják, hogy nem azok, hanem hogy a dalokban nincsen politika, és ez még nagyjából ráadásul igaz is) előbbit engedte csak meg magának buzdításként, de utóbbi sem zavarhatta őket túlzottan, láthatólag elégedettek voltak, és privát beszélgetésben elmondták, ez volt az elmúlt időszak legjobb koncertje hangulat szempontjából - noha ennél nagyobb létszámú közönséget reméltek. Még megemlíteném külön a Did-Dup Snop című debütalbumos nótát, mely mindmáig az egyik legerősebb számuk, (lásd a fenti videót). Ha pedig már szóba került a bemutatkozás, nem megyek el a Be Oden Narod Slavensk és a Maslenitza mellett sem, ezek, főleg utóbbi, kilógnak a harcias, pátosszal telt szerzemények sorából: ezek torzított gitáron eltekert népdalok, a Maslenitza pedig ráadásul tényleg egy vásári mulatság érzetű, finntrollos hülyeség. Mindösszesen két perces hosszával azért még belefért a műsorba, amit végül, keretes szerkezetet alkalmazva, a Folkstorm of the Azure Nights ismétlésével zártak.

Összességében kicsit sok volt már a jóból a végére, oké, hogy kell a ráadás a lelkes népnek, és hogy ha már idáig utaztak, mutattak is valamit a pénzükért, de a tízpontosból egy pontot azért levon a koncert elnyújtása. Ezzel együtt, soha rosszabb koncertet! Aki pedig kimaradt, az szerezze be a tavaly áprilisi moszkvai koncert felvételét tartalmazó DVD-t, mely az idei év első napjaiban került kiadásra. A valóidő élményét leszámítva mindent pótolhat, valamint az összes elmondottat leellenőrizheti rajta.

a’ ördög

Spiritus Mortis, Korog, Nadir, Torn From Earth (2009.10.22.)
2009-12-25,

Sosem voltam rajongó alkat, 26 évesen meg időszerűtlen is lenne elkezdeni, de egykezemen is meg tudom számolni, hány olyan figura van az undergroundban, aki több zenekarban, több stílusban, egyenletesen magas színvonalon készít meghatározó műveket, és Sami Hynninen az egyik ezek közül. Géniusz, a maga világában, vagyis a mi világunkban. A Spiritus Mortis viszont nem az ő szüleménye, ő csak kiegészíti a társaságot. Mondtak az első közös lemezre sokan sokfélét, de akik rendesen meghallgatták, azok azért egyetértettek abban, hogy nem Sami neve viszi el a zenét, de még csak nem is a hangja. Meg, hogy nem olyan nagy durranás. Valóban. Nem akkora, mint a Black Sabbath vagy a Reverend Bizarre. Viszont ott van például az az apróság, hogy a 2009-es év 10 legjobb dala közül kettő mindenképp az övék lesz (Rotting Throphy, Heavy Drinker) de talán három is (Perpetual Motion). Ha másnak nem is, de nekem nagy esemény volt, hogy eljöttek.

                                               

Abban meg, hogy nézők is jöttek, oroszlánszerepet játszottak az előzenekarok. A Torn From Earthről a Jarboe koncerthez hasonlóan már megint egyéb tevékenységeim okán csúsztam le, a Nadirból viszont már többet láttam, 3-4 dal alapján úgy tűnt, hozták a formájukat, megbízhatóan menetelnek előre. A készülő, - ezen a néven - harmadik nagylemezük remélem újra kicsit színesebb lesz, mint a nagyon szigorúra és kicsit egysíkúra vett második, ami azért szintén minőségi anyag. A közönség vette a lapot, a stabil mag mozgósítódott.

              

A Korogért szerintem majdnem annyian jöttek, mint a főzenekarért, mostanában, Sebestény Balázs időszakos disszidálása óta annyira sűrűn nem játszanak, ez viszont nem csak az érdeklődésen, de a teljesítményen is meglátszódott. Akadozott a gépezet, na, aki közelről látta a színpadi eseményeket, világosan érzékelhette, hogy volt némi feszültség, és erdei kirándulás sem egy volt, ahogy ezt a frontember Kolos is többször megemlítette. Ebben elsősorban gitárosok jeleskedtek, a basszusgitárosként visszatérő Krisztián pedig rajtuk idegeskedett. Ezzel együtt a Korog zenéje, dalkészlete van annyira minőségi, hogy még ez se tudja lényegesen lerontani az élményt, és a közönség is elégedett volt, sőt többet is akart. A szórványos „Vissza! Vissza!” kiáltásokat azonban az ingerült tagság figyelmen kívül hagyta.

                 

Mint a bevezetőben említettekből már kiderült, ez a zenekar nem Sami Hynninenről szól. Egy koncert viszont mindig a frontemberről. Úgyhogy most mégis ő kerül megint a fókuszba. Kíváncsi voltam, milyen alkat lehet, én egy jóval hűvösebb fazonnak képzeltem, láttam több videót, volt, ahol visszafogottan bólogatott a zenére, de volt, ahol szenvedélyesebbra vette a figurát, és én reméltem, hogy most inkább a második forma érvényesül. Így is történt, de ekkora pörgésre azért nem számítottam. Nyitásként (Divine Wind, korábbi dal, energikus, direktebb fajta) stílszerűen ő is előadta a kamikázét, pohár szét a homlokon, üvegcserepek repülnek, vér folyik, aztán diszkógömb-letakarítás a plafonról - a hely szelleméhez híven tehát vérbeli punk buli kezdett kialakulni. Ekkor, bevallom őszintén, az interjú vonatkozó része miatt kicsit megijedtem, hogy tényleg beigazolódik a jóslat, és itt fog meghalni, de ő nem próbálta fokozni a rombolást.

                 

Ehelyett a zene élvezetébe próbálta bevonni a közönséget, a saját Spiritus Mortis-rajongását élte ki - még a Reverend Bizarre időkben meg is énekelte egyszer mostani bandáját, a Godess of Doom című dalban, ennek hitelességét tehát aligha vonhatjuk kétségbe. És ha a cirkusszal el is veszítette a közönség egy részét, a nagyobbikat megnyerte, bevonta, és így működött a koncert, a két héttel korábbi Sólstafirral bulival ellentétben szeánsszá vált. És lehet, hogy Adalbjörn Tryggvasson kurvára elégedett volt, hogy ilyen fasza klubokban léphet fel, mint a Diesel, például a jóval szerényebb (és barátságosabb) Pogo Loco helyett, de az, amiről az élő zene szól, az itt valósult meg, és még "szabad improvizációk” sem kellettek hozzá. Nem arról van szó, hogy elhittem, hogy saját bevallása szerint is csöves-gyanús Sami egy Jim Morrisson szintű ikonikus sármőr, de a doom metal nem is erről szól, Ozzynál meg nem volt nagyobb seggfej ő sem, farokfogdosással, Jézus Krisztus-pózzal együtt sem. Ami meg a közönség nőtagjainak letámadását illeti, annyira komoly az sem volt, afféle ölelgetés, hippis barátkozás volt inkább. („We love you all!” - ismerős?)

                

Mindeközben pedig, vérprofi módon, többé-kevésbé ittas állapotát feledtetve, kristálytisztán ugyan nem, de feszesen és erővel telten énekelt. (Egy héttel későbbi koncertfelvételek tanulsága szerint utóbb Lemmy-szintre rombolta hangszálait a turné, remélhetőleg nem véglegesen, úgyhogy mi még bőven jól jártunk ezzel az állapottal.) Erre a feszességre és erőre szükség is volt, ugyanis az összeszokott, veterán testvérpáros (az emblematikus hózentrógerrel felszerelt, testes Jussi, és basszusgitáros testvére, Teemu Maijala) és két fiatalabb társuk ugyancsak feszesen és ízesen játszotta a minden szempontból változatos (régi-új, gyors-lassú, doom-heavy) setlistet. Én persze, ha ebbe belepofázhattam volna, egy dolog tekintetében biztosan másképpen rakom össze a listát: a fent említett Perpetual Motion mellőzése számomra érthetetlen, de akkora baj nem volt. A szaggatós-fejletépős, címéhez méltó Rotting Throphy és a dallamosabb, blúzosabb lecsúszás-opus, a Heavy Drinker adta magát mint két potenciális tetőpont, de a My Dying Bride helyett megírt Death Bride és a Reverend Bizarre-hatású Curved Horizon is kiemelkedően jó dal, ahogy az ezeréves Baron Samedi sem kevésbé az.

             

Az viszont komolyan meglepett, hogy a Man of Steel mekkorát ütött így élőben. Egyértelmű volt, hogy lemezen kicsit üres, hiányzik a csavar, ami ugyan itt sem volt meg, azt leszámítva, hogy nagyon helyesen nem nyitásként adták elő, hanem a ráadás előtti utolsóként. Csavar helyett az élő előadás energiája vitte el a hátán a dalt, meg a közönség együttélése. Visszanézve a videót, különösen lúdbőrös élmény hallani, ahogy egyszerre több torokból csendül fel az „Unbending, Unbreakable” sor a kiállásnál. Itt már tényleg tetőzött a felhevültség, olyannyira, hogy a ráadásban (Rise from Hell) a közönség egy hölgytagja levette a pólóját, felmászott a színpadra, és teljes mellbedobással megpróbálta levenni lábáról a frontembert. Ahogy egy nézőtársam megjegyezte, egy 18-as karika itt érni kezdett, ám komolyabb dolog nem történt, bizonyítva, hogy minden elmebaja ellenére Sami azért bizonyos dolgokkal nagyon is tisztában van, így a színpadon önfeledten tomboló metalrajongó metalzenész szerepének végső határaival is.

Ja, és amúgy is, egy koncert előtti csevej során elmondta: a kis mellekre bukik.

a’ ördög

kapcsolódó cikkek:

Spiritus Mortis - The God behind the God (kritika)
Interjú: Sami Hynninen (Reverend Bizarre, Spiritus Mortis, The Puritan, Opium Warlords)

Sólstafir, Secrets of the Moon, Code (2009.10.04.)
2009-11-25,

Nem voltam előzőleg biztos abban, hogy elmegyek erre a koncertre, ami talán furcsa annak fényében, amennyit és amiket korábban erről a zenekarról írtam, de nekem ez a Sólstafir nem az igazi Sólstafir. Lehet a világ ellen beszélek, de azért mert valaki épít egy szép terebélyes karriert, aminek van egy jól  látható íve, nem jelenti azt, hogy ennek az ívnek hinni kell. Csak a zene számít, mostanában így látom a dolgot, és akárhogy is nézem, a jellegzetes, csak erre a csapatra jellemző témákból álló, tömény, eredeti és jó zenét az I Blódi og Andán, és főleg a Black Death ep-n játszott a csapat. Addig formálódott, azóta hígul, nem látványosan romolva, csak egyre inkább elveszítve az igazi jellemvonások erősségét.

             

A koncerten csak az utóbbi két lemezről adtak elő dalokat, nem volt ez egyáltalán rossz, csak hát kilógott a lóláb. Kiálltak a színpadra játszani ezt a csajos, kihangsúlyozottan atmoszférikus, érzelmesített, rockosított, menősített zenét, megpróbáltak rockikonokat alakítani a színpadon, az igazán ütős témák meg inkább a 2005-ös lemez dalaiból villantak elő, a hígulás korábbi fázisából, gondolok itt a Nature Strutterre, meg a szép hosszú Nattfarira, amit mindjárt nyitásként eljátszottak. Ezek a dalok sem tömények, sem minőségileg, sem mennyiségileg, ami persze biztos jó olyan szempontból, hogy kevésbé igényelnek jó füleket, nem a témák minőségében lehet csak megkapaszkodni, hanem ebben az egész posztrockos, elnyújtott ragacsban, a hozzá kapcsolódó intellektuális elvárásokban és képzetekben. Oké, intenzitás nélkül is lehet jó egy zene. Elnyújtott dalokkal is lehet jó egy zene. De ez nem volt katarzis, ne hazudjuk már be magunknak, ez egy próbálkozás volt, egy értelmes és érzékeny emberek által, a lehetőségekhez mérten jól végrehajtott próbálkozás, mely eljutott valameddig, de nem tovább. Létrehozott egy aurát, megteremtette saját magának a kereteit, aztán ezen belül mozgott is egy kicsit, aztán szedték a sátorfájukat és továbbálltak.

               

Egy pont volt, amikor még közel álltak a győzelemhez, ez az utolsó dal, a szabadon, improvizációkkal előadott Ritual of Fire mondjuk 10.-15. perce körül volt. Akkor, amikor a basszusgitáros először vette át a gitárok szerepét, és játszotta a zene alapját önmagában, új dimenziókat nyitva a dal számára, ám végül ennyiben maradtunk, további tíz percben egetbontó invenció nem jött ki a jamből. A mindenféle vádakkal szemben jó énekesnek bizonyuló frontember felmászott a kihangosítás tetejére, a cigányzenésznek öltözött másik gitáros szólózgatott, de ez az egész nem vált rítussá, maradt egyfajta többé-kevésbé jól eljátszott szerep. Nem arról van szó, hogy megbántam, hogy eljöttem, kb. ezt vártam, olyan volt a koncert, mint maga a Köld, de titkon reménykedtem azért, hogy tévedek. Sajnos nem. Persze, ha nem 30 szellősen ácsorgó ember alkotja a közönséget, lehet beindult volna valami energiaáramlás, ami átfordította volna az egészet. Az interjú alapján (melyet azóta sem küldött vissza Adalbjörn Tryggvasson, ő tudja miért - UPDATE: visszaküldte) a zenekar sem volt elégedett teljesen, ugyanakkor, mégis megpróbáltak úgy csinálni, mintha egy stadionnak játszottak volna. Ez kicsit visszás. Azt azért muszáj megemlíteni, hogy a 30 ácsorgónak legalább a fele nem akárhogy ácsorgott, hanem láthatólag belső katarzist élt át, ahogy az a tisztességes posztrock-rajongóktól elvárható. Nekem ez már a Nadján sem sikerült, c’ est la vie.

               

Ha már itt voltunk, essék szó a többi fellépőről. A turné főzenekara, a Secrets of the Moon itt valószínűleg csak azért nem volt legelöl, mert ezt mégsem lehet egy főzenekarral megcsinálni, igaz, nem voltak rajtuk kevesebben, mint a Sólstafiron, de ez inkább a szigorúan betartott korai kezdésnek és a Code-ra célzottan érkezők befutásának volt köszönhető, mintsem zenéjük nagy hatásának. A nép azért elégedett volt a maga visszafogott módján, sőt, voltak, akiknek tényleg ők voltak a főzenekar, ami azért nehezen fér a fejembe. Nem teljesen rossz zene ez, de hogy legalább annyi szar, ócska, unalmas ötlettelen témájuk van, mint amennyi ügyes, az biztos. De legalább nem játszották meg az eszüket, ami ezen az estén másokról nem volt elmondható.

A Code első felét a Sólstafir interjú miatt kihagytam, ami nem okozott nagy érvágást: ahogy az ajánlóban is írtam, ez az avantgarde nekem túlságosan is fontolva halad az élen. Bocsánat, de nekem 2009-ben nem lesz erekcióm attól, hogy valaki dallamosan tud énekelni feketés színű fémre. Egy-két jobb daluk van mondjuk, meg az egész nem is vállalhatatlan, de inkább maradjunk is ennyiben. Ja, viszont jól szóltak, épp úgy, mint a másik két zenekar.

a’ ördög

Down, Voivod (2009.06.23.)
2009-06-26,

Kilenc évvel ezelőtt a Therion előtt fellépő Voivod radikálisan átalakította egy végtelenül idióta, komolyzene és a so called igényesség iránt feltétlen tiszteletet érző kamasz agyát. Therion pólóban érkezett, de a Therion koncert második felének megtekintése helyett inkább Voivod pólót vásárolt. Igen, coming out, de hát eddig is egyértelmű volt, a kritikus számára mindig a saját hülyesége a kiindulási alap mások hülyeségének leleplezésekor.

Az akkor aktuális lemezük, a Phobos mind a mai napig az egyik legfőbb etalon, kedvenc, rajongásom tárgya. A zenekar maga, ahogy más zenekar sem, viszont nem lett az, már úgy, hogy nem szeretném megenni a szarukat, meg ilyesmi. Szeretek egyes dalokat a régebbi lemezekről, van, amelyiket mindenestül szeretem, de egyiket sem úgy, ahogy a Phobost. Lehet, ez türelem és nyitottság és szorgalom hiánya miatt alakult így, könnyen elképzelhető, meg mert egy hülye hipszter vagyok, akinek az új fontosabb, mint a régi. Lehetséges, de szerintem ez nem így van, mert ahhoz ez a pozíció túlságosan visszataszító, tehát feltehetőleg megtettem mindent az elkerülése végett. Namármost, ennek ellenére, ezek a dalok, amiket most a Voivod ennek a sajnos mondjuk ki, nosztalgiaturnénak a keretein belül elővett, mind olyan volt, amit szeretek. Nem volt gond, egy Voivoddal, egy Nuclear Warral, de akár egy Tribal Convictions-szel, Tornadoval, vagy Ravenous Medicine-nel mi baja lehetne egy metálosnak? Semmi, ahogy igazából a Nothingface-szel, vagy a The Prow-val, de még az Astronomy Domine-feldolgozással sem. Jó, talán az, hogy miért nem volt Killing Technology, de ezt hagyjuk. Általában véve, semmi baj nem volt. Viszont a kilenc évvel ezelőtti koncerthez képest ez nem volt túlzottan jelentőségteljes, mondjuk úgy, hogy majdnem másfél óra szórakoztató lebzselés egy nem túlzottan sűrű tömegben (itt még félház volt), kedves zenék társaságában. Nosztalgiakoncert.

                 

Na de most akkor mégis, ez micsoda? Hol az előzetesen beharangozott szenvedély, lelkesedés a beszámolóból? Hát, nehéz úgy szenvedélyesnek lenni, hogy egy hol vigyorgó, hol viccesen-túlzóan grimaszoló öreg rockermackó boldogan eljátssza az összes létező metálos pózt a színpadon, bokszol a levegőbe folyamatosan, ésatöbbi. Időszakos utódját-elődjét, Eric Forrestet nem ilyen fából faragták, mondhatni, őt kőből faragták, de ne legyünk igazságtalanok, nem Snake hülyéskedte szét a koncertet, ez a nosztalgiázásból fakadt, mit kellett volna csinálnia, eljátszani, hogy újra 20 éves? Nem, több új dalt kellett volna játszani, végigcsinálni ezt a Piggy halála utáni dolgot úgy, mintha semmi nem változott volna, Katorzzal, Infinivel, a címnélküli kettővel ezelőtt lemezről. (A Negatron-Phobos korszakot nem említem, tudom, hogy azzal túl sokat kérnék, meg nem is biztos, hogy jól sülne el) Erre az úgycsinálni minthára meg is lett volna mód, ugyanis Daniel Mongrain hibátlanul adta elő Piggy szerzeményeit, és még esztétikailag sem volt nagy különbség, bár ő speciel nem pörgött annyira, mint a többiek, akik viszont túlzásba is vitték azt. Fura ez a következtetés, főleg nekem, hiszen ezt az utolsó korszakot szeretem a legkevésbé a Voivodtól, de hát amúgy is, öregségükre egyre inkább AC/DC-tagok lettek a Voivod-tagokból, a zene is az lett, kissé szétszedhetetlen, kicsit száraz, kicsit homogén, de azért bőven nem rossz - és nagyon rock. Egyedül a Global Warningot vették elő, ami kétségtelenül a legjobb az Infiniről, és élőben is több volt, mint rendben levő. A koncert legfőbb érdekessége az volt, hogy Snake megjegyezte, lesz még legközelebbi alkalom. Nem tudom mire vélni ezt, de ha tényleg, akkor az remélhetőleg több lesz egy jól sikerült nosztalgiabulinál, mert ez, a terem egyes pontjain katasztrofális hangzást leszámítva az volt, és nem tanulságtétel, nem kőbe vésett igazság.

A Down teljesen más eset, de nagyon hasonló a végkifejlet. Szupergroup, két alapművel, rendes zenekarrá való átalakulással, radikális színvonalzuhanással. Legendákon mégsem lehet unatkozni. Phil Anselmo mintha semmit nem öregedett volna, legalábbis külsőleg, a hangja ugyan csúnyán szét volt baszódva, de egy Down koncerten nem kell Cemetary Gateseket énekelnie, úgyhogy ez nem is érdekes. Eléggé lepukkant volt az egész, de nem volt gond: dzsi-dzsi-dzsi-dzsi, ez nagyon ment nekik, és mivel ilyen lassú, szaggatott atomsúlyos riffelésekkből (és az ezekből írt slágerekből) nekik vannak a legjobbjaik a világon, nem veszíthettek ezen az estén. Az összes nagy sláger előadásra került, minél inkább zsigeri volt a dal, annál jobban sikerült az előadás, a ráadás-zárás Bury Me in Smoke a Voivod tagjaival abszolút tökéletes tetőponti befejezésnek bizonyult. Az olyan dalok, mint mondjuk a New Orleans is a Dying Whore, ahol kicsit csavarosabban kellett volna kijönnie a dolgoknak, nem pedig szimpla refrénóbégatásként, nem igazán sikerültek túl jól, az Over the Under másodosztályú dalai sem okoztak eufóriát, leszámítva persze a korábbiak színvonalát egyedüliként elérő Beneath the Tidest. A koncert minden negatívuma előre bekalkulált tényező volt, a pozitívumokkal egyetemben. Ugyanígy, a végkövetkeztetést is megírtuk már a beharangozóban: a Down ennél ugyan már csak rosszabb lesz, de egyelőre még bőven jó (volt).

                

Azt sok helyről hallott koncertkihagyó indoklást meg, hogy „tele lesz sztónerköcsögökkel a koncert” olyan magasról szartam le, amilyen magassal a Down a „sztóner” zenék felett áll. Ezúton üzennék nekik: sznobok vagytok, barátaim.

a' ördög
 

Jarboe, Naer Mataron (2009.06.08.)
2009-06-19,

A két magyar előzenekar megtekintése helyett kazettát kerestünk a Cobalt interjúhoz (a Torn from the Earth demóját azért hamarosan ismertetjük), így a helyszínre érve rögtön a főzenekarokkal találtuk magunkat szemben.

Mivel a Nachtmystium sajnos nem jutott el Budapestig, így az est másodlagos húzóerejét a görög Naer Mataron jelentette. Vagy talán még inkább az, hogy soraiban tudja az eredeti norvég színtér egyik figuráját, a főleg a Dodheimsgardból ismert Vicotninkot. Az utóbbi lemezeken ráadásul Nordvargr, a híres-hírhedt zajkeltő is szerepel, csak kellhet hát tudniuk valamit. Hogy mit, arra nem nagyon kaphattak a jelenlevők választ, arra már inkább, hogy mit nem. Például jó zenét írni. Lemezen soha nem győztek meg, és élőben sem transzformálódtak át az alvilág követeivé: bár hazájuknak vannak saját black metal tradíciói, ők gyors, tipikusan északi dallamokkal operáltak, de még csak nem is élvezhető utánérzés szinten. Egy olyan téma sem volt, amiben bármiféle szikrát lehetett volna érzékelni, a ’90-es évek harmad-negyedvonalát idézték. Megállás nélkül darál a dob, az impresszív gladiátoralkattal rendelkező basszer rendületlen szigorúsággal rázza kopasz fejét, de igazi átütő erő sehol. Nem black metal háború, hanem harc a múzsákkal, akik csak nem adják oda magukat. Nonszensz zene, minden racionális számítás szerint az, aminek látszik, pedig dehogy. A Lyuk korábban rendszeresen idegölő hangzására nem lehetett panasz ez alkalommal, szóval erre sem lehet ráfogni semmit.

                                

Szerintem ez egy tipikus modern fémipari sztori lehet, Vicotnikkal talán még az eggyel korábbi lemez norvégiai felvételei során ismerkedtek meg, a munkálatok során összebarátkoztak, és végül elvállalta a kitartóan nyomuló, és mint ez az egész mutatja, európai turnékra bekerülő csapat frontemberségét. Néha talán át is ugrik a napsütötte Hellászba, (WE ARE NEAR MATARON FROM HELL!!!) ahol még a tengerpartra is ki lehet menni viharkabát nélkül. Vicotnikról egyébként is elég sokat elmondott az, hogy egykori Dodheimsgardos kollégái mind-mind sokkal izgalmasabb zenét játszanak különböző projektjeikben, mint ő az új tagok segítségével. Három dal után inkább mentem is levegőzni.

A rövidnek nem nevezhető levegőzés közben egy addig a helyszínen nem látott legendás női alak suhant el észrevehetetlenül a magát többek között akelás sztorikkal pihentető társaságunk (legjobb: „Én felnőtt fejjel tanultam meg az Akelát szeretni.”) mellett, arcba lógó hajjal, teáscsészével. Én persze észrevettem, és kisvártatva követtem is, hiszen végre elkezdődhetett az, amiért jöttünk (a Cobalt interjú mellett). Apropó Cobalt, Erik Wunder beállás közben ütött néhány Cobalt dobtémát, az Arsonryból például, nem tudom hányszor kéne meghallgatni egy Naer Mataron lemezt ahhoz, hogy a beállás során felismerjem, honnan vett elő egy ritmust az ütősük. Körbenézelődve feltűnt, hogy az 54 fizető néző ( szervezők, személyzet, ingyenélők) között legalább 3-4 igazi, ’80-évekből megmaradt Swans fan is felbukkant, ez a szám bizonyára alacsonyabb, mint egy Michael Gira-féle Angels of Light koncerten lenne az eset, Jarboe szólókarrierje széles körben kevésbé elismert, ami logikus, hiszen így vagy úgy, de lemezei egy ideje többé-kevésbé metal lemezek. A legutóbbi MahaKali például nagyon az, egy a mai korstílusnak tipikusan megfelelő, hatásvadász drone-metal lemez. Ez pedig sok okoskodó szemében bizonyára büdös is, ám ez a koncert épp arról szólt, hogy társai segítségével a Művésznő ezeket az illetőket alaposan szájonverje. Stílszerűen metallal.



Nem nehéz ezt elmagyarázni. Vannak, akiknek jól áll, ha ugyanazt a betorzított hangzatot játsszák perceken keresztül folyamatosan, Jarboe pedig ilyen tagokból rakta össze a zenekarát, legyen szó az Indiana Jones és a Végzet Templomából szalajtott sötétbőrű basszerről, az egy fokozottan drámai pillanatban a kontrolládák tetején őrjöngő gitárosról, Erik Wunderről vagy a derékig érő rasztáival a plafont csapkodó billentyűsről. Az egészet pedig saját magával koronázta meg. Fiatalon sem akart szépnek látszani, most pedig már nem fiatal, az arcán tükröződő érzelmek pedig zavarba ejtően őszintének tűntek, legyen szó brutális fájdalomról, könnyekről, vagy épp a levágott fejeket kezében tartó Káli istennő gonosz mosolyáról. Több ízben is lejött a színpadról, alkalmanként pár centiméterre megközelítve az egyes nézőket, próbára téve a delikvensek lelkierejét, akik erre többféleképp reagáltak, de azért nem menekült el senki. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ha nem 50 percnyi best of MahaKali után, a hatás tetőpontján ér véget ráadás nélkül a koncert, akkor unalomba, nem pedig az éjszakai Óbuda járókelőinek kollektív levadászatába és feláldozásába torkollott volna a szeánsz a megjelentek részéről. 
                 
Igazság szerint, így, üresjáratok nélkül nekem jobban tetszett Jarboe zenéje, mint lemezen valaha is, és bár a korábbi magyarországi fellépéséről jót-rosszat egyaránt hallottam, az biztos, hogy ez egy közel tökéletes teljesítmény volt.

a’ ördög

képek: ws

                        


 

 

Inquisition, Negura Bunget - Budapest, After Music Club, 2008.10.14.
2008-11-16,

Koncertre járni márpedig érdemes. 2008 október tizennegyedikén látszólag semmi érdekes nem volt kilátásban. Románia black metal élcsapata, a globálisan így is csak B-kategóriás Negura Bunget lépett fel a hasonló erőt képviselő, kolumbiai származású, ám időközben már az Egyesült Államokban tevékenykedő Inquisitionnel. A koncert megtapasztalása azonban nem csak, hogy eléggé más képet adott a dolgokról, de maradandó élménnyel is gazdagította a jelenlevőket.

Volt egy előzenekar, amiről időpazarlás lenne bővebben értekezni: a korábban Adulteryként tevékenykedő cseh Vesna minden bizonnyal azért váltott nevet, hogy a tájékozatlanabbakat újra rászedje, mert aki egyszer látta már őket, midőn nevetséges folk-black metaljukkal szórakoztatják magukat, az még egyszer biztos nem fogja életének egyetlen percét sem rájuk fecsérelni.

Mi persze jóltájékozottak vagyunk, így stábunk tagjai csak a Negura Bunget intrójának felcsendülésekor hatoltak be az After Music Club apró koncerttermébe. A román csapatnak elég jó a sajtója, de mint általában a komplex zenéknél, ezzel óvatosan kell bánni, ugyanis a magukat véleményük terjesztéséhez kellőképp okosnak gondolók egy jó részénél passzol a zenéről alkotott kép a saját magukról alkototthoz (összetett, intelligens, sokrétű, kifinomult). Így az elfogult megnyilatkozások a helyzet természetébe vannak kódolva. Részemről, bár magamat szintén kellőképp okosnak (sőt, mint az fentebb kiderült, jóltájékozottnak) tartom véleményem kinyilatkoztatásához, nem osztom a lelkesedést. Bár gagyinak nem lehet nevezni a csapatot, a jó fogalmától még távolabb állnak.



A célkitűzés eleve veszélyes. A kárpátok, az erdélyi táj hatalmasságát, szépségét és atmoszféráját próbálják hangokba foglalni. Lehet persze ilyet, de ez csapdák sorát rejti magában. Átszellemült fejeket, természet iránti hódolatukban térdre eső zenészeket ugyan nem kaptunk, de a cél megvalósításának eszköztárát túlságosan bőre szabták. Hogy a képnél maradjunk, nem biztos, hogy az marad tovább életben a rengetegben, aki a legtöbb felszerelést viszi magával. Saját zenéjük erdejében persze nem tévedtek el, hiszen az kiderült, tényleg kiváló zenészek, de maga az erdő nem volt túlságosan valóságos illatú. Üstdob, pánsíp, kántálás, tiszta ének, szintetizátor, hat zenész, ezermillió téma, riff, dallam, de mégsem működnek. Túl sokat akar a szarka, nem bírja az Emperor által a ’90-es években emelt „atmoszférikus black metal” oszlopokat átívelni. Azért idézőjeles ez a kifejezés, mert totális baromság, és meg is mutatja, miért hazudik majdnem mindenki, aki ezzel jön. A black metal lényege és más extrém-metal típusokhoz képest megkülönböztető jellemzője maga az atmoszféra, innentől a kifejezés ugyanannak a jelzőnek a halmozása. A gyakorlatban pedig szintetizátor domináns szerepére utal, semmi másra, és itt pont ez az egyik felesleges málha, ami a fáradt kiránduló életére tör.



Élőben egy kellemes külsejű nőszemély nyomogatta a billentyűket, de mivel egyébként nem tagja a zenekarnak, nem ő tehetett arról, hogy többnyire lejárt hangzású alibi-témák kerültek ujjai alá. De nem is csak az, hogy lejártak, de nem csak az Emperor játszott jobbakat ezeknél anno 10-15 éve, de még a Cradle of Filth is. Ha a zene egésze nem is olcsó, ezek többsége mindenképp az. Amikor előkerült a kevés izgalmasabb billentyűtéma, a zene is rögtön sokkal jobban működött. Kellett is volna a támogatás, mert húzós, igazán erős riffekben is komoly hiány volt, legalábbis arányaiban, mert vannak ugyan emlékezetes témák a Negura lemezein, csak el vannak vegyítve ugyanannyi semmilyennel. A törzsi/népi jellegű közös dobolások pedig, ahol a gitárosok is beszálltak, eléggé parasztvakító fényekben pompáztak. Így ez az egész elmondva talán rosszabbul hangzik, mint a végeredmény volt, hiszen ismétlem, a szintetizátort leszámítva ez azért tisztességes muzsika, csak hát, aki hegyeket akar mászni a zenéjével, annak nem kell nagy hibákat csinálnia egy nyaktöréshez. 

Lemezen az Inquisition sosem győzött meg. Ahogy az ajánlónkban írtam, úgy véltem, inkább kitartásukkal – 20 éve vannak a pályán – mintsem alapművekkel hódítják meg a fekete szíveket. Persze érezni a lemezeken a Sátánt, szó sincs róla, csak azokból valahogy hiányoznak azok a tetőpontok és hullámvonalak, amik a katarzisba tudnák taszítani a hallgatót. Namármost, élőben ez úgy nézett ki, hogy felmászott a színpadra a kettő darab zenész, (érezzük a kontrasztot az előzőekben lefestett képpel!) az egyik beült a dobok mögé, a másik meg kiállt középre a gitárral a nyakában, elkezdtek darálni, és innentől nem volt szükség felépített tetőpontokra, az egész koncert katartikus volt, elejétől a végéig.



Aki a black metal műfajjal nagy vonalakban tisztában van, de nem ismerné az Inquisition zenéjét, annak így tudnám elmagyarázni a dolgot: képzelje el a De Mysteriis Dom Sathanas korszakos Mayhemnek, a Pure Holocaustot elkészítő Immortalnak, és hasonló norvég alapzenekaroknak a valószerűtlenül mágikus hangulatát (emlékezzünk, atmoszféra!). Az Inquisition az ezt tartalmazó, ha nem is témák sokaságából, de hagyományosan épülő dalokat úgy változtatja alig néhány darab elsöprő riff alkotta tömény zúzássá, hogy nem válik belőle Dark Funeral. Azaz, a nyilvánvaló hatásvadászat ellenére sem válik jelentés nélkülivé a dolog. Itt azon járt az eszem, amin a VoiVod egykorvolt koncertjén a néhai Piggy gitárját hallgatva: nehezemre esett elhinni, hogy bír egyetlen hathúros egyszerre darálni, riffeket okádni, és az olykor kissé áttekinthetetlen rendben melléjük fogott disszonáns hangokkal folyamatosan még gonoszabbá és hipnotikusabbá tenni a zenét - utóbbira játszik rá a frontember Dagon senki máséhoz nem hasonlítható torokhangú morgása is. Igazán kézzel foghatóvá pedig az tette a Gonosz diadalát, hogy sikerült belevezetni a közönség agyába is, őrjöngött a nagyjából kétharmadáig, háromnegyedéig telített terem (kb. 50-60 fő), fiúkkal, meglepően szép számban jelenlevő lányokkal, sportcipős veteránokkal, felvarrós fiatalokkal együtt. A sátáni orgiához a pokoli hőség is adott volt, ám a dolog természetéből fakadóan ez nem rontotta el azt: aki átérezte, az egy másik valóságból vette levegőt, a pincében nem létező helyett.



Kiragadva a kontextusból, a közönségre tett hatáson alighanem szintén meglepődő Dagon alábbiakban citálásra kerülő megjegyzése megmosolyogtató, valójában viszont máshogy az. Ezt mondta, miután egy dallal korábban ígéretet tett egy újabb magyarországi látogatásra: „You should feel greater when you leave than you felt when you entered” Nem szokványos black metal konferanszié, de nem is volt ez egy szokványos black metal koncert.

a’ ördög


(a képeket a zenekarok myspace-oldalairól szedtük, nem ezen a koncerten készültek.)

Pelican, Torche - Budapest, A38, 2008.09.30.
2008-11-14,

Ennyi idő után nincs sok értelme egy koncertbeszámolónak, gyorsan rá is fogunk frissíteni erre egy másik hasonlóan avassal, de azok után, hogy a Torche idei albumát ennyire lelkesen méltattam, nem tudom nyugodt lelkiismerettel a fiókban felejteni ezt az egyéb szempontok miatt inkább odavaló írásművet. Mert hát nem volt ez olyan nagy durranás, mint sokan vártuk, mondjuk ki.

A honi előzenekar persze még annyira sem volt az. A Pozvakowskival az a bajom a lemezeik alapján, hogy azon kívül, hogy ez posztrock, semmi, de semmi nem jut eszembe róluk. És ez nem kis baj. Kicsit olyasmi a helyzet, mint a magyar indierock színtérrel. Vannak, hogy legyen ilyen magyar kiadásban is, és kész. A különbség annyi, hogy a Pozvakowski az általa választott műfaj jellegzetességeinek köszönhetően nem tud abból karikatúrát csinálni, főleg mivel nincs ének, nincsen arc, ahol igazán fontosak az arányok, amikkel a karikaturisták játszani tudnak. Az viszont, hogy egy műfajt nem lehet karikírozni, persze elég sokat elmond arról. Lényeg, hogy a hajó gyomrából kiszűrődő zene egyáltalán nem vonzott be most sem, úgyhogy át lettek ugorva.

Tehát a korábban és fent is elmondottak alapján mindenki sejtheti, milyen elvárásokat támasztottam a Torche fellépéséhez. Az első probléma az volt, hogy a dalok lemezen hallható formáját nem tudták élőben visszaadni tökéletesen, hozzáadni ahhoz valamit pedig nem is nagyon próbáltak Előbbinek legfőbb akadálya az énekben rejlett, leginkább azért, mert kórusoknak nyoma sem volt, egyedül az egyik gitáros énekelt, és azt az egy szólamot is eléggé nehézkesen reprodukálta. A második lemez nagy slágerei persze azért így is slágerek maradtak, a Fat Waves jelentette a koncert tetőpontját, és kissé meglepő módon a lemezt záró Meanderthal is jól esett, főleg az utána következő, fényjátékkal kísért zajkáosszal együtt. Ez utóbbi volt az egyedüli ellenpélda a másik problematikus tényezőre, mármint arra, hogy nem adtak hozzá semmit az albumokhoz..



Ami a színpadi karizmát illeti, a képek alapján lehetett sejteni, hogy ez amúgy sem erős oldala a bandának – azt legalábbis, hogy szörnymaszkjaikban lépjenek fel, nem várhattuk. Nem poszterarcok, na, a frontember egy fiatal és enyhén elhízott Leninre emlékeztet, állandó vigyorgása pedig kissé visszatetsző volt. Oké, hogy ők ilyen kedves gyermeteg metálosok, ezzel nincs baj, de azért minden alkalommal elvigyorodni azon, hogy hű de keményen szól a gitárom, hát nem tudom. Persze mindenki érzi azt az őszinte örömre késztető erőt, amikor először dörrent meg egy torzított gitárt, de profi zenészként is állandóan ennyire örülni ennek, fárasztó, a nézőnek. Akik egyébként minden posztrockos sztereotípiának megfeleltek, hangulat ugyanis nem volt sok: szórványos bólogatások, tapsikolás dalok után, szellős elülső sorok. A hangszeres produkcióba persze nem lehetett belekötni, elsősorban a dobos tett ki magáért. Annyi azért bebizonyosodott: a Meanderthalt nem kizárólag az atomerejű hangzás adja el. Több jót azonban nem tudnék elmondani erről a fellépésről.

A Pelican leginkább azért szerethető, mert minden erre utaló jel ellenére ők nem egy posztrock zenekar. Nincs ének, hosszú epikus számok vannak, de nem. Itt normálisan felépített instrumentális metal dalokat hallhatunk, amikből nem is hiányzik az ének. És a témák között egy csomó jó van, nem művészkedés ez, egyszerűen hatnak a riffek, van bennük fifika, húzás, stílus, hangulat. Más kérdés, hogy ez a hangulat gyakran közel esik a nyáladzós művészkedések érzésvilágához, de itt élőben ez kevésbé volt zavaró.



Egy másik probléma viszont feltűnt. Engedtessék meg nekem egy explicit megállapítás: szar a dobos. Amitől ez az egész igazán élni tudna, az egy erre a posztra igazolt krautrocker lehetne, vagy legalábbis a meglevő dobosnak kéne egy kevés Cant és Amon Düül II-t hallgatnia, mert ez a kiszámítható, merev, tökéletesen ötlettelen és átlagos püfölés nagyon kevés. Említett előadók dobosai pedig pont azt bizonyítják, hogy a rockzene merev struktúráiba is lehet életet csempészni. De még a Torche szimplán lendületes és lelkes dobosa után is feltűnő ez a satnyaság. További tanulság is volt, mégpedig az, hogy eléggé pontosan kijött, a régi Pelican kiadványok, elsősorban a saját magukról elnevezett hanghordozó erős minőségi előnyöket élvez az újabb anyagokkal szemben. Nem találkoztam olyannal, akinek nem a záró, 12 perces The Woods jelentette volna a műsor tetőpontját, noha ekkorra azért mindenki erősen le volt fáradva. Egy kicsit kárpótolva érezhettem magamat így, hogy végül ez is egy korrekt koncertnek bizonyult, de inkább láttam volna egy zseniális és egy pocsék bandát, mint két erős közepest. A korszellem viszont pont utóbbiaknak kedvez.

a’ ördög


A képeket ezúttal is a SZUB magazin bocsátotta rendelkezésünkre, ezúton is köszönjük.

Melvins, Big Business, Porn - Budapest, A38, 2008.09.22.
2008-10-04,

Hát nem maradt el a Melvins koncertje, hiába huhogtunk. Sőt, el is költöztették jobb helyre a rendezvényt, emiatt persze megint aggódni kezdtünk: akkor most tele lesz szánalmasan tapsikoló, okostojás posztrockerrel az A38? Hát nem telt meg, jó kétszáz néző jött össze, javarészt tényleg olyan arcok, akiket csak egy Melvins-koncert, vagy egy földrengéssel súlyosbított árvíz mozdít el életterükből – azaz a számítógép elől. De félre az epével, mert el kell ismerni: nem mindennap jár először Budapesten a Melvins. És ha az nem is ér fel egy földrengéssel, de egy Pornnal és egy Big Businessel egy turnécsomagban azért arra képesek Osbourne-ék, meg a Melvins tagokkal bélelt előzenekarok, hogy kicsit feltúrják a talaj alsóbb rétegeit.  nubain

Alapesetben nem hallgatok zajzenét (és drone-t), nem azért, mert nem zene, hanem mert nincsenek dalok a műfajban. Elvétve persze vannak, van néhány zajdala például a Merzbownak, a Prurientnek, és biztos egy csomó olyan másik alkotónak is, amit nem ismerek, de alapvetően akkor sem érdekel. Elismerem minden további nélkül, hogy ebben a műfajban fontos, forradalmi dolgok zajlanak. Érdekes, csak nem érdekel. A legendás producert, - aki az anekdoták szerint igazából nem is producer, csak egy hangmérnök, aki beállítja a cuccokat, aztán elmegy cuccozni, ennek ellenére mégis legendás albumokat producel - Billy Andersont, persze hülye lenne nem megnézni egy valamirevaló műértő, ha már arra jár, még ha nem is érdekli a zenei forradalom, sem a drone. Ehhez képest a Crocodile Dundee és egy véletlenszerűen kiválasztott ZZ Top tag keverékeként leírható külsejű figura viszonylag izgalmas dolgokat produkált a Melvins dobosával koprodukcióban, Porn néven. Alig figyeltem oda, de mégis, újra és újra felkaptam a fejemet egyes részeknél, ahol sikerült zajba kristályosítani az ősrock és ősdoom témák néhány alapvető tulajdonságát. Nem érdekelt, de érdekes volt.



A korosodó legenda Melvins valamikor a kettőezres évek elején jutott el a sokat emlegetett midlife-crisisbe, amikor össze-vissza projektezni kezdtek mindenkivel. Előbb úgy tűnt, Yelvins néven új zenekart csinálnak Yello Biafarával, de ez csak egy lemez erejéig tartott, vendégeskedett náluk a világon mindenki az amerikai zajos underground világából, majd hirtelen megmerevedett a tekintetük(?) az ifjú, tehetséges Big Business láttán. A tanár-diák szerelmi viszony kliséjébe bonyolódtak, de mivel művészekről van szó, senki nem találta botrányosnak, hogy a Big Business hajlamos volt félig beleházasodni a Melvinsbe. Kicsit drabálisabb, nyersebb és lecsupaszítottabb zene a Big Businessé, érezhetően egy olyan banda, akik ugyan soha nem lesznek akkorák, mint mesterük, de tudnak egy ’s mást mutatni a világnak, amit az még nem látott. A legutóbbi, Here Come the Waterworks például mutat egy irtózatosan nagy slágert, amit szerencsére el is játszott a duó, ez a Grounds for Divorce (kinek szólhat, figyelmeztetés volna?), na ilyet például ma már nem tud írni a Melvins sem.



Karizma tekintetében viszont bőven volna még mit tanulni, bár a mai zenekaroknál nem divat ilyesmit növeszteni. Jared Warren bármilyen zenekarnak tökéletes basszusgitárosa lenne, aki még vokálozni is elég jól tud, de hát nem kellően nagy élmény egy órán keresztül visszafogott, zenébe merülő alakját figyelni. Az sem segítette dolgukat, hogy gitáros nélkül álltak a színpadra - ahogy a Melvinsnél stabil basszerből van hiány, úgy itt náluk a gitáros poszt ingatag. Mivelhogy a BB zenéjének alapja a torzított basszusgitár, akkora drámának papíron ez nem tűnik, de mint ahogy az fentebb olvasható, lecsupaszított, nyers zenét játszik a Big Business, a gitár színezése épp ezért így is kulcsfontosságú lett volna. Két dal után be is szállt Dale Crover, aki úgy látszik unta magát a színpadon kívül, de igazából nem tudta az űrt pótolni, és ebben a basszusgitár fájdalmas hangzásbeli egyeduralma sem segített.



Az utóbbi Melvins lemezekért, mint az a fentebbiekből kiolvasható, nem rajongok. Igazából az egész zenekar a zeneőrületem perifériáján foglalt helyet mindig is, de ott bérelt helye volt. A koncert előtt persze újra meghallgattam egy csomó régi lemezt, de valahogy éreztem, nem ezekről fog szólni a koncert. És így is lett. A Nude With Boots kritikában kollégám leírta, mi a gond a két dobosos felállással, (az, ami általában az efféle zenészmutatványokkal, hogy erőltetett) ehhez élőben még hozzá kell venni, hogy a régi dalokat kicsit megzilálták ezek a performanszok. Ami pedig az újakat illeti: minden lehetséges formában tiltakoztunk a koncert előtt a Melvins lestonerezésétől, ugyanis a zenekar legfontosabb jellegzetessége az őrültség és feszesség ritka erős együttállásában rejlik. Amikor egy monoton doom témát játszanak, az is egészen máshogy hangzik az ő előadásukban, egyáltalán nem lehet az ember biztos abban, hogy nem egy szakadék mélyén köt ki a végén. Kibaszott feszesek tudnak lenni olykor még ma is, méghozzá úgy, ahogy csak ők, de sajnos itt az idő, hogy feladjuk a dolgot, mert most már valóban eléggé stoneresek, szétfolyósak is ugyanakkor. A Big Business, melynek stonerségével önmagában nincs baj, nem csak szimplán asszimilálódott, de át is formálta a Melvinst, és így egyszerűen utóbbi már nem ugyanaz a zenekar. Ez a bizonyos feszesség darabokra törve már nem jut el az őrült katarzisig.



De ezt is lehetett előre sejteni, és én nem azért voltam itt, mert nem tudtam, hogy ez lesz. A töredékekért jöttem, és a legenda karizmájáért, ami izgalmasabb volt tulajdonképpen, mint maga a zene. Buzz Osbourne az egyedüli a rock történetében, akiről mindenféle negatív tartalom nélkül mondható el, hogy zenebohóc. Így öregen pedig még inkább az, fekete pamut kezeslábasa diszkréten visszafogta pocakos jellegét, de ki is hangsúlyozta azt, az antigravitációs haj (tessék, mi is) meg rátett egy lapáttal, akárcsak a feszességgel párhuzamban álló hirtelen meggörbülő-felpattanó keljfeljancsi-mozgás. Ezzel együtt soha, egy pillanatig nem volt olyan érzésem, hogy azért vagyunk itt úgy 200-an (gyenge félház volt a hajón), hogy nevessünk, hogy ez vicces, vagy, ami még rosszabb, ironikus. Buzzo gonosz bohóc, illetve többnyire nyitva hagyja a kérdést az ügyben, hogy gonosz-e avagy sem, mindenesetre mindenkit gyorsan a jobb félni, mint megijedni okosság belátására ösztökél. Az ő személyes karizmája, a rejtélyes képesség a borotva élén való táncolásra a megfelelője a zenében levő fent leírt mágiának. Ilyen szempontból még mindig példaértékűek, egy pillanat volt, ami már kissé túllőttek a célon, az amerikai himnusz eléneklése kórusban, de akkor is csak rezgett a léc. Viszont még ezután sem hagyták abba, ami egy további fokkal növelte a koncert unalomfaktorát, és egyben emlékeztettek arra, hogy ha 10-15 évvel ezelőtt látjuk őket, akkor azért nem csak töredékeket kaphatunk. Így alakult, de okuljunk. Tekintsünk a jobb oldalsó sávba: TV on the Radio, Fleet Foxes, stb. Ne várjuk meg, míg felhígulnak ezek a zenekarok is, cselekedjünk.

a'ördög

A képeket ismét a SZUB magazin bocsátotta rendelkezésünkre, ezúton is köszönjük.


 

Sziget 2008 (2. rész) - Budapest, Hajógyári sziget, 2008.08.15-17.
2008-09-23,

3. nap

Valószínűleg a Subterra lesz az egyetlen médium, ahol valami pozitívat is lehet olvasni az URH szigetes koncertjéről. Nem arról van szó, hogy Menyhárt Jenőék bármi olyat csináltak volna, amitől hanyatt kellett vágódni (illetve de, csak annak már közel 30 éve), pusztán elvárások nélkül kellett nekiállni ennek az egy és negyed órának. Mert lássuk be: aki 2008-ban meglepődik azon, hogy Müller Péter Sziámi egy ripacs, az vagy marslakó, vagy külföldi. Abban sincs semmi csodálnivaló, hogy a zenészek egyen-KGST-spleennel játszottak, az URH-nak amúgy is hülyén állna a lelkesedés. Nem kellett számítani tehát semmire, mert hát az URH maximum csak konzerválni tudta (volna?) azt az izgalmat, ami körülvette őket abban az egy évben, amikor léteztek. Az pedig nem ma volt. Így jöttek, és fancsali képpel eljátszották két gitárral és egy lábossal kiegészítve a Szabadíts meg a gonosztólt, a Bon bon si bon bont, aztán aki akart, ugrabugrált, vagy hagyta, hogy elhagyja a közérzete, akármit is jelentsen ez. Egy Nagyszínpadra kevés volt ez, ráadásul lett is volna helye akármelyik funkcionális Bahia-sátorban, meg az sem mentség, hogy a korszakos dalok az elfogadhatónál csak épp egy fokkal szóltak jobban, de eltekinteni sem lehet tőle. Úgyhogy a kesernyés urbánus rock and roll meg is kapta méltó jutalmát: megtapsolta őket az a pár ember, aki arra járt. Ennyit (meg)érdemeltek. De tényleg. nubain

A Sziget ebben az évben nagyon ráérzett a franciázásra, szinte minden színpadra jutott legalább egy bíztató banda baguettes barátainktól. A Wan2 sátor amúgy is mindig a trendi és naprakész zenék otthona, egyértelmű volt, hogy ide száműzik Brisa Roché-t, akiről ha mást nem is, azt biztosan lehetett tudni: ő egy amerikai Párizsban. Hosszas-hosszas beállás után megjelent Nyugati Boszorkánynak öltözve a talpig fehérben feszítő zenekara mellett és elkezdték, amit nem kellett volna. Ez a koncert ugyanis, ha másra nem is, arra biztosan jó volt, hogy megtudjam: lemezen remek ez a zene, és csak egészen minimálisan björkös (ami a személyes ellentétek miatt nagyon hangsúlyos szerepet kap), ellenben élőben annyira idegesítő a bagázs és Brisa érthetetlen Björk-másolása, hogy a zene élvezhetetlenné válik. Ezzel a kijelentéssel most aztán sikerült felrúgnom több esztétikai „szabályt” is egyszerre, mea culpa, de tényleg így van. Szóljon mentségemül, hogy igazán küzdöttem; próbáltam csukott szemmel, adtam esélyt több következő számnak is, és kitartóan reméltem, hogy nem akarnak többször egymáshoz simulni az idiótán vigyorgó zenészek és Brisa visszaszáll közénk kicsit LSD birodalmából, akár szárnyas majmok segítségével is, de nem. kk



A Sex Pistols ígérkezett a Sziget legnagyobb financiális durranásának. Ha hozzávesszük, hogy pénteken játszottak, és előttük a Die Ärzte lépett fel (gondolom, nekik volt köszönhető a sok napijegyes német), akkor már a bankjegyek suhogását is halljuk. Nincs is ezzel semmi baj, keresse magát hülyére az, aki elkövette a poptörténelem legnagyobb vonatrablását, meg az is, akit felengednek erre a vonatra. De akkor hagyjuk az állomást, meg a pénztárat, és nézzük, mekkorát durrant a Sex Pistols a színpadon. Hát akkorát, hogy rögtön a kezdő Pretty Vacant alatt elkezdtem azon gondolkodni, hogy munkaközvetítőnél, urológusnál, vagy rehabon fordult meg Rottenék fejében az újjáalakítás gondolata. Négy öregember volt a színpadon, egy alkoholista huligán (Steve Jones) egy lecsúszott könyvelő (Glen Matlock), egy csöves (Paul Cook) és egy szerencsétlen hülye, akinek már 20 éve is késő lett volna kijelentenie, hogy öreg bohócnak. Ez volna ugye Johnny Rotten, aki ahelyett, hogy kedves és koros Lydonként a PiL-t erőltetné, inkább nekiáll ripacskodni. Persze nem vártam én el zenét, tisztában vagyok vele, hogy tizenéves korukban sem tudták, melyik oldalára álljanak a gitárnak, csakhogy akkor az kellett. És akkor kellet az. Mi is? Bele kellett taposni a muzsika pofájába bakanccsal, vissza kellett menni a rock and rollhoz, tűzzel, vassal, biztosítótűvel, erősebben, gyorsabban. Akkor a világnak az kellett, hogy egy félbolond tinédzser rongyokba burkolva vicsorogjon, meg azt ordibálja, hogy én vagyok az Antikrisztus. Kellett hozzá három (négy) másik tinédzser, aki esztergálta a háttérzajt. Elhinni mindezt persze ezt 1977-ben sem volt kötelező, de azóta szinte mindenkinek van egy korszak az életében, amikor ez roppant kényelmes, aztán meg kinövi.

Na most azóta történt ez-az a popban és a világban egyaránt, a Sex Pistols meg úgy maradt, erős izgalmi állapotban. Ami baj, mert ők nem olyanok, mint az AC/DC, a szilvalekvár, vagy a karácsonyi kocsonya, amik ugye mind attól jók, hogy ugyanolyanok évről évre. A forradalom viszont ugye nem maradandó és nem állandó. Ha pedig forradalminak kell tekintem a Szigeten is teljes egészében eljátszott Never Mind The Bollocks lemezt (egyébként az, nem vitás), akkor a mostani koncertet olyan volt, mintha Robespierre minden nap lefejeztette volna XVI. Lajost. A harmadik napon már nincs az a sans-culotte, aki felfigyelne erre.

Hát erre a nagyszínpados svindlire sem volt érdemes. A négy szarul zajoló öregember közül az egyik álcahálóban volt, grimaszokat vágott, úgy fikázta Busht, hogy úgy tűnjön, nem biztos, hogy Busht fikázza, és egyszer letolta a gatyáját. Persze örült ennek a sok koszos tarháló punk, akiket lefilmezett a Fókusz, meg a sok belvárosi értelmiségi, akik filmezték a koszos tarháló punkokat a Fókusznak. A dalokra kevés szót pazarolnék, úgyis tudja mindenki, hogy miket játszottak, meg azt is, hogy a God Save The Queenre és az Anarchy In The UK-re kiabáltak a leghangosabban. A ráadásban pedig a Hawkwind Silver Machine-jét kapták elő,  persze pocsékul. Igen, az a banda, amelyik azzal lett híres, hogy büszkén hirdette: utálja a Pink Floydot. Ezen inkább ne is lovagoljunk, inkább áldom helyette anyám eszét, amiért anno elkérte felmosórongynak a kinőtt Pistols-pólómat. 



(A) Danko Jonesra így különleges feladat várt: vissza kellet adnia a gitárzenébe vetett, 13 éves korom óta táplált hitemet. Hendikep ez, nem is akármilyen, a trió rock and rollja ugyanis nem erre, nem komoly dolgokra való. Ettől függetlenül a teljesítményük nagyon is komoly: az, hogy egyetlen riffre préselik össze az AC/DC, Motörhead alapokra épülő zenéjüket, az természetes, ezt a muzsikát máshogy nem lehet játszani és kész. Ám itt van még a frontember és névadó Danko Jones is, aki amellett, hogy zseniális humorral van megáldva, hibátlanul, egyetlen hamis hang nélkül is énekli végig a műsorát. Pedig nem megy biztosra, hanem soulos beütésű dallamokat ereget, amelyek persze zseniális refrénben érnek véget. Ebből jutott a Baby Hates Me-be, a First Date-be, a Never Too Loudba, sőt még az ivarérett Wheatusnak is becsületére váló Take Me Home-ba is. Utóbbi nóta egyébként a csapat legironikusabb darabja: önmagukat szőrös tökű rockereknek tartó underground Danko-drukkerek a szerint helyezik a társadalmat kasztokba, hogy kinek tetszik, vagy nem teszik ez a staccatós édelgés. Pedig ennél sokkal fontosabb a gitárzene iránt táplált hitemet természetesen visszaadó, koncertzáró Close up Boat, benne a rockzene egyik legfontosabb mondatával, miszerint „everybody is sexy in heaven”. Ezt (ahogy mindig) egy hosszú akkordozgatás zárta, amiben Danko a legnagyobbak között emlegette többek között Isaac Hayest, Dimebaget, és Joe Strummert. Mindezt úgy, hogy egyrészt nem röhögte ki az ember, másrészt ha máshol nem, hát a felsorolást követő húrtúrásnál rájött, hogy tulajdonképpen csak annyi történt, hogy a Sziget szervezői valamiért elfelejtették meghívni Lord Bishopot, viszont a rövidebb program miatt felszabadult pénzt arra fordították, hogy a szexmániás Hendrix-reinkarnáció helyett egy kicsit magasabb gázsit kérő fekete rock and rollert hívtak meg. És ebben az a szép, hogy tök mindegy, így történt-e, vagy sem. nubain

4. nap


Augusztus 15-én az a Deti Picasso kezdte a napot, amely egyszerre tud a jereváni, a moszkvai és a budapesti klubélet rendszeres szereplője lenni. Utóbbi bizonyítékaként jelen koncertjükhöz csatlakozott a szaxofonnal anagrammákat fújó Grencsó István is. Ha azt vesszük, hogy a Deti Picasso papíron mit játszik (gitárral vastagított és cifrázott, keleties világzenét) és hozzáadjuk a Közép-Kelet-Ázsia zenéjében is jártas dzsesszmuzsikust, akkor akár borítékolhatnánk is előre a katarzist, ám a koncertek nem ilyenek. Felborultak ugyanis az arányok minden fronton: a hangzásban nyoma veszett Grencsónak és a gitárnak, a produkció pedig inkább azoknak kedvezett, akik hastáncolni vagy kígyót bűvölni szerettek volna. Korántsem volt ez rossz, ó dehogy. Csak rosszkor volt rossz helyen. Egy kultúrszomjas téli esten egy ülős koncertre már rohannék is. Így viszont, bocsánat, de háttérzenének használtam a Deti Picassót. nubain



Sanyarú a sorsa Róisín Murphy-nek, aki hiába tud már magáénak két szólólemezt, a közönség még mindig a Moloko ex-énekesnőjeként tartja számon, esetleg akként a libaként, aki minden hónapban más és más elképesztően idióta szerelésben jelenik meg valamelyik divatmagazin hasábjain. Talán nem véletlenül, de persze a libát ízlés szerint lehet helyettesíteni a diszkódíva kifejezéssel. Mindenesetre a Moloko az egyik legjobb elektronikus tánczene, ami valaha is volt, és még a „hölgy” ezután következő két (elektronikus, popos, elektropopos, szintipopos, new wave-es) szólólemeze is bőven a szórakoztató kategóriába esik. A két állandó – és állandóan szépséges – vokalistalány igazán kiváló elektroboogie performanszával kezdtek, ehhez csatlakozott Murphy valami szokásos ruharettenetben, Cry Baby. Még a szél is hideg volt. A cuki éneklő Barbie pedig elhozta magával az egész kiegészítő-készletét, hiszen ha díva az ember, úgy dukál. Ruhacsere pipa, új szám. Ekkor nyert igazán érvényt az a bizonyos sanyarú sors, mert még maga a kisasszony is tisztában van szerepével, és nem hülye, hogy a legnagyobb – és tényleg nagyon jó – Moloko-slágert, a Forever More-t kihagyja. Itt már erősen körvonalazódott bennem, hogy mi az, ami nem stimmel. A hang csak úgy elszállt mellettem a levegőben, hiába a show, vagy legalábbis az arra való, jó szándékú törekvés, meg a kedvesen lökött nő fura cuccokban és a végig mosolygó vokalisták, valamint a jól működő zenekar, ugyanis minden hiábavaló, ha nincs lendület, és ha ott a tudat, hogy zárt helyen, mondjuk egy tizedekkora klubban legalább százszázalékos koncertet tudnának adni. Ebben a szellemiségben is ment tovább a dolog, néhány kiugró pillanattal (Overpowered, Movie Star, Ramalama (Bang Bang)), de ezek is csak a többiek vérszegénysége mellett ütöttek akkorát, amekkorát. Jöhetnének még valamikor egy klubbuli erejéig, ahogyan már párszor be is ígérték, mert ebben a koncertben ott volt egy nagyon jó este ígérete, csak a megvalósítás maradt el. kk



Tekintve, hogy a Toxicity óta nem volt olyan jó System of a Down-lemez, mint az Elect the Dead, Serj Tankian koncertjének füstbemenetele az egész Sziget legfájóbb eseménye volt. Pláne, hogy a dolog nagyobbik része nem is rajta múlt, hanem a Nagyszínpad éppen hullámvölgybe jutó hangzásán. Persze tökéletes amúgy sem lett volna a koncert, mert Serj Tankian zenekara, a Flying Cunts of Chaos egyszerűen kutyaütő: a feketébe öltözött zenészek jobban tudnak örülni annak, hogy a fehérbe öltözött énekessel játszhatnak, mint játszani, és ez még úgy sem vezet semmi jóhoz, hogy láthatóan rettenetesen örülnek. Annyira viszont azért nem lett volna csapnivaló a teljesítményük, hogy kis fenntartásokkal ne élvezze az ember a koncertet, de a gitárokat csaknem teljesen száműző megszólalás elvégezte helyettük is a piszkos munkát, így a fotósárok lett az emésztőgödre minden egyes dalnak a Money-tól a Sky is Overen át a Praise the Lord and Pass the Ammunitionig. Ebbe bele kell érteni egy Pink Floyd-, egy Beatles- és egy Dead Kennedys- feldolgozást is, amitől csak még jobban fájt a dolog. Ami maradt, az néhány szájbarágós politikai szónoklat, amikbe könnyű lenne belekötni, de fölösleges is: a fuckbushozáson dohogni egyrészt lassan már röhejesebb, mint fuckbushozni, másrészt Tankian tudott annyi teatralitást vinni ezekbe a beszédekbe, hogy szórakoztatóak legyenek. Többször is tudták félbeszakítani a közönség cseverészését, mint a dalok. b(A)



Este fél tízkor jött el az az idei Sziget esetében ritka pillanat, hogy érdekes programok keresztezték egymást. REM, Meshuggah, Goran Bregovics és New York Ska Jazz Ensemble. Magam – kimosakodott metálosként – a kályhához és a nem is annyira gyermekkori kedvenchez, a Meshuggah-hoz szaladtam. És ez annak fényében is jó választás volt, hogy nagyon nagyot alakított az REM (lásd alább), illetve hogy az umeai metálosok jó huszonöt perces beállásának gyakorlatilag semmi eredménye nem volt a koncert első felében. Nem véletlenül használtam a metálos szót és hanyagolom majd a következő kifejezéseket: őrült művészek, elvont zsenik, dzsesszzenészeket alázó tudással bíró kattantak, pszichopaták, matektanszék-vezetők. Van ezeknek a gyakran pufogtatott kliséknek alapja, hiszen Haakéék zenéje nem szokványos, nem könnyen befogadható, és hát tudnak mit kezdeni a nyolchúros gitárjaikkal is. Csakhogy mindez, és az összes deriválással létrehozott ritmusképlet is eltörpül amellett, hogy itt betongerenda vastagságú (és elsőosztályú) riffek sorjáznak, az pedig külön öröm, hogy mindehhez Hagströmék olyan lelkesen headbangelnek, mit az egyszeri akelás élete első Farkasfarsangján. Na hát ezekből a riffekből nem hagyott nekünk sokat a hangmérnök, ellenben a foszforeszkáló akkordbontogatásnál minden úgy és ott szólt, ahogy és ahol kellett. Így menekült meg a koncert, és vele együtt a Stengah, a Suffer in Truth, a Rational Gaze és a záró Future Breed Machine. Utóbbi nóta volt egyébként az, amelyik  a legpontosabban előrevetítette, hogy milyen lesz majd egy esetleges atomcsapás utáni világ Slayere. Közben persze el lehetett filozofálgatni arról, hogy milyen lesz maga az atomcsapás és a narrátor hozzá, ez a koncert ugyanis szabályosan rátelepedett az emberre, nem csak Jens Kidman egy hangból álló, üvöltő kántálása, meg a pöröly riffek alatt, hanem a lebegősebb témáknál is. Közben a színpadon lévő metálosok elsörözgettek, elröhögcséltek, amikor az amúgy papucsban rikoltozó Kidman elnézte a számlistát. És ez így is van rendjén, grimaszoló, pofákat vágó, komolykodó művészeknek nem lehet semmit elhinni. Az atomcsapást, a világvégét meg aztán végképp nem. nubain



A könnyűzene lehet katartikus akkor, ha valami olyanban részesíti a hallgatót, ami az ő számára beismerten elérhetetlen vagy végrehajthatatlan, és akkor is, ha elhiteti a hallgatóval, hogy igenis elérhet, végrehajthat valamit, amiről azt hiszi, hogy képtelen rá. Utóbbi katarzis mértékét tekintve lehet szerényebb és nagyobb is, mint előbbi – R.E.M.-koncerten mostanában például nagyobb, sőt hatalmas. Pillanatnyilag ugyanis aligha van zenekar, amelyiknek jobban el lehet hinni, hogy igenis mindenhonnan van visszaút, mindig visszanyerheti az ember a méltóságát és Living Well Is the Best Revenge, hisz ez az együttes is a padlóról kaparta össze magát az új lemezével. És ha az Accelerate az ígérete volt annak, hogy jól élni a legédesebb bosszú, akkor ez a koncert már maga volt a bölcsen mosolyogva elkövetett vendetta, az emlegetett nyitódaltól a műsort záró, igazi holdfogyatkozással kísért Man on the Moonig. Közben lezörgött a friss album fele, volt Pretty Persuasion, Imitation of Life, nem voltak viszont a legnagyobb MTV-s slágerek, leszámítva a Losing My Religiont, ami viszont kellett is, mert nem véletlenül a legnagyobb a legnagyobbak közt is. Volt emellett nagy show is, valóban látványos vetítéssel és nem is tévéközvetítés-, hanem DVD-minőségű, sokkamerás, összehangolt operatőri munkával, de még ez sem tudott az „emberi oldal” rovására menni, nyilván azért, mert olyan bandáról van szó, amelyik nem sztár lett, hanem megtanult sztár lenni. Lehet persze azon ironizálni, hogy mennyire lakossági és háztartási az R.E.M. – de hát lehet citromba is harapni. Akkor is jól élni a legédesebb bosszú.

Adam Green javára legyen mondva, hogy még ezután is le tudott kötni, mert ő aztán szeret ironizálni. A szerencséje most is az volt, ami mindig: jól csinálja. Kiáll a színpadra, úgy néz ki, mint Nyilas Misi első nap az iskolában, csak kicsit jóllakottabb, aztán elkezdi játszani egymás után a Gemstones-t, a Nat King Cole-t, a Tropical Islandet, meg a Morning After Midnightot, amik egyszerűen jó számok (és ezzel zenei szempontból minden lényeges el is lett mondva róluk), közben meg néha bedörmög valami konferanszot a mikrofonba. A hallottak meg a látvány ily módon olyan bizarr kontrasztot alkotnak, amit nehéz nem élvezni – mert hát mégis mit lehet tenni, ha beállít valaki, és megkérdezi, hogy „Elnézést, szabad élcelődni?” Az igazsághoz az persze hozzátartozik, hogy Magyarországon erre csak a külföldiek, meg a magukat külföldinek képzelők válaszoltak igennel, de hát elegen voltak, és náluk volt a karóba húzott babafej is, amit Bruce Dickinsonéhoz hasonló odaadással elemzett ki Green is, úgyhogy nem hiányzott senki és semmi a jó koncerthez. Leszámítva persze a Jessica Simpsont, de legutolsó dalként, a ráadásban az is befutott, kitéve a pontot a fellépés mottójának végére: „Légy fanyar mindhalálig.” b(A)

Grimaszolni vidám zenéhez kell. Olyanhoz, amilyet a dzsessz-színpadon játszott Maceo Parker, aki a hatvanas-hetvenes években volt James Brown zenekarának vezetője. Ettől persze még adhatott volna vajaskenyér-koncertet is, sőt az álmosan induló buli első perceiben úgy tűnt, azzal is lesz dolgunk az elkövetkezőkben. Aztán a funk eltávozott atyaúristenének szaxofonozó jobb keze belelendült, és hogy, hogy nem azt vette észre az ember, hogy az olasz fesztiválturisták cannabisfüstjében közel olyan lelkesen bólogat a funkra, mint a Meshuggah-koncerten a metálra. Kellett ehhez egy elsőrangú ritmusszekció, no meg a felismerés minden egyes zenésztől, hogy ha a katarzis nem megy, szórakoztatni kell, az is legalább olyan fontos. Kell ennél több? Szerintünk se. nubain

5. nap

Az utolsó napon olyan erős volt a metálfelhozatal, hogy villába szorult kézzel és orrunkban fekete takonnyal készültünk fel. Előbbire már délután 5-kor, a 3 Inches of Blood koncertjén szükségünk volt. A korábban vállalható HC-arcokból alakult, vérátömlesztett heavy metalt játszó banda legénysége szinte teljesen lecserélődött csupa-csupa metálosra, de ez nem rontott és nem is javított a helyzeten. Utóbbit mondjuk nehezen is következhetne be, mert a kannásbort színpadképnek használó bagázs a kezdetek óta nagyon tudja, mitől lobog a haj. Mégpedig úgy, hogy közben tulajdonképpen háromféle számuk van: egy darab abból, aminek az a címe, hogy Deadly Sinners, egy abból, amit Revenge Is a Vulture néven ismerhetünk, meg az összes többi. Jelen koncerten a középső kivételével mindegyikből kaptunk ízelítőt, nem is akárhogy: szólt. Jól. Így egész klasszra sikerült ez az ikergitáros örömünnep, mentünk is utána nézni valami egészen mást. nubain

A Babyshambles koncertjére már a bekezdés első betűjénél több szót pazaroltam, mint amennyit megérdemel, mert a Pendulum elmaradt fellépésén is több dolog történt ennél az ásítozó lézengésnél. Ott helyben még erőlködtem, hogy észrevegyek belőle valamit, de mivel Pete Dohertynek még arról sem sikerült meggyőznie, hogy Gary Meskilnél nagyobb popkulturális ikon volna, hamarosan elmentünk inkább megnézni a Pro-Paint. Az addig átélt kínjainkat pedig felidézni sem akarom. b(A)

Mire visszatértünk a metálhelyszínre, már élt és mozgott is a Pro-Painre a kisigényű nagyérdemű. A koncert tulajdonképpen arra volt jó, hogy elégedetten csettintsünk egyet: hát igen apukám, a Pro-Pain, az még mindig Pro-Pain. Persze, van annak romantikája egy fesztiválon, hogy három hangból álló bólogattató riffekre ordibálnak negyvenéves emberek graffitikből összeollózott szövegeket, de ehhez nem ártana egy kis lelkesedés is. Így bólogatás volt, csettintés nem. A viszontlátásra.



Az Exodusnál a lelkesedés és a Rob Dukes nevű terrorgolyónak köszönhetően a lelkesítés is megvolt – azonban ez legtöbbször kimerült egy „come on you sons of bitches”-ben, és Gary Holt kivételével a hangszeresek is inkább felszabadított sessionzenészeknek tűntek, semmint bepörgött bandatagoknak. Koncertjüknek tétje nem volt (itt már mindenki a Carcasst várta, még az is, aki aznap hallott róla először), így hát gyorsan elreszelték a Bonded By Bloodot, a Blacklistet meg a többit, aztán mély gondolatok és mély nyomok nélkül távoztak is. nubain



A Carcass a kilencvenes évek legnagyobb hatású metálzenekara, ez vitathatatlan. Akik tudták ezt mantrázni maguknak végig a koncert alatt, mert eleget mantrázták nekik ezt a koncertet megelőző években, azok bizonyára élvezték is az újjáalakult csapat budapesti fellépését. Én sajnos nem tartozom közéjük, mert a Carcass-t jó bandának tartom, de a hatásának jótékonyságáról annyira már nem vagyok meggyőződve. Nem tudom ugyanis nem a Heartwork (meg persze, bár nem ide tartozik, de a Slaughter of the Soul) számlájára írni a metál dicső feltámadása mellett a metál végletes elkorcsosulását is – elvégre hosszú ideje több vérlázítóan szar lemez születik az ikergitározás (részben) hörögve történő újrafelfedezésének jegyében, mint amennyi jó. Bűnösnek persze nem tartom ezért a brit együttest (hiába lehetne amúgy szép kis Bonnie és Clyde-os hasonlatot kanyarítani róla meg a tettestárs At the Gates-ről), hisz nem tudhatták ők annak idején, hogy mit szabadítanak a világra egy amúgy jól sikerült album képében – egyszerűen csak tudok távolságot tartani velük kapcsolatban. És ebből a távolságból ez a koncert baromi lelketlennek tűnt, pedig én pont azt vártam tőle, hogy játszva legyőzi majd azt a néhány lépésnyi távot. A hangzás gyengeségein most nem állnék neki hisztizni, mert nem azon úszott el a hangulat, hogy hiába töcsköltek a csúszás ellenére is vagy fél órát a beállással. Hangulat nem is volt, csak precíz zenélés, hibátlanul előadott dalok az összes lemezről. Ha épp a Heartworkről, akkor néhányan villáztak, meg hejjegtek. Aztán elkezdett hörögni Jeff Walker, ha kellett, átvette ezt tőle Bill Steer. Amikor pedig senki nem nyitotta ki a száját, akkor mindannyian rázták a fejüket, különösebb mosoly, grimasz, vicsor, vagy arckifejezés nélkül. Aztán Mike Amott és/vagy Steer szólózott egyet ugyanígy, és el is érkezett a dal vége, jöhetett a következő, a következő és a következő, mindegy is, melyik. Köztük meg jöttek az egyre nagyobb csöndek. Persze az meg biztos az áhítat jele volt, csak én értettem félre.

Ócska szóviccel élve a Justice zárásul igazságot szolgáltatott a Szigetnek, a Sziget viszont a Justice-nak nem. A Justice-ra kíváncsi látogatóknak meg aztán pláne nem: a partiaréna tyúkólajtó méretű bejárata előtt az Igényes Közönség olyan vesekönyöklő-lábrataposó tülekedésbe kényszerült, amit tényleg csak a legigényesebbek voltak hajlandók végigszenvedni. Még szerencse, hogy a Justice-ra kíváncsiak tábora tele van olyanokkal, akik nem az Igényes Közönség szocializációs modellje szerint nevelkedtek, hanem olyan klipeken nőttek fel, mint ez, így ők simán képesek voltak bejutni oldalt, a sátorlapot felemelve. Bent a duótól megkapták cserébe a Cross albumot harmonikusan össze-vissza zilálva, egy olyan üresjárat nélküli műsor formájában, amiben még élesebbek voltak a gyerekes debilitás és a fenyegető agresszió közötti váltások, mint a lemezen. A barátságos adok-kapok jegyében erre válaszként mindenki üvöltötte a szövegeket, mindenhonnan emberek lógtak, fürtökben mászott a közönség az állványzaton keresztül a VIP emelvényre, és szó szerint csorgott a verejték a sátor plafonján. Utolsó viszontválaszként pedig jött a Master of Puppets, ütemre villogó kereszttel a színpad közepén és vicsorogva villázó publikummal lent a parketten (vagy min). Most így mondjon valami rosszat az ember a végén a Szigetről?

Inkább nem mondok semmit. b(A)

A beszámoló első fele:

Sziget 2008 (1. rész) - Budapest, Hajógyári sziget, 2008.08.12-14.

A képeket a sziget.hu oldalról vettük át, kivéve az REM képet, melynek készítője Baltazar.

Gutter Twins - Prága, Palác Akropolis, 2008.08.21.
2008-09-11,

A Palác Akropolis hangulatos, néhány száz fő befogadására alkalmas kis klub Prága belvárosában, a hostelnegyed közelében. Kissé talán túl óvatosak is voltak a szervezők a helyszínnel, legalábbis a koncert kezdésére teljesen megtelt terem és a bejáratnál feltorlódott embersereglet erre engedett következtetni. A megjelentek között egyébként szép számban voltak a fiatalok mellett harmincas-negyvenes éveikben járó arcok is, igazi ősgrunge fazonok, bár a kockás ingek és hosszú hajak nagyrészt már otthon maradtak.

Tulajdonképpen ha leszámítjuk, hogy nálunk feltehetőleg negyedennyi embert érdekelne a zenekar, az este akár itthon is könnyen megrendezésre kerülhetett volna. Még magyaros hangzásbaki is akadt: Dulli mikrofonja a koncert első felében igencsak gerjedt. Nemrég volt szó magazinunkban Lanegan Isobell Campbell-el közös lemezéről, nos, ha nem is annyira egyértelműen de valahol a Gutter Twins is az ambivalens karizmákra épül. Greg Dulli és M.L. tűz és víz, még akkor is, ha mindketten ikonikus figurák és külön-külön is megjárták már a rockandroll bal kéz felőli ösvényeit. Laneganen mondjuk meg is látszik, Dulli inkább tűnt joviális papíripari kirendeltségvezetőnek, mint frontembernek, de csak addig a pillanatig, amíg el nem kezdett énekelni: onnantól kezdve nehéz volt másra figyelni. Már gitárral a kezében, vagy a zongora előtt ülve is majd szétvetette az energia, de azokban a számokban volt igazán elemében, ahol nem kötötték meg a hangszerei. Született szórakoztatóként, stadionokat megtöltő héroszokoat megszégyenítő magabiztossággal és mozgáskultúrával adta elő a dalokat. A szívre tett kézzel való éneklés, a soulfrazírok, vagy a kontrolláda tetején állva előadott mesélős Front Street még a maga színpadias módján is abszolút hiteles volt tőle, mitöbb, hátborzongatóan hatásos. Dulli igazi színpadra termett előadó, aki százezreket is képes volna egyedül szórakoztatni. Lanegan teljesen más eset: neki jelenléte van. Pedig lényegében semmit nem csinál, bejön, két ponton, jellegzetes tartásban megfogja a mikrofont, az egyik lábát előreteszi és egy tapodtat sem mozdul onnan a koncert végéig. És valami furcsa módon mégis ő nő a legmagasabbra a teremben. Csak így élőben tűnt fel, hogy van benne valami Morrisonos, persze nem a szépfiú Morrisonból, hanem a sötét, önpusztító, minden pillanatban elégő énekesből. Amolyan minimálmorrison ő, a hangszíne is monokróm (elnézést), egy dolgot tud, de azt úgy ahogy senki más a világon.

A kisérőzenekar vérbeli profikból állt, Jeff Klein felváltva játszott billentyűs hangszereken, kezelte a samplert, vokálozott és gitározott hibátlanul, a fiatal Cully Symington dobos és Scott Ford basszusgitáros ebbe az egyébként egyszerű ritmusokra épülő, dallamközpontú zenébe is elképesztő lendületet vitt, a nashville-fazonú (amúgy new orleansi) ránézésre jó negyvenes Dave Rosser slidejátéka és bluesgitározása pedig még akkor is elismerésre méltó volt, ha egy hímzettmellényes, enyhepocakos country-blues gitárosnál kevés kétségbeejtőbb figurát tudok elképzelni. A program az idei, egészen kíváló Saturnalia album dalain kívül számos meglepetéssel is szolgált. Természetesen lehetett múltidézésre számítani, de a Screaming Trees Change Has Come-jának és az Afghan Whigs We Two Partedjének előadása közben minden eszünkbe jutott, csak a megszépítő könnyes nosztalgia nem, ezek a dalok bizony ma is ugyanannyira felkavaróak, mint megszületésükkor. Számos feldolgozás is előkerült, a St. James Infirmary Blues műfajsztenderd, az Eleven-től (a nemrégiben elhunyt Natasha Shneider zenekara) a Flow Like a River, az eredetileg a Twilight Singers (Dulli másik zenekara) által felboncolt Massive Attack szám, a Live with me, valamint az este egyik csúcspontjaként egy extatikussá fokozott, rockzenekarra hangszerelt Down the Line, amely a Knife-feldolgozás reklámzenével (Heartbeats) elhíresült svéd José Gonzalez egyszálgitártrubadúr szerzeménye. A ráadásban még előkerült két dal Lanegan legutóbbi szólólemezéről és a Bonnie Brae is a Twilight Singerstől.

Most pedig itt az ideje a soron következő közhelynek: mit érne az évtizedes múlt, a cipőtalpra rárakódott profizmus, de még a hibátlan setlist is annak a bizonyos megfoghatatlan monyónak a hiányában? Nyilván édeskeveset, ám szerencsére itt ez is megvan, sőt, rögtön dupla adagnyi, így nem csoda, ha a közönség a koncert elejétől a végéig együtt lélegzett a zenekarral, a sötéten húzó rockszámokra kultúrált beindulással, a csöndes mementódalokra pedig illően szipogó megindultsággal felelt. A Gutter Twins nem csak lemezen, élőben is nagyon erős, de akinek nincs olyan szerencséje, hogy a közeljövőben erről személyesen is meggyőződhessen, az a nemsokára megjelenő Adorata EP-vel vigasztalódhat, amin jónéhány, eddig csak bootleg felvételekről ismerős szerzemény és feldolgozás fog helyett kapni. Vétek lenne kihagyni.

aud
 


a képeket stephxxxx-től loptuk.

Sziget 2008 (1. rész) - Budapest, Hajógyári sziget, 2008.08.12-14.
2008-09-04,

Javaslom, vágjunk is a közepébe, mert mostanában nagyon nem szeretjük a nagy szavakat. A Sziget esetében ráadásul semmi nem is indokolja, hogy ilyeneket használjunk: évről évre kisebb azoknak a fellépőknek a száma, amelyek miatt otthagynánk a Csónakház sörpadjait, vagy amelyek az ismeretlenek nyugalmával édesgettek magukhoz a lődörgésünk közepette. Így idén már tényleg vándortáborrá alakult a körülményből tényezővé előlépett fesztiválunk. Vándoroltunk is, ebből írnánk most egy pikareszk-beszámolót. nubain

0. nap

A Magyar Dal napját rögtön ki is hagytuk, mert nem szerepelt a műsorban a Cpg Erdős Péter című száma. Az első próbatételt így a nulladik napon Lauren Harris és zenekara jelentette. Steve Harris lánya azt a fajta muzsikát játssza, amit nehéz észrevenni. Glames, rock and rollos izét. Tudjuk, hogy miért lépett fel, tudjuk, hogy miért tetszett ez egyeseknek. De ne beszéljünk róla.

Sokkal érdekesebb téma is van ugyanis: a heavy metal birodalmának legnagyobb lépegetője, az Iron Maiden.  Persze sokszor járnak ők errefelé, de hogy 13 perc HÉV-ezés elég lesz a Somewhere Back In Time turnéhoz, az több mint mázli. Az is, hogy egyáltalán volt ez a turné, amin úgy elevenített fel a zenekar egy minden túlzás (és irónia) nélkül legendásnak számító körutat, hogy attól még teljesen világos volt: az Iron Maiden 2008-at ír. És az csak „elevenítés” szó elmagyarázása külön bekezdést érdemelne. Hiába szólt ez az utazó cirkusz a '85-ös World Slavery Tourról, nem felmelegítés volt ez és nem is emlékturné. Az Iron Maiden egy folyamatosan dolgozó, alkotó zenekar, de ez csak egy dolog, már megint fontosabb volt az, hogy hogyan adják elő ezt a húsz-harminc(!) éves programot.



Dickinson ugrásai, Steve Harris mimikája, Janick Gers és Dave Murray magánszámai, Adrian Smith koncentrálása és Nicko McBrain vigyora egy szimpla koncertet is feldobnak, most azonban rengeteg doppingszerük is volt. Kezdve a monumentális erődrendszerhez hasonlítható díszlettel, folytatva a cserélődő háttérvásznakkal, az átvonuló és hátulról előbújó Eddie-kkel, meg ötvenezer ember megfelelő helyen való óóó-óóózásával. Pumpálhatta volna még őket a hangzás is, de ez nem jött össze – hiába, ez volt a 13 percnyi HÉV-ezés böjtje. Hangzás helyett dalok voltak a legsikeresebb (és talán legkiforrottabb) Maiden-korszakból, amelyekről értő közönségnek hálás feladat írni: csak meg kell őket említeni, és már kreálja is magának az asszociációkat a Nyájas Olvasó. Az értő közönség pedig olvadozott a zuhanóbombázó-szerű Aces Hightól, a cseppfolyós Revelationstől, vagy épp a szétszabdalt vitorlavásznak előtt előadott Rime of the Ancient Marinertől. Az ínyenceknek volt még Heaven Can Wait meg Clairvoyant is, az olyan kötelező darabokhoz, mint a műsor közepén elpazarolt Number of The Beast, a 2 Minutes To Midnight, vagy a Fear Of The Dark, meg már tényleg nincs mit hozzátenni.

Bruce Dickinson viszont tudott: egyáltalán nem brit humorral bélelt konferanszaiban még a hátul hamburgerezőket is köszöntette, értekezett a Dunán úszó dzsesszhajóról, az olimpiára delegálta a barátai vállán álló nézőt és kedélyesen elkuncogott Adrian Smith-szel az egyébként egész héten mindenhol látható karóra húzott babafejen. A legjobb persze ebben is az, hogy ugyanolyan mesterkéletlen volt, mint a dalokba csempészett, teljesen odaillő teatralitás. Itt jegyezném meg: Dickinson még azt is bejelentette, hogy jövőre új Iron Maiden-lemez - szóval ennyit a zenekar múltidéző hajlamán való csámcsogásról.

A zenekar jelenén, vagyis közelmúltján, tehát a koncerten viszont még lehetne csámcsogni, hogy igyekezzünk méltóak lenni a monumentalitásához, de az innentől úgyis csak visszafelé tudna elsülni. Úgyhogy zárjuk rövidre a dolgot: érdemben a csúcson kezdődött az idei Sziget az Aces High-jal (és csak a véletlennek meg a Justice-nak köszönhető, hogy a Master of Puppets-szel ott is zárult, de erről majd a megfelelő helyen).

1. nap

Tulajdonképpen nem értem, mit eszik Nyugat-Európa ifjúsága az első napot nyitó Anti-Flagen. Mondjuk, ha azt veszem, hogy a Szigetre általában a nevezett tájegység konzumanarchiára és végeláthatatlan bushozásra fogékony gyermekei jönnek, akkor máris tudom, miért telt meg a Nagyszínpad előtti tér verőfényes napsütésben. Pedig háttérzenének való ska-hc szólt – igaz, a dinamikusabb, összeszokottabb fajtából, ez az egy tényező az, ami miatt ropogott a homok az arrajárók foga alatt. Segített ebben még az egy, azaz egy darab disszonáns mosh riff, ami most is a fülemben van, meg az, ahogy ritmusra mondta rá Justin Sane énekes, hogy „and now everybody, from front to back, side to side…” De egy Nagyszínpadra ez kevés. nubain



Utólag sem találom a bejelentést sehol, miszerint az MGMT jelenleg A Tribute to The Piper at the Gates of Dawn alcímmel ad koncerteket, mindenesetre a Sziget nagyszínpadán ez történt. Tűző nap ide, fesztiválhangulat oda (mert hát az tényleg oda volt), ez jót is tett a fellépésnek: mivel érezhetően komolyan volt véve a zenekar részéről a dolog, egyáltalán nem sajnálta a hazánkban amúgy sem sokat érő fesztiválhangulatot az ember. Másrészt pedig ez a pszichedelikus megközelítés jól is állt a lemezen is érdekes daloknak. Azon persze most el lehetne filozofálgatni, hogy miről is mesél nekünk, ha egy negyven évvel ezelőtti műfajhoz nyúl vissza a fesztivál legtrendibb, legforróbb és legfontosabb fellépője, de ezt a kérdést már tényleg hagyjuk a Sziget poros levegőjébe veszni. Annál is inkább, mert hülye hipsterek helyett kedves nerdöket ismerhettünk meg a zenekar tagjaiban, akik talán maguk sem foglalkoznak ilyen ostoba kérdésekkel, csak odaképzelik a színpad fölé Syd Barrett szellemét, és játsszák a dalaikat. Mégpedig, mivel egy lemezük van, körülbelül az összeset. Azon persze semmilyen hangszerelés nem változtatott, hogy a legnagyobb slágerük az Electric Feel, a másik legnagyobbon, a Time to Pretenden meg ők maguk sem akartak változtatni, de hát minek is. Az utolsó etapban aztán már egészen ragaszkodni kezdtek a lemezverziókhoz, a záró Kids első perceire még a kísérőzenészek is levonultak, egyedül hagyva a zenekar két „valódi” tagját - cserébe viszont a koncert vége aranyosan monumentális dadaista dzsem-szerűségbe fordult. Komolyságában könnyed órácska volt ez, nagy kő gördült le az ember szívéről a látottak-hallottak révén: a hype tövében néha tényleg kincs van, nem szemeteskuka. b(A)

Folytatnám, ahol abbahagytam: a nagyszínpadra a Flogging Molly kevés volt, pont mint az Anti-Flag. Már csak azért is kötöm az ebet a karóhoz, és mondom ugyanezt róluk is, mert a megcélzott közönség, a reakció és színvonal mindkét zenekarnál szinte teljesen ugyanaz volt. A különbség gyorsan össze is foglalható: pattogás helyett melankolikus ír danolászás, ami Guniess-lóbáláshoz lehet, hogy jó, meg tényleg nagyon globalizációellenes a produkció, csak hát a sikerhez (meg ahhoz, hogy én ezt végignézzem) zene is kell, nem csak hegedülés punkdalokra.



Ehhez képest az a Leningrad adott megnyugvást a lelkemnek, ami minden, csak nem zene. Életérzés ez. Már csak Szergej Snurov szlávosan reszelős hangjában ott van minden, ami miatt a Leningrad olyan Oroszországnak, mint Kusturica a szerbeknek. A műkincshamisító frontember zenekara a Szigeten már harmadjára lépett fel, és nem tudtak hibázni ezúttal sem, így még mindig nem tudtak eltántorítani attól a rögeszmémtől, hogy manapság csak Záhonytól keletre teremhet jó ska (ezt állítólag alátámasztotta egyébként a szintén orosz Markscheider Kunst is). Holott nincs itt se ördöngösség, se újdonság, a vastagon kirezelt dallamok továbbra is primitív gitártémákat díszítenek, Snurov balalajkázás közben ugyanolyan szentimentálisan káromkodik, a miniruhában riszáló félvér hölgy is csak alibiből ad hozzá a produkció zenei részéhez. A színpadképnek számító kövér költő produkciója – mindig szétrág egy sörösdobozt, majd a véres habot az első sorokba köpi – is ugyanolyan kötelező látványosság már, mint Mikkey Dee dobszólója a Sacrifice közepén. Így már az sem volt meglepő, hogy voltak akik tudták a www és a Shnur orosz nyelvű szövegeit. És ha már szó volt Kusturicáról: épp neki nyilatkozta Joe Strummer, hogy „ez a sok fúvós lagzizene a múlt zenéje, de még a jövőé is lehet”. Nekem a Leningradot kell megnézni, hogy úgy érezzem, jó, hogy igaza lett. nubain



Alanis Morissette soha nem volt az az énekesnő, akivel bármilyen lelki rokonságot is éreztem volna. Összes kapcsolatunk kimerült annyiban, hogy tudtam: ő az, aki kevésbé idegesítő, mikor sapkában ül a kormány mögött, mint amikor az autóban bárhol máshol foglal helyet, és amúgy akármilyen szép is, leginkább a Wallace és Gromit szereplőire emlékeztet. Koncertje nélküle, csak a zenészek játékával kezdődött, de aztán a biztonság kedvéért mégis csatlakozott a zenekarhoz, és kicsit esetlen, suta mozgással, az iskolai Ki mit tud?-ok felhőtlen hangulatát megidézve, kezeit maga előtt himbálva, elkezdte énekelni az Uninvited-et. És csak ennyi kellett, hogy harminc másodperc elteltével ott álljak libabőrösen és egyre kevésbé értsem, hogy a fenébe lehet, hogy eddig nem szerettem ezt. A filmzenét ugyanis tökéletes Pearl Jam-stílusban tálalták, és a második percnél kezdődő lendülettel csak természetes, hogy Alanis minden esetlensége is elszállt, dobálta magát a másfél méteres hajával együtt úgy, hogy ha nem a nagyszínpadon láttam volna a naplemente alatt, még el is hiszem, hogy valamikor ’91-ben vagyunk, egy sötét, szakadt seattle-i klubban. De nem. Itt kezdtem érezni, hogy ha a folytatás is ilyen, elég nagy bajban leszek a sapkáslány-elméletemmel, bár ekkor még mindig ott voltak kapaszkodónak a túlzó rózsaszín fények, a lötyögő hímzett-szatyros bölcsészek és a meghatódva reménykedő vénlányok ahhoz, hogy ne kelljen beismernem: ez tényleg baromi jó. Aztán nesze, a folytatás is ment nekik. Nem volt rajta mit magyarázni, egy irtó jó zenekar, vérprofi zenészekkel és egy kissé szedáltan szédelgő, de mindemellett végsőkig bájos és szimpatikus énekesnő, aki jól énekelt. Minden, ami a lemezekről hiányzik, nevezzük mondjuk kraftnak, az a koncertben megvolt, lendületes volt és izgalmas, érzelmes, de nem nyálas. Tehát volt grunge idézés, aztán meg kis pszichedélia, az a jobbik fajta, mondhatni Pink Floyd-os, amit a fül még órákig bírt volna. És mivel, hiába döbbenetes, de továbbra is Alanis Morissettről van szó, voltak a kötelező slágerek is, Ironic, ezúttal sapka nélkül, You Oughta Know, meg persze You Learn. És volt Head Over Feet és Hand in my Pocket is, amiket a harmonika iránti személyes elköteleződésem miatt muszáj kiemelnem. Ez volt a sziget meglepetése, ja. kk



A Kooks-nál értelmetlenebb zenekar pillanatnyilag tán egy sem kering sztárstátuszban e planéta körül: a négy brightoni fiú első körben mind közül a lehető legarcátlanabb és legtenyérbemászóbb módon nyúlta le magának hazája összes poptörténeti vívmányát (pedig igen erős a mezőny), aztán másodikra lenyúlták saját magukat is. Ez valamiért elég nekik a nagyszínpadhoz, amit viszont láthatóan maguk sem éreznek a sajátjuknak, mert egy komplett kisszínpadot rendeznek be a közepén, és onnan muzsikálnak – szeretném megnyugtatni őket ezúton is: nemsokára eljön az idő, amikor ilyen óvintézkedések nélkül is otthon érezhetik majd magukat azokon a pódiumokon, ahova valók. Hozzáteszem, végig lehetett állni az egész koncertjüket, sőt mintegy három-öt ízben sikerült kellő indokot szolgáltatniuk ahhoz is, hogy közepesen jól érezzem magamat az épp elhangzó dalnak köszönhetően, de azért amikor már kezdtem magamon is meglepődni, mindig jött egy(-három) szám, vagy egy konferansz az angolt ízléstelenül ízesen beszélő Luke Pritchardtól, ami visszarántott a valóságba. Vagy ha más nem, hát jött egy, a jelenséghez szervesen hozzátartozó, vidáman vízipisztolyozó német társaság, és az rakott helyre. A gusztustalanul személyeskedő hangnemért nem kérek bocsánatot, elvégre a Kooks sem kér bocsánatot azért, hogy létezik. És különben is rendkívül pozitív voltam. b(A)

Zárásnak „a másik” latino hiphop-csapat jutott, a Cypress Hill tagjainál két számmal nagyobb ruhát hordó, ám gázsiként vélhetően két számjeggyel kisebb összeget kereső urakból álló Delinquent Habits. Nem is tűnt ez előre rossz bulinak, pláne hogy Ives-ék már a produkció megkezdése előtt elkezdték tequilával itatni a tisztelt ünneplő tömeg hozzájuk közelebb eső részét. Kár, hogy a hangmérnök nem tudott mit kezdeni az előtte tornyosuló feladattal: egy lemezjátszót és két mikrofont kellett volna kihangosítania. Legyünk udvariasak és maradjunk annyiban, hogy nem sikerült neki. Így a koncert gyakorlatilag élvezhetetlenné vált, mert nem állt másból, csak mélyen sistergő monoton basszusokból és a két dühödt MC óbégatásából. Az albumaikon is ott van persze mindez csak azt azért színesíti trombita, meg akusztikus gitár. Erről augusztus 13-án csak álmodni lehetett. Így is tettünk. nubain

2. nap

A Millencolin koncertje pont annyival volt jobb a hasonló stílusban utazó Anti-Flag előző napi produkciójánál, amennyivel kevésbé volt önérzetes, és ez nem kis különbséget jelent. A közepes szintet mondjuk még így sem sikerült megugrani, ami azért szomorú, mert a műfaj legjobbjai közé tartozó svéd melodycore-banda zenéjében megvan ennek a lehetősége. De hát az egy súlyos tévedés, hogy sok lassú dallal lehet boldogulni ebben a stílusban, pláne fesztiválon, pláne úgy, hogy mindenki tudja: a csapatnak rengeteg jó gyors száma van, amik az istennek sem akarnak elhangzani. b(A)

Az Alamaailman Vasaratot én az olvasottak alapján kikiáltottam a Sziget sötét lovának. A fesztivál vándortábor jellegéből adódóan ugyanis úgy teszi a legjobbat magával a meggyőződéses zenebuzi, ha hagyja magát meglepni, ha már más nincs. A már emlegetett meggyőződésesen következetlen antiglobalista nyugati ifjak pedig a mindent mindennel keverő világzenét szeretik, így ezen a fronton jó ideje beleerősített minden színpad. Már a mennyiséget tekintve, a minőséget csak a nagy számok törvénye alapján várhatjuk. Így már gyanús is lehetett volna, hogy az Alamaailman Vasarat finn létére játszik olyan zenét (csinnadrattás klezmert), amit arrafelé csak balkáni menekültek szoktak, de mindegy, kaptak egy esélyt. Amivel orvul vissza is éltek ezek az amúgy kedves, ám igen halvérű emberek. Kellő tűz nélkül ugyanis nem szabad szájba venni semmilyen rézfúvóst, szaxofont pedig különösen nem. Ráadásul még torzított nagybőgő is volt náluk, úgyhogy menekülőre fogtam. (Ilyenkor nem szeretem, hogy Strummernek igaza volt.) nubain



Miután fentebb a Millencolint volt szerencsém az Anti-Flaggel összehasonlítani, a Kaiser Chiefset szinte kötelességemnek érzem a Kooks-szal oppozícióba állítani. Pedig nem kéne, mert ez nem ugyanaz a liga. Mindegy, azt azért nyugodt szívvel jelentem ki, hogy nem lenne ezzel az egész brit gitármizériával semmi gond, ha csupa ilyen leedsi bunkó alkotná a tárgykörbe tartozó zenekarokat, mint amilyenek Ricky Wilsonék is. Maradva a szembeállításnál, a tényleg roppant alaposan lopkodó Kooksnak (természetesen) Black Sabbath-i keménységet célzó témái is vannak, mégsem szorult annyi erő az egész koncertjébe sem, mint a nem épp riffjei súlyosságáról ismert Kaiser Chiefsnek akár csak egyetlen számába. Lehet, hogy Wilson egy tahó, mert Bukarestet köszöntette a koncert közben, de legalább akkora és olyan hiteles tahó is, hogy utána megeresztett egy bűnbánó „Shit happens”-t is. És az is biztos, hogy már koncert után öt perccel a hétvégi Leeds United meccsel van elfoglalva, de azelőtt öt perccel még kizárólag a zenéjével meg a közönségével törődik. Azaz megmássza a színpad állványzatát és a keverő tornyát is, csinálja a show-t, bemutat pár új számot, szépen énekli, hogy „Ruby, Ruby, Ruby”, erőből, hogy „We are the angry mob, we read the papers every day”, és üvölti, hogy „Oh my God I can’t believe it, I’ve never been this far away from home”. Aztán hagyja, hogy a lábai előtt ugráló tíz-húszezer gyerek is hadd játsszon: elüvölteti velük is, és láthatóan ugyannyira tetszik neki, amit ők csinálnak, mint nekik az, amit ő. Ha ez a tartalom mögötte, akkor nem is szitokszó az, hogy stadionrock.

Ezek után Iced Earth koncertre mentünk, de az Iced Earth késett, úgyhogy



Jamiroquai. LOL.

Szóval két nappal egy tényleg világra szóló Iron Maiden-koncert és négy (egyes elméletek szerint három) lemezzel a zenekar utolsó releváns albuma után, meg az egész Barlow-Ripper-Barlow hiszti fényében nem sokat várt az ember ettől az Iced Earth-koncerttől. Viszont mivel az ominózus négy (három) előtt elég sok alapvető lemezt hozott össze a banda, és különben is egy súlyos értékválság korát éljük, amikor minden szilárd fogódzót meg kell ragadni, magyarul heavy metalt kell hallgatni, mégis meg kellett nézni Jon Schafferéket. Utólag már azt is hozzá lehet tenni: látni is kellett őket, mert a koncert szőröstül-bőröstül hibátlan volt. Még a gettóból központi helyszínné vált metálsátor legendásan pocskondiáznivaló hangzásába se nagyon lehetett belekötni ezúttal, már ha azon túltette magát az ember, hogy ennek a Maiden-imádó társaságnak a Steve Harris-e köztudottan egy James Hetfield, vagyis a ritmusgitár mindent agyonnyomott egy kicsit. De hát ezen könnyű volt túltenni magunkat egy Burning Times, egy Violate, egy Iced Earth vagy pláne egy Coming Curse kikezdhetetlen riffjeit hallva, és azért nem kellett a szólókat, meg Matthew Barlow hangját se nagyon keresgélni. Ripper Owens elődből lett utódja egyébként újabban külsőleg Rob Halfordként igyekszik tündökölni, de ezen nem lovagolnék hosszan, mert a levegőbe is jobban bokszol, mint az egyébként igen kiváló Tim, és a hangja is jobban illik ide, legyen bár szó az említett dalok sikolyairól vagy a külön csúcspontnak számító Watching Over Me és a Melancholy dallamairól. Sőt, mehetünk még tovább is: csak az ő hangja illik ide, de ide aztán annyira illik, hogy még az olyan problémás új dalokat is sikerült szórakoztatóan eladnia, mint a Ten Thousand Strong meg a Declaration Day. A rendőrségnél töltött években magára szedett beszédstílusáért pedig külön pont jár: pontosan olyan lelkesen-lelkesítően dirigálta és dicsérte a publikumot, ahogy azt ilyen súlyos értékválság idején tenni kell a heavy metal nevében. Egy komplett zenei keresztes hadjárat ígérete lógott végig a levegőben, és ebben most semmi irónia nincsen, úgyhogy ne röhögj, mert felidézem a koncertet és lefejezlek.

A Hammond orgona zseniális hangszer, Rhoda Scott meg egy kedves, mosolygós hölgy. De ahogy a méltán legendás Transport Tycoon méltán legendás zenéjére hajazó feldolgozásban tálalni tudja például a Hit the Road Jacket, az ilyen előzmények után még csak pihentetően sem tud hatni, nemhogy felvillanyozóan. Valószínűleg egyébként előzményektől függetlenül is szoktak lenni problémák a koncertjei mozgalmasságával, mert dobosát körülbelül minden harmadik dalban megszólóztatta, de a jelenség beható elemzése helyett mi inkább olajra léptünk. b(A)

A beszámoló második része:

 Sziget 2008 (2. rész) - Budapest, Hajógyári sziget, 2008.08.15-17.

A képeket a sziget.hu oldalról vettük át, kivéve a Jamiroquai és Alanis Morissette képeket, melyek készítője Baltazar.

Made Out of Babies - Budapest, A38, 2008.08.24.
2008-08-28,

A Made Out of Babies, az nem egy Crisis. És egyáltalán: nem olyan együttes, amilyennek a zenéje alapján lennie kéne. Mi legalábbis még egy ilyen, Tori Amos-rajongó tinilánnyal kiegészített, lightosabb Neurosis-tribute bandától is nagy (és hiteles) szakállakat meg SZTK-szemüveggel álcázott karikás szemeket, és ehhez passzoló koncertet várunk el. Ehhez képest vasárnap az A38-on kaptunk egy csapat – ha nem is szappanozott segglyukú, de azért – elég jól fésült fiatalembert, akik nagy világkörüli kirándulás helyett turnéznak még egy utolsót Európában, mielőtt nyakkendőt kötnek, és elmennek a Szilíciumvölgybe valami tisztességes munkát végezni. Ez nem azt jelenti, hogy egész biztosan nem lesznek turnézó zenészek még tíz év múlva is, csak azt, hogy nem úgy néztek ki: a basszusgitáros „átélő arckifejezése” például nem évgyűrű-értékű ráncok hullámzását takarta, hanem egy ifjú és önérzetes posztrock-rajongó Szomszédokba illő alakítását. Körülbelül erre a tájékra is pozícionálható a zenekar: korrekt banda, de igazi érdekességet csak azoknak jelent, akik most ismerkednek a posztrocknak és posztmetálnak gúnyolt műfajjal, és a tíz-tizenkét évvel ezelőtti alapokig még nem jutottak el, valamint azoknak, akik eljutottak addig, de nem zavarja őket, hogy igazi csapások helyett csak gyomortájéki légboxot kapnak. Ehhez jött még aztán a dalok közt hallgató, dalok közben meg mintegy megszokásból, kikerekedett szemekkel ide-oda mászkáló, frufrus énekesnő. Nos, ő maga sem Karyn Crisis-ra emlékeztetett, amikor kislányos énekdallamokból hárpiás üvöltésbe váltott, hanem inkább tényleg egy dühös kislányra, aki - Tori Amos felfedezése előtt - Marilyn Manson bölcsődalaira csavarta le a babái fejét, de még ennek ellenére sem mondanánk, hogy nekünk ez így nem volt jó. Sőt egyenesen megkockáztatjuk, hogy ilyen kedvezményes áron mindenkinek jónak kellett lennie, és a röpködő hajak alapján úgy tűnt, hogy valóban jó is volt mindenkinek. Mi több, még arra se húzta senki a száját, hogy a második visszatapsra szinte már kissé kelletlenül jelentette be a konferanszié szerepét is eljátszó bőgős: elfogytak a számok.



A frekventált crisisozást ellensúlyozandó azt azért újra hangsúlyoznánk (emlékszik még valaki a bevezetőre?), hogy a riffjeiket inkább a Neurosis receptje alapján írták hőseink, tehát a '90-es évek metálját idéző Crisis-témák itt nem fordultak elő. Egy kósza Voivod-riffet azért észrevettünk, de az meg annyira alapvető fajta volt, hogy inkább az újrakitalálás esete foroghatott fenn - csak hát ezzel megint oda lyukadunk ki, amiről az eddig elmondottak próbáltak szólni: annyira azért nem jó banda a Made Out of Babies, hogy egy ilyen alapvető témát Voivod-módra úgy tudjon megfogni, hogy a végeredmény valami eget rengető legyen. És ez ahhoz már nem feltétlenül elég, hogy a Ruiner című új album néhányszori meghallgatása, majd ennek eredményeként a koncerten néhány dal felismerése alapján az ember kicsit később odahaza remegő kézzel rángassa elő ismét a lemezt, mert végre rájött, honnan is kell megragadni ezt a zenét. Inkább pont arra volt jó ez a koncert, hogy megtudja mindenki: ha a Made Out of Babies a környéken játszik, és a belépő árának a felét még le is lehet fogyasztani, az egy korrekt bulinak ígérkezik, amire nyugodtan el lehet rángatni a zenekart nem ismerő, de az ilyesmire fogékony ismerősöket is. Aztán le kell velük fogyasztani a belépő árának a kétszeresét, minden mást meg le kell szarni. Beleértve minket meg a véleményünket is.

b(A) & a' ördög

A képeket a SZUB magazin bocsátotta rendelkezésünkre, ezúton is köszönjük.
 

 

Converge, Integrity, Coliseum - Budapest, A38, 2008.07.28.
2008-08-04,

Szép hardcore jelszó az, hogy „unity”, de úgy tűnik, még sincs elég nagy ereje itt mifelénk így júliusban. Fültágítósékat ugyanis még az sem hatotta meg a minap, hogy a műfaj két olyan képviselője lépett fel együtt Budapesten, amelyeknek még a neve is szegről-végről ennek a Schlagwortnak a szinonimája. Nem azt akarjuk mi persze mondani ezzel, hogy a kettő közül bármelyiknek is a neve az, ami igazán ér valamit, de hát tudjuk, hogy megy ez fültágítóséknál itt mifelénk, így 2008 júliusában: a Schlagwort számít, és nem az, ami mögötte van. Utóbbi akkor számított errefelé utoljára, amikor a Converge először lépett fel hazánkban, a gödöllői Trafó klubban, kábé ugyanennyi ember előtt, mint most. Az érdekes csak az a dologban, hogy a két koncert között volt két másik is, amin tökig tele volt az azóta kocsmává enyészett Kultiplex, de hát akik akkor teltházat csináltak, azoknak most nyilván nem a lába remegett, hogy megint jön a Converge, hanem a hasa barnult Dubrovnik alsón, vagy a vadonatúj Quechua sátra düledezett valamelyik cutting edge hazai fesztiválon (tisztelet a pénztelen kivételnek). Amúgy nem panaszkodni akarunk, nekünk nem hiányzott senki, meg különben is tudjuk - sőt, üdvözöljük is -, hogy Times Are Changing.

Nem hiányzott a Plight durcás-hajlakkos Black Sabbath cameója sem, úgyhogy elegánsan le is késtük. A Coliseum SZTK-crustjára már inkább kíváncsiak voltunk, de három szám után rá kellett döbbennünk, hogy bármilyen jó is (így 2008 júliusában) ez az élőben takaréklángos vehemenciával tálalt, rövidzárlatos börtönrockandroll, azért magunktól is el tudjuk képzelni. A koncert maradékát így hát a fantáziánkra bíztuk. Ezt javasoljuk nyájas olvasóinknak is.

Lényegre, magyar! Utólag már bevallhatjuk: nem nagyon tudtuk előre, hogy mit is kell Integrity alatt éretni így 2008 júliusában, miután jó ideje olyan stabil a zenekar helyzete, mint a Jugoszláv utódállamoké. Nos, ami a legutóbb Budapesten látott Integrityből maradt, az kizárólag maga a frontordibátor, Dwid van Hellion, de ő is akkorát változott külsőre (értsd: akkora szakállat növesztett és úgy elhízott), mint Radovan Karadzsics, miután annyit is bujkált egykori társai elől, mint Radovan Karadzsics a világ elől. Na persze annyira azért nem rossz fiú ő, de a hajlam megvan benne: ha valaki nem tudná, pár éve lenyúlta a zenekara teljes turnébevételét, és Belgiumba szökött, ahol új tagokkal ismét beindította az Integrity-t. Na hát igen, az új tagok. Némelyik csak úgy van, némelyik meg bár ne lenne – mondhatnánk, ha széplelkek lennénk vagy fültágítónk volna, de hát nem így van. Épp ezért akár azt is mondhatjuk, hogy teljesen belefér az Integrity okkult-csöves szellemiségébe, hogy cigarettát és sört lejmol a zenekar a közönségtől. Sőt, akár az is, hogy a Mike Muir-kinézetű gitáros szöges csuklószórítóban, Sabbath Bloody Sabbath-pólóban és felemelt középső ujjal eregeti felénk a túlpatetizált Obituary-, a túlmetalizált Cro-Mags- és a melodramatizált Celtic Frost-riffeket. Szóval a helyzet az, hogy szórakoztató  volt ez így (is), a maga, talán korai Tormentor-koncerteket idéző szedett-vedett és igen gonosz bunkóságában, de hát azt azért nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a dolog annyira emlékeztetett a 2003-as kultis Integrityre, mint a nyolc évvel ezelőtti wigwamos Tormentor egy nyolcvanakárhányas csepelire. Mondhatnánk úgy is, hogy míg 2003-ban a Sátán invitált minket kaján vigyorral, hogy üljünk fel a körhintára, addig most a Sátán ült a körhintán, alaposan bebaszva, óbégatva, és csodálkozva, hogy mi miért nézünk rá ilyen kerek szemekkel. A Vocal Test, a Hollow vagy a Psy Warfare persze így is megtette a hatását, és megvolt a maga performanszértéke annak az ötperces intermezzónak is, aminek során artikulálatlanul üvöltve próbáltak kommunikálni a tagok, de ez már nem az a testetlen gonosz, ami valaha volt a zenekar és főleg Hellion. Hanem a testet öltött és önmagából kivetkőző gonosz, mondjuk úgy, hogy egy modern Charles Manson-kommuna, amelyik bélyeg helyett cefrét kapott. Folytassa, Hellion, kíváncsian várjuk!

 

 

Persze azt is vártuk megint, hogy a Converge rögtön a Fault and Fracture-rel (1:24-től) folytassa a koncertet nyitó Concubine-t (1:24-ig), de ez nem történt meg, mert a másfél perces dühroham átcsapott a First Light-ba, az meg a Last Light-ba. Nem mintha ezek így nem illenének egymás után, mert a Converge úgy variálja élőben az életművét, ahogy épp kedve tartja, a végeredmény mindig ugyanaz: a remegő gyomrú embernek elmúlik a gyomorremegése, viszont reszketni kezd egész testében, a szó legpozitívabb, felvillanyozó értelmében. Tudjuk be ezt annak az egészséges ad hoc jellegnek, ami a zenekar fellépéseit jellemzi – meg persze annak, hogy ezeknek az embereknek láthatóan olyannyira élet-halál kérdés minden egyes hang, amit kiadnak, hogy a bennük lévő feszültség nem szétrobbantja őket, mint zenekart, hanem mindenhonnan továbblendíti őket egyénileg és zenekarként is. A lendület amúgy is kulcsszó volt ezzel a koncerttel kapcsolatban, ugyanis a legvérmesebb és legkompaktabb acsarkodásait sorakoztatta fel a csapat – Fault and Fracture, The Broken Vow, Eagles Become Vultures, Black Cloud, Heartache, Versus, Lonewolves, No Heroes – szó szerint egy-egy levegővételnyi szünettel, meg néha egy-két mondatnyi kommentárral. (Ezekről a konferanszokról talán csak annyit, hogy Jacob Bannon az egyetlen ember, akinek nem csak elhisszük, hogy akkor írta a Bare My Teeth-t, amikor fel akarta gyújtani az egész világot, hanem azt is tudjuk róla, hogy ha nem írja meg, tényleg fel is gyújtja.) Volt aztán még ezen felül némi - feleslegesnek semmiképpen nem, de az új dalok fényében szükségesnek sem nevezhető* - múltidézés is a Locust Reign és a Forsaken képében, amire ízlés szerint mindenki bennfentesen tapsolhatott, oldszkúlosan mosholhatott, netán hülyén bámulhatott. Vagy esetleg hozzánk hasonlóan elgondolkodhatott rajta, hogy utóbbi dal ropogós riffjeitől hogyan is jutott el Kurt Ballou odáig, hogy mára élőben olyan anarchikus-organikus (a te kedvedért: rockandrollos) módon csúsznak egymásba az amúgy kottázhatatlan témái, mint a néhai Piggynek - azaz hogy miként képes úgy nyomni a színpadon ezeket a vizsgafeladatnak is beillő számokat, mintha végig az Ace of Spades-et játszaná. Ha már itt tartunk, ugyanilyen jótékony hatással van a számokra koncerten egyébként az is, amikor Nate Newton két bőgőemelés közben beszáll vokálozni a hardcore-végekről, azaz bömböl, mint egy felbőszített matróz, meg az, hogy a dobjaira mint rég nem látott ivócimborákra vigyorgó Ben Koller akár blastbeattel is hajlamos helyettesíteni egy kimért és egyszerű témát. Zárjuk rövidre: ez a zenekar nem előadja élőben, hanem új életre kelti a dalait, ami - nem először hangsúlyozzuk ezt - minden koncert lényege kéne, hogy legyen, csak mégsem az.

Pusztán közszolgálatból megjegyeznénk (tehát nem az elégedetlenkedő firkász, és végképp nem a csöpögő orrú rajongó beszél belőlünk), hogy az olyan, ízelt lábakon közlekedő darabok, mint a You Fail Me címadója, vagy a Plagues ezúttal kimaradtak, de korántsem közszolgálatból, hanem inkább még mindig hitetlenkedve szeretnénk hangsúlyozni (remélhetőleg az elégedetlenkedő firkászok meg a csöpögő orrú rajongók nevében is), hogy helyettük a műsort a Jane Doe címadója zárta. Mégpedig az eredetinél is hosszabb, ókori görög színházakba illően katartikus verzióban, amitől felváltva rövidült és hosszabbodott tíz éveket az ember élete. Aztán az utolsó hang után a fentebb emlegetett remegés is megszűnt, és átadta helyét a máig tartó döbbenetnek, aminek első profán, de teljesen érthető megnyilvánulása természetesen részünkről is a merchpult, majd hazaérve a Deathwish e-store rituális végigzabrálása volt. Ez itt egyáltalán nem a reklám helye: vegyél te is valamit, mert ami apádnak a King Crimson, a bátyádnak meg a Voivod volt (lehetett volna), az neked a Converge kell, hogy legyen.

 

* Na ezt hívja a Subterra progressziónak.

 

b(A) & Nubain

 

Converge

Dwid van Hellion

 

Lake of Tears - Budapest, A38, 2008.06.27.
2008-07-29,

Elnézést a késésért, meg tudjuk magyarázni: beugrós vagyok. Azért kellett beugranom, mert menet közben ráébredtünk, hogy ennek a koncertnek nem eredeti delegáltunk volt a célközönsége, hanem én. Kettőnk között a különbség annyi, hogy ő akkor kezdett igazán Lake of Tears-t hallgatni, amikor én már úgy igazán kezdtem ezt abbahagyni: valahol a Forever Autumn és a Neonai albumok között. Különösebben briliáns logika nem kell hozzá, hogy ebből ki tudja következtetni az ember: a zenekar nosztalgikus programot állított össze első magyarországi koncertjére.



Nem ócska trükk volt ez, hanem kedves gesztus, legalábbis én így gondolom az alapján, hogy pár éve láttam őket olyan helyen, ahol gyakrabban is megfordulnak, és ott egyáltalán nem volt ennyi régi szám a műsorban (nem is éreztem magam célközönségnek igazán). Szóval nem a múltjukból akarnak megélni – nem is kell nekik amúgy, ezt én is elismerem – csak tisztában voltak vele, hogy a többség itt is a kilencvenes évek második felében szerette meg őket, és még az akkori dalokat se hallotta élőben, hát előszedték őket, szinte mind egy szálig. Náluk ugye simán belefér ez is a képbe, mert náluk gyakorlatilag minden belefér a képbe: leginkább egy túl jól sikerült hobbiegyüttesre emlékeztetnek, akik azt csinálnak, amit akarnak, mert nem egzisztenciális kérdés számukra a zene. A kigombolt fekete ingében mackós alkattal, mackós mosollyal, kedves megjegyzésekkel és a legvégén egy részemről el is várt „come on you fuckers”-szel hódító Daniel Brennarét elnézve például többször is magam előtt láttam a jelenetet, amint a koncert utáni napon lenyomott romániai buliról hazaérve csókot nyom a gyerekei fejére, aztán azt mondja a feleségének: „el kellett volna jönnöd mégis Magyarországra, tök jó volt”. Aztán meg hétfőn bemegy a svéd Tesco árubeszerzési osztályára és továbbra is mackósan mosolyogva elfoglalja a helyét az igazgatói íróasztal mögött. Közben a tökéletesen kifejezéstelen arccal játszó Magnus Sahlgren bevonul kutatni a Swedish Institute of Computer Science épületébe (ez nem is vicc), az egész zenekar legprotometálosabb tagja, a hosszúhajú-szakállas Mikael Larsson basszer meg kikocsizik ügyeket intézni a tulajdonában lévő fűrésztelepre. És mindannyian épp olyan elégedett dolgozó emberek zenészként, mint amilyen elégedett zenészek dolgozó emberként. Valószínűleg egyébként pont ez a hobbizenekaros nyugalom az, ami minden lemezüket az átlag fölé tudja emelni, és az a szerény, de markáns fölénytudat tudja a koncertjeiket ilyen magasan a hobbiszint fölé emelni, amit a lemezeik színvonala indokol – mindenesetre akár így van, akár nem, zenekarként jók, jelenségként különlegesek. Annyira, hogy ha nem lennének, ki kéne találni őket, mert ilyen profán módon, ennyire félszeg vigyorokkal még egy banda nem tudja – egyébként teljes joggal – áhítatba ringatni a rajongóit, az biztos.



Persze ez az áhítat nem feltétlenül az az anathemás-opethes típusú: bár gyanúm szerint abban a formában is meg lehet élni, szerencsére nem muszáj. Lehetett úgy is tekinteni erre a koncertre, mint egy családi videónézegetésre, amelynek során együtt felidéztük, sőt kicsit vissza is sírtuk a régi szép időket, de azért mégis csak arra jutottunk, hogy szép volt, jó volt, de most se rosszabb, sőt jobb is, hogy ma már nem ott tartunk. Nem volt ebben semmi ócska szereptávolítás, ostoba önirónia, ami azért meglepő, mert a Lake of Tears nem is az önérzetes, otromba statikusságról szól – na szóval már megint ugyanott tartunk: ez a banda valami olyat tud, amit nem sok metálzenekar (és a metált ebből nyugodtan ki is húzhatjuk). Úgy nem válik lejárttá, cikivé, önmaga paródiájává, vagy akár csak tucatszerűvé, hogy közben kizárólag hatalmas klisékből építkezik, legyenek azok bár a doom vagy a gótmetál, a pszichedélia vagy a pop panelei. Az eredmény dalról dalra, évről évre, koncertről koncertre utánozhatatlan, és talán épp ettől olyan megható, vagy milyen. Hüppögni azért mindenesetre nem fogok, a fentebb nevezett okokból kifolyólag, meg már különben is komplett hülyét csináltam magamból (magam előtt is) azzal, hogy a világ legegyszerűbb zenekarát ennyire túlmagyaráztam. Elnézést, de tényleg annyira egyszerű az egész, hogy az már zavarba ejtő. Mindegy, szóval elnyomták két szám – a Twilight és a The Path of the Gods – híján a teljes Headstones albumot, meg az A Crimson Cosmos felét (és nem csak a Cosmic Weedet, a Boogie Bubble-t meg a Devil’s Dinert, hanem nyitásként az instrumentális To Die is to Wake-et is), de még a debütalbumról is elővették az As Daylight Yields-et. És jellemző, hogy bár én ma is szívesen és fenntartások nélkül hallok régi és új számokat egyaránt élőben a Katatoniától vagy a Paradise Losttól is, azt azért el kell ismernem, hogy egyiküknél sem illenek olyan feltűnésmentesen a hörgős őskövületek a későbbiek közé, mint a Lake of Tears-nél. A sztori másik végéről egyébként ugyanígy ide lehet venni az utóbbi két lemez dalait is, a Crazymant, a Rainy Day Away-t, a Trip with the Moont, a The Organt (mint látható, a Black Brick Roadról is sok dal volt azért) vagy a You Better Breathe While There’s Still Time-ot, csak hát én nem ezekkel nőttem fel, és az is számít, hülye, aki tagadja. Ennek ellenére mégis azt mondom, ha legközelebb eljönnek, koncentráljanak inkább egyértelműen ezekre, mert ez egyszer volt jó így. Mindenesetre így egyszer annyira jó volt, hogy még akár valami „életem tíz legjobb koncertjének egyike”-típusú klisét is megengedhetnék magamnak így a végén. Magam előtt legalábbis biztos.

b(A)

lakeoftears.net

kapcsolódó cikkek:

Lake of Tears - Black Brick Road (kritika)

Wolves in the Throne Room - Bécs, Escape, 2008.02.07.
2008-06-18,

„Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban…”

Szíves engedelmükkel az exkluzivitás ezennel kibassza a biztosítékot. Kicsi szórakozóhely, messze, kevés nézővel, feltörőben lévő, de még elég ismeretlen zenekarral – a Wolves in the Throne Room bécsi koncertjén jártunk az Escape klubban. Mindenesetre annyit már elöljáróban is elárulhatunk, hogy nem az exkluzivitás kedvéért utaztunk nettó 500 kilométert, és nem is csak azzal kellett jóllaknunk.

A hely amúgy rendkívül hangulatos és barátságos, a felszolgálólány például magyar szóváltásunkat meghallva rögtön rábökött az üveges Ottakringerre az itallapon, és nyomatékosította, hogy van nekünk renoménk a nagyvilágban: „ez a legolcsóbb”. Közben már szállingóztak a Summoning kapucnisok – ez arrafelé ugye patrióta jelkép – meg az Emperor hosszúujjúak, sőt, feltűnt még egy tracht-zakó is, karján többek között Ildjarn-, hátán Satanic Warmaster-felvarróval (mert a patriotizmusnak is vannak fokozatai). Volt tehát minden, csak épp a felvilágosult, független (érted: indie) neoblekker közönség hiányzott, ami a tengerentúlon dukál a zenekarhoz. Aztán egyszer csak felállt egy teljes asztaltársaság, és alászállt a pincébe, ahol a koncertet tartották, engem meg persze vitt a kíváncsiság utánuk. A helyi előzenekar egyik tagján látható Kaltenbach Open Air póló pedig rögtön vissza is kergetett az ivóba. Később még egyszer benéztem, de csak azt mentem ellenőrizni, hogy nem maradunk-e le valamiről. Hát nem. Valami német falu lakói ehelyett kapták az Omega Massifot, de hát Németország az Németország, Ausztria meg Ausztria.


Viszont amikor a Wolves in the Throne Room tagjai kicsit később feltűntek, és elkezdték körberakni a színpadot mécsesekkel, már nem ezen töprengtem, hanem azon, hogy talán mégis szar lesz ez. De nem. Kimondottan jól indult az új lemezről származó Vastness and Sorrow-val, és egyre csak jobb lett, a végére már közel eksztatikusnak is lehetett mondani a dolgot, de tényleg csak közel eksztatikusnak, mert ezzel a jelzővel azért óvatosabban kell bánni, mint azt talán elsőre gondolná az ember. Tényleg nem akarok én a kákán is csomót keresni, de van egy bizonyos határ – az van a sorompójára írva, hogy „katarzis” – amit sem lemezen, sem élőben nem lép át igazán egyértelműen ez a zenekar, pedig a zenéjébe elvileg kódolva van, hogy lassítás nélkül törjön át rajta. Ökoradikalizmus ide, saját önellátó farm oda, mintha volna valami konzumromantika a Wolves in the Throne Room zenéjében, ami finom, de tartós mázként ott feszül minden (amúgy kitűnően megírt) tíz-húsz perces számukon, és a koncerten a mécsesek formájában, meg a térdre boruló frontember alakjában is megjelent. Látszólag ők azok a Weaklinghez képest, ami a Cult of Luna az Isis-hoz viszonyítva, ha nem is olyan messziről akarok példát hozni, csak épp sokkal szimpatikusabbak, mert egyszerűen kikerülik a katarzist, nem valami annak látszó dologgal akarják helyettesíteni. Persze az is bemagyarázható, hogy szándékosság van a dologban, de akkor meg milyen térdreborulásról beszélünk? Mindenesetre furcsa kettősség ez: vagy a konzumromantika sül el jól (mert tud ám), vagy pont attól van sajátos izgalma és vonzereje a zenéjüknek, hogy direkt nem jut el addig, amíg el kéne neki (a Godot-ra várva is jó színdarab, ugyebár). A két verzió egymást kizárja, dönteni nehéz köztük, de valamelyik csak működik, mert a lemezeik is működnek, és ez a koncert is működött.


Ilyen marhaságokon persze csak én gondolkodtam közben, a publikum nagy része mással volt elfoglalva: a tracht-zakóhoz tartozó karok a leghátborzongatóbb Dimmu Borgir-hagyományokat idézve, begörbített ujjakkal emelkedtek a magasba legelöl, oldalt pedig valaki még elsőszámú olvasónkat és patrónusunkat is emlegetni kezdte, dacára annak, hogy deklaráltan nem sátános banda állt a színpadon. Körülbelül 60 percig tarthatott az egész, amiért külön jópont is jár a zenekarnak, mert sajnos kevesen járatosak ennyire az abbahagyás művészetében – és ezzel a végére is értünk a gyakorlatiasan megragadható és említésre méltó dolgoknak a koncerttel kapcsolatban, mert abba tényleg nem szeretnék belebonyolódni, hogy a dobolás tanítanivaló volt, a (kék fényeket lövellő) gitárok pengeélesen hasítottak, a basszus pedig úgy is röfögött, hogy nem volt bőgő a színpadon. Ennek ellenére azt sem szeretném állítani, hogy szavakkal leírhatatlan volt az élmény, ahogy azt sem tudnám mondani, hogy az üresség bámulta az ürességet egy órán át. Tomboló természeti viharokat, végeláthatatlan lakatlan tájakat, farkasokat, sátánt nem sikerült vizionálni, meg úgy egyáltalán semmit se, a pince falai mindvégig valóságos távolságban maradtak, viszont átlag feletti black metal témákat vertek vissza az elsőtől az utolsó pillanatig. És ennek a tanulsága nem az, hogy a Wolves in the Throne Roomból majd egyszer tökéletes zenekar lesz, ha még egyet előrelép, hanem az, hogy már most is nagyon jó, és több hatalmat neki, meg úgy egyáltalán az efféle felsőkategóriás fogyasztói black metalnak. A legeslegnagyobbak mellett úgyis törvényszerűen kevés a hely (ha van egyáltalán), közéjük és az értelmetlenül vergődő zenekarok közé viszont még férne és kell is pár ilyen banda.

 

szöveg: b(A), fotó: vld, ws

 

Kapcsolódó cikk: Wolves in the Throne Room - Diadem of 12 Stars kritika

Kapcsolódó link: Wolves in the Throne Room

 

 

Nick Cave and the Bad Seeds - Budapest, PeCsa, 2008.05.26.
2008-05-28,

A Nick Cave-ről szóló cikkekben elengedhetetlennek tűnő eposzi propozíció helyett én itt most csak annyit szeretnék és tudok elmondani: biztos vagyok benne, hogy eljön az a nap, amikor ugyan nem lesz semmi dolgom, de környezettudatos(kodó) ember létemre behajtok a körúton a délutáni dugóba, letekerem az ablakot, aztán felordíttatom a Dig, Lazarus, Dig!!! album címadó dalát. És afelől sincs szemernyi kétségem se, hogy nekem lesz igazam. Erről a Petőfi Csarnok szabadtéri színpada előtt győződtem meg végleg, miközben a Bad Seeds a szóban forgó számot játszotta.

Előtte azonban láttam még az eltitkolt előzenekart, vagy mit, vagy kit, szóval Ed Kueppert is. Ha nem tudom róla, hogy ő a kultikus punkbanda, a Saints egyik alapítója, akkor egyébként simán azt hiszem, hogy Nick Cave a fogorvosát hívta el erre a turnéra, aki vasárnaponként passzióból a garázsban gitározik. Ha pedig nem tudom a Kuepper mögött doboló Jeff Wegenerről, hogy már régóta a csávó zenésztársa, akkor biztos úgy gondolom, hogy Krokodil Dundee ágydublőre veri a ritmust. Sokan bizonyára ezt is gondolták, de én nem bántanám őket – nem véletlenül írtam át a Saints neve előtt álló jelzőt is „legendás”-ról „kultikus”-ra. Nem bántanám ugyanakkor Kuepperéket sem, mert kellemesen elcsörömpöltek nekünk.

Csak hát mégis van különbség aközött, hogy az ember tizenévesen csinál egy punkzenekart, aztán ötvenévesen Nick Cave előtt csörömpöl, meg aközött, hogy az ember tizenévesen csinál egy punkzenekart, aztán ötvenévesen ő a Nick Cave. Utóbbi esetben ugyanis még csörömpölni is egész másképpen tud: ahogy a Bad Seeds koncertjét nyitó Night of the Lotus Eaters megzörrent, az már annyira csúnya volt, hogy csak gyönyörűnek lehetett nevezni. Hasonlókat lehetett aztán elmondani a basszer, Martyn P. Casey tökéletesen szabott, ám mégiscsak pázsitzöld vállalkozóöltönyéről és a leginkább villanymandolinon, de néha buzukin is játszó, továbbá hegedülő, hegedűn gitározó és a földön is fetrengő Warren Ellis Marx-szakálláról és Lemmy-hajáról is. A hang és a látvány tehát már az első percekben is vetekedett egymással, közben pedig két vállra fektették a publikumot. A kegyelemdöfést pedig természetesen mindkét szempontból a főszereplő adta meg, amikor a színpadra rontott jampizakójában, köldökig kigombolt ingében és sötétnarancssárga napszemüvegében, majd miután lökdösődött és rugdosódott egyet Ellisszel, megfejthetetlen hangján elkezdte énekelni-kántálni-mondani a magáét. „Torrente lefogyott” – adtam címet rögtön ennek az írásnak, csak az nem jutott eszembe, hogy errefelé nincs címe a koncertbeszámolóknak. Bizonyára kezdett már elhomályosodni az elmém, de legalább nem voltam egyedül: láthatóan lótuszevő lett minden jelenlévőből. És ez a mi éjszakánk volt.

Igaz, az egyik fele még világosban zajlott, szidta is a néha egyébként gitározó, máskor egy kézzel, állva billentyűző Nick a kibaszott napvilágot. Komolyan persze senki nem vette, pláne mivel utána azt is bejelentette, hogy sötétben, szép reflektorfénynél majd meglátjuk, milyen fess úriemberek is ők valójában. Teátrális jókedve egészen a koncert végéig kitartott: kedvesen hozzávágta a törölközőjét az egyik nézőhöz, „Ádám teremtését” játszott egy másikkal, aztán amikor összeért a mutatóujjuk, bejelentette, hogy „bassza meg, nem is veled akartam”, és így tovább. Nyilván ugyanezt csinálná egyébként akármelyikünk, ha harmincöt évnyi, amúgy is hibátlan karrier után sikerülne olyan lemezt írnia, mint ez a Dig, Lazarus, Dig!!! – csak hát ez egyikünknek sem fog sikerülni, mert Nick Cave csak egy van, ahogy Dig, Lazarus, Dig!!! is. Épp ezért nem is volt meglepő, hogy közel az összes számot eljátszották róla a szofisztikáltan kurvaanyádozó címadótól a Lie Down Here (And Be My Girl) csikorgó kocsmarockandrollján és a We Call Upon the Author istentelenül istenes szarkazmusgöngyölegén át a More News from Nowhere összkomfortos kiábrándulásáig. És egyáltalán nem csak a recsegő-ropogó számok amúgy sem elhanyagolható erejét sikerült ám megsokszorozniuk: a lágyabb Moonlandre éppúgy sikerült rátenniük még egy lapáttal, mint akármelyik másik dalra.

Nem volt aztán váratlan az olyan régi sztenderdek előkerülése sem, amilyen a Tupelo vagy a Mercy Seat. Az viszont már több mint kellemes meglepetés volt, hogy a Bad Seeds aktuális tesztoszteron-szintjének köszönhetően egészen máshova kerültek a hangsúlyok ezekben a dalokban, mint mondjuk pár éve a Szigeten, mert hát leginkább ezért éri meg időről-időre elmenni, és megnézni élőben ugyanazt a zenekart. Éppen ebből kifolyólag én azt – a bőség zavarával küszködve – nem tudnám megmondani, hogy pont most leginkább miért érte meg elmenni és megnézni Nick Cave-éket, azaz hogy mik voltak a csúcspontok. Tegyen igazságot a Today’s Lesson, a Deanna, a Ship Song, meg a többi között valaki más, én legfeljebb annyit merek megkockáztatni, ha muszáj, hogy a hegedűvel megerősített Your Funeral… My Trialre azért talán még a többi dalnál is szívesebben fogok emlékezni, míg világ a világ. Ha melléteszem még az első ráadást záró Into My Arms-ot is, akkor totálisan Subterra-kompatibilis is leszek, mert sikerült két balladát kiválasztanom egy olyan Nick Cave-koncertből, ami pont nem azokról szólt, de mondom: csak egy hajszálnyival ugrottak ki a többi közül, ha egyáltalán kiugrottak. Meg aztán én is nagyon örültem, hogy végül mégsem egy zongorás lírai darabbal lett vége az egésznek, hanem azzal, hogy kijöttek még egyszer, és lezúzták a Stagger Lee-t, mert így kellett ennek lenni.

Ezzel a kijelentéssel, azt hiszem, célba is értünk: Nick Cave megcsinálta az év lemezét (vagy legalábbis az egyiket), aztán házhoz jött, és mellétette ezt a minden szempontból mellé illő koncertet – na hát ennek tényleg így kellett lennie. Ha most azt mondom, ámen, és ti érzitek ebben a szarkazmust (ami persze nem nekem köszönhetően van benne, hanem egyszerűen azért, mert Nick Cave-ről volt szó), már van is egy jó végszavunk. Szóval ámen.

b(A)

(a fotók nem a koncerten készültek)

Kapcsolódó cikk:

Nick Cave & The Bad Seeds - Budapest, Sziget Fesztivál, 2005.08.15.

Kapcsolódó link:

Nick Cave and the Bad Seeds

Type O Negative, Budapest, Pecsa, 2007.07.02.
2007-07-04,
Elérkezett az évente egyszeri valamirevaló koncert általam való meglátogatása. A Type O Negative nyert; minden erőmet összeszedve, imát mormolászva vállamra vettem utazótáskámat, és átadtam magam a lehetőségeknek. Újfent megtettem az odavezető 250 kilométert és vissza, kifizettem a koncertjegyeknél is drágább utazási költségeket, hálát rebegtem a szállásért, próbáltam jó pofát vágni az ismerősöknek. A nap legjobb híre volt, hogy a W.A.S.P. elmaradt, és nem kell végigszenvednem egy számomra teljesen érdektelen csapatot, és így a gazdasági terhek is enyhültek némelyest. Persze lehet, hogy valaki pont a W.A.S.P.-ot szerette volna, ezzel nincs is önmagában akkora baj, de aki kiötlötte ezt a párosítást, az egy ordas barom, nem vitás, de erről ennyi elég is.

9 órakor behatoltunk az objektumba, nem volt pöcsölés, hamarosan felcsendültek a sorozásra hívó intro hangjai, majd pedig a We Hate Everyone punkosan agresszív, arrogáns riffjei és szövegei. Peter Steele ruházata alapján egy idegszanatóriumból szökött gondozottként hatott, aki a reggeli vizit elől menekült el, arcán pediglen a kábaság, enerváltság jelei - talán még az előző esti nyugtatóktól - mutatkoztak meg. Azért próbált némi színpadiasságot belevinni, kézmozdulataival jelezte a radikális pártok hovatartozásának irányát, amelyre a jól ismert „The left they say I’m a facist. The right calling me a communist. Hate, hate, hate hatred for all – one and all” sorok késztették. A hangzás az első két szám alatt jobbára értékelhetetlen volt, a dob uralta a decibeleket, a gitárból nem sok hallatszott, a szintetizátorból vagy semmi, vagy túl sok szólt, de ahogy az történni szokott, az esemény előrehaladtával jelentősen javult a helyzet. A Life is Killing Me-ről ismerhető Anesthesia alatt kezdett elfogni a megfelelő hangulat. Gótikus? Egy lófaszt. Aki a Type O Negative-ot így minősíti 2007-ben, annak semmi keresnivalója nem volt ott, csak megjegyezhette magának, hogy ezek a hajdanvolt brooklyni selyemfiúk mókáztak maguknak. Nihil, önvád, harag és súly, mindezt nagyszerű dalérzékkel megáldott szerzők ihletésében foganatosítva, a mesterkéltség mindennemű jele nélkül:

„World renowned failure at both death and life

Given nothingness, purgatory blight

To run and hide, a cowardly procedure

Options exhausted, except for anesthesia – anesthesia”

Szerencsére nem volt My Girlfriend’s Girlfriend, ellenben Christian Woman, és Black No. 1 igen. Miért mondom ezt? Különleges élvezetekre vágytam, a Life is Killing Me dalait kívántam igazán, de egy Everything Dies, Creepy Greenlight, vagy a még tavaly alkotott Santana medley is igazi élmény lett volna, mondjuk a slágerek is nagyjából visszaadták az eredeti érzést, egyébként nem hiányoztak. A csúcspontot a már említett Anesthesia, valamint az utána következő These Three Things és a Kill You Tonight jelentette. Az első bevezetőjében a halvány zöld fénnyel megvilágított Peter énekelte eposzát az érzéketlenségről, megjelenésével, előadásmódjával alátámasztva mondanivalóját. A These Three Things bizonyítékul szolgált arra, hogy ha egyesek számára a lemezen nem is, de élőben igazán lehengerlő nótával van dolguk. Megkapó dallamok, energia és tömeg egy dalban.

typetour1

Az igazi súlyt azonban a Kill You Tonight jelentette, amikoron is Josh Silver billentyűs helyezkedett frontemberi habitusba. Az általában a háttérben hajába burkolózó szintetizátorával küzdő arc karizmatikus megjelenésével, előregörnyedő testtartásával, kétágú szakállával hörögte a közönség arcába az ominózus mondatot, miközben a fények pokoli vörös fényben úsztatták a csapatot, na azt akkor elhittem. Hangjának ereje és tónusa szinte semmiben nem tért el az üvöltő Steeletől, így több Peternek hitt énekrész tulajdonjoga lett erősen kérdéses a lemezeken. Kenny Hickey gitáros is érdemnyi mennyiségű vokális feladatot vett át a testében is megfogyatkozott főnöktől, aki nemritkán ült a dobemelvény elé, üres arccal pengetve, töprengve. Ennek ellenére nem mondhatom, hogy nem élvezték a koncertet, John Kelly kifejezetten elemében volt, Josh is vidámnak tűnt, és igazából Petertől is kitelt pár cinikus mosoly, nem egy frusztráltságtól feszülő kényszerkoncertező alak jutott eszembe róla. A valamikori hegyi ember most azzá vált, amiről már évek óta énekelt, azonosult a mentális problémákkal kezelt és börtönjárta roncs szerepével. Pontosan tudta, hogy ez fog történni, hányszor jegyezte meg, hogy nem fog 40 felett a showbiz-el foglalkozni, és teli torokkal üvölteni, hogy „kapd be a faszom!”. Furcsa irónia, még mindig itt van, egyre fogósabb dalokat ír, és várja azt a pontot, ahonnan nincs visszatérés. Gyanítom azért, fognak még minket meglepetések érni.

A koncert nem csak a dalok eljátszásából állt, a közönségből természetesen hülyét csináltak, legalább 3-4 feldolgozásba kezdtek bele, majd úgy a 20. másodpercnél mintha kihúzták volna a dugót, csönd és sötét, aztán pedig valami marha doom-klisé intermezzóval szarakodtak.

Kétszer is úri módon elvonultak egyet dohányozni, vagy ilyesmi, majd mégis előmásztak, hogy John megörökítse az istenadta népet, mely során vezényszóra üvöltette az egybegyűlteket. Két dal hangzott el a felemlegetetteken kívül még, a Profits of Doom egy korrekt előadásban, és a Love You to Death, ami - minő kár - elég halványra sikeredett.

A megközelítőleg 75 percnyi előadást szívemre vettem, Peter egy pusszantást küldött a megjelentek felé majd a fejére borította az előtte heverő fémtálat, melyben vélhetőleg alkoholos italok, víz és némi nyál tartózkodhatott, a nagyját azért előtte a küzdőtér felé ürítette. Nagyon sajnálom, hogy nem volt változatosabb a repertoár, hogy a sok éve várt koncert körülményei számomra kifejezetten szarul sültek el, hogy nem játszottak többet, hogy már 2007-et írunk, és senki sem lett szebb azóta. Egy azonban biztos: önmaguk voltak és azt játszották, amit játszaniuk kellett, és a csak saját magukra jellező atmoszféra bizonyos pillanatoktól eltekintve végig ott volt velük.

rtp

kapcsolódó cikkek:

Type O Negative - Dead Again

(kritika)

Type O Negative - Life Is Killing Me

(kritika)

Type O Negative - October Rust

(kritika)

Hyperborea IV.: Dernière Volonté, Carwashtagnacht - Bp., Gyár, 2007.05.10.
2007-07-04,

Hosszú évek tapasztalata, és az egymásnak minden koncert után tökéletesen ellentmondó beszámolókat olvasgatva könnyedén belátható, hogy egy koncert jósága, illetve silánysága elsősorban nem a színpadon magukat produkáló társaságokon, hanem a megfigyelő oldottsági szintjén, a bevitt oldószerek mennyiségén múlik. A koncertekről való beszámolás egy dolog miatt mégis érdekes lehet, kérdéses esetekben ugyanis csak élőben, a fókuszálás maximumán lehet véglegesen meggyőződni arról, hogy valami/valaki tényleg jó, avagy csak ügyes átverésről van szó. A Derniere Volonte pedig pont ilyen kérdéses eset volt, a neo-folk/ martial industrial / nevezzék-szakértői-ahogy-akarják testvérműfajok popos befolyásoknak engedő képviselőit, ha átverésnek ugyan nem is nevezném, de szívembe nem tudom többnyire bezárni (popos befolyásoknak nem engedő képviselőit egyébként szintén csak néhány kivételes esetben). Az okokról nem tudok pontosan beszámolni, valamiféle erőltetettséget sejtek/érzek velük kapcsolatban, ami azt figyelembe véve, hogy honnan indultak és jelenleg hová tartanak, azért lehet, hogy nem véletlen. Tavalyelőtti listámon szerepelt például az Ordo Rosarius Equilibrio és a Spiritual Front közös lemeze, de mivel azóta egyszer sem éreztem kényszert a hallgatására, az idő ezt a döntésemet tévedéssé alakította.

Carwashtagnacht

A helyszín a pesti Duna-partszakasz lepusztult déli részén elhelyezkedő Gyár volt, mely meglepő módon egy néhai gyár feleslegessé vált épületében található. Itt korábban még nem jártam, a tapasztalatokat röviden összefoglalva: személygépkocsival könnyen, egyéb módokon valamivel nehezebben megközelíthető; belsőre a külső környezethez hasonlóan eléggé lepukkant, de nagy előnye, hogy vannak rendes ablakai, és egy ilyen kaliberű koncert lebonyolításához kellőképp tágas a terem. A meghirdetett időponthoz képest elég jelentős késéssel, fél tíz-tíz körül kezdhette meg a hosszú éveken keresztül inaktív Carwashtagnacht előzenekari tevékenységét. Anno előző életükben már hallottam egy demójukat, mostani, kevésbé rockos stílusukat pedig nemrégiben létrehozott myspace-oldalukról ismertem: lényegében elektronikus zajzene némi élőhangszeres támogatással (dob, basszus) és egy kevés énekkel. Talán az a kijelentés sem áll távol a valóságtól, hogy az utóbbi évek poszt-rock hullámának is volt köze az újraaktivizálódáshoz. Az ének minősége hagyott maga után némi kívánnivalót, kicsit elveszettnek tűnt a sámánének és a „hagyományosabb” neo-folk szavalás közti szakadékban. Volt néhány energikus momentum, amivel a Carwashtagnacht érzésem szerint kiemelkedik a nagyon széles mezőnyből, és akikkel beszélgettem a közönségből, elégedettek is voltak, de mivel én kissé szkeptikus vagyok magával a műfajjal, tehát implicite a dalszerűség szisztematikus elvetésével szemben, engem úgy igazán mégsem tudtak meggyőzni.

Dernière Volonté

Újabb, szerencsére ezúttal rövidebb várakozás után végül színpadra állt a Dernière Volonté, mely igazából egy egyszemélyes zenekar, Geoffroy D. magánvállalkozása, de élőben van egy társa is: míg Geoffroy csak az énekre koncentrál, társa az amúgy a zene többi eleméhez hasonlóan szintén részben gépről szóló dobolásra erősít rá. A koncerttel kapcsolatos egyetlen jelentősebb kifogásom épp a felállással kapcsolatos, egy billentyűssel egyrészt élőbb lett volna a fellépés, másrészt a színpadon is jobban mutattak volna, a hármas szám misztikus jelentősége pedig - melyről legkésőbb a Dimmu Borgir albumcímei óta mindenki tud – végképp illett volna ide.

Tehát martial industrial / neo folk. Úgy hiszem, előbbiben nagyobb szerepe van a zajoknak, és kevésbé jellemző az akusztikus gitár használata, de mindkét műfajnál alapvetően a szövegek, a mondanivaló van fókuszban, a zene csak kíséret ehhez. Az utóbbi évek popos törekvései nyilván két okra vezethetőek vissza, egyrészt az elégedetlenség a szűkre szabott keretekkel, másrészt pedig a siker, az elismerés keresése. Részben, de nem teljesen az ördögtől való folyamat,  megkockáztatom. A Dernière Volonté esetében az elmozdulás konkrétan a ’80-as évek szintipop zenéjének újrafelfedezéséhez vezetett, előbb csak a szintetizátortémák kezdtek egyre nagyobb szerepet kapni, ez volt a 2003-as Les Blessures De L’ombre album, majd a tavalyi Devant Le Miroir című albummal átszakadt egy gát, ledőltek a tabuk: Geoffroy igazából énekelni kezdett, megjelentek a játékosan bugyuta, de másfelől bájos szintetizátorhangok, és táncolható alapok. Volt is tánc a nézőtéren az új album dalainak hallatán, a kezdést viszont a folytonosság jegyében az előző albumot is nyitó, rendkívül harcias Le Poison jelentette. A nagy hangerő miatt össze-vissza verődő hangoktól torzzá, hamissá vált az egyszerű, és kicsit talán keltásnak is nevezhető dallamtéma, de fura módon ez egyáltalán nem állt rosszul a dalnak. Hiába lett „kommersz” a DV, ebben a dalban én pont azokat a jelszavakat éreztem, amiket a műfaj képviselői gyakran hangoztatnak, úgy, mint a reményen túli hit, és a rendületlen kitartás szelleme.

Dernière Volonté

Aztán persze következett az új album slágereinek sorolása: L’eau Pure, L’ombre Des Reverberes, La Nuit Revient, stb. Mindegyik dal működött, a kétségeim tovaszálltak: azt hiszem az a DV nagy titka, hogy amikor Geoffroy elkezdett énekelni, akkor kiderült róla, hogy annyi másik műfajtársával ellentétben tényleg nagyon tud énekelni, és nagyon jó hangja van. Semmi motyogás, nyöszörgés, tiszta erős hang, kiváló dallamérzékkel. Színpadi viselkedését tekintve kicsit ambivalens a kép: egyrészt ahogy bőrnadrágjában riszálta magát, az kissé nőies, a közönség körbetapogatása egyenesen zavarbaejtő volt, másfelől viszont bizonytalanság és ügyetlenkedés nem érződött rajta. Utóbbi viszont előjött a technikai háttér szolgáltatóinak oldalán: legalább háromszor szállt el a kihangosítás, de ilyenkor sem zavartatták magukat a zenészek, inkább csak összemosolyodtak a váratlan kihíváson, és az alapokról játszottak tovább. Elhangzott a megasláger Verbes Fragiles is, ami már kicsit tényleg túlzottan rágógumi így sokadik hallgatásra, de élőben azért ütött, valamint a Der Blutharsch Fire Danger Season válogatásalbumán hallható címnélküli dal DV általi újragondolása, ami nagyon jól állt a franciáknak.

Összegezve a látottakat és hallottakat: 1. a Dernière Volonté jó zenét csinál; 2. Figyelembe véve a rendkívül alacsony jegyárakat, nem lehet panaszkodni amiatt, hogy csak maximum félig volt élő a koncert 3. Nagyobb kísérettel, több élő elemmel több pénzt is megérne egy koncert, de ehhez nagyobb hallgatótábor is kell, tehát 4. ajánlott lemezeik beszerzése, és érdemes akár egészen más zenei műfajokat kedvelő ismerősöket is meghallgatásukra buzdítani.

a’ ördög

képek: LC

Belphegor, Shining, Inferno - Undead Festival, Blue Hell, 2006.06.02.
2006-06-19,
A Ravenshadest lekéstem, a Korog elmaradt, így mindjárt az egyik főbandát, az osztrák Belphegort tekinthettem meg elsőként. Mivel Óbuda Sziget- és buzibarátságáról ismert polgármestere ezúttal a metálosoknak is kedveskedett egy betiltással, (lehet, hogy az újdonsült főpolgármester-jelölt hasonló tévképzetekkel bírt a Shiningot illetően, mint mi, lásd interjúnkat

) a szabadtéri színpad helyett a gyenge akusztikájáról hírhedt Blue Hell adott helyet az osztrákoknak. Tekintve a szakadó esőt, és az annak kiküszöbölésére összegyűjtött gyatra fedezéket, nem biztos, hogy annyira rosszul jártunk.

A Belphegor azon kevesek közé tartozik, akik a black és death metal műfajok keverését komoly gondolatiság nélkül, a két műfaj erőszakos rombolásról szóló oldalát egyesítve sikeresen viszik véghez. (utóbbi két lemezükre áll ez a megállapítás) Zenéjük ennél fogva élő előadásra sem alkalmatlan, turnéznak is, ami csak belefér. A színpadi rutinra és a dalokra nem is lehetett panasz, csak hát ugyebár a hangzás - hangerőben a szokásos sorrend alakult ki most is: első helyen a lábdob; második a többi dob és a cinek; bronzérmes a basszusgitár; az UEFA kupában az ének indulhat. A gitárok sajnos ezúttal is a szokásos kieső pozícióban végezték, kizárólag a lassabb részeknél bújtak elő a lábdob folyamatos dübörgése alól. A közönség nagyobbik része számára azonban ez a zene átélését nem zavarta meg, sőt, a ráadásban elnyomott Sodom klasszikus Outbreak of Evil számomra is az est fénypontját jelentette.

Shining

Die you fuckin’ gay bastard, die! - Ha a közönség partner, az a jó. Be tudom bizonyítani, hogy nem cirkusz volt ez az egész, mert azt mióta emlékezetem van, ki nem állhatom azt, de a Shining szórakoztató volt. Itt kétfelé hajlik a véleménytengerek szála, ugyanis. Sznob az, aki váltig állítja, hogy az unalmas, kiszámítható mű-show szánalmas produkció volt, és sznob az, aki a feneketlen mélységek ölébe hullott a bemutató során. Ezért most helyrerakjuk a fejeket, a tisztánlátás prófétája szól hozzátok, majd kuss, sírhattok, ha nem lát senki.

Nem mozdult meg a farkam egyszer sem, talán, mert baromira koncentráltam a részletekre, és itt ezért bevallom, hogy szarrágás ide, ripacskodás oda, a színpad azért (is) van (lehet), hogy produkáljad magad, a nadrágodba nyúlj, és olyan dolgokat mívelj, amiket otthon, egyedül, 3 sör után a tükör előtt mersz csak egyébként. Ez is tudomány - a legtöbbeknek ezért is áll vállalhatatlanul szarul – gyakorolni, fejleszteni és ha vevő rá valaki, az ördögadta tehetséget használni kell, különben jár az egyszemélyes pokol még az életedben, melyben könyörögnöd kell a ronda, szőrös feleségednek, hogy ne hagyjon el, mert te még rondább, szőrösebb és balfaszabb vagy, ráadásul 4 touchdown-t soha nem szereztél egy meccs alatt.

Mivel Kvarforth ezeket feltehetőleg mind tudja, bizony belenyúlt a nadrágjába, mint a jó öreg, koronás csepűrágó Morrison, és egy pillanatra elhittem, bizony a Shining jelenünk The Doors-ja. Ezt is érezhették, mert nem átallottak Spiritual Beggars feldolgozást játszani, utalva a régi idők nagyságára, amit osztályoznék is: jóvót. Láthattunk továbbá egészen bizarr dolgokat, amiket itthon a kisfalumban elmeséltem, melyet aztán bősz keresztvetések között hallgattak végig, és áperté megmondták az atyafiak: „ez még mindig jobb, mint ha denevérfejeket harapnának le”. A szadomazo konyha fortélyainak alapfogásaival ismertettek meg minket, cigicsikk a mellbe el, penge kézre sújtott le, whiskey szájba be, majd ki, de a mellkas felé nyújtózó lánykezek nem értették a csíziót, nem ministráltak még az ilyen kicsinyke sátánfattyak pubertáskori játékaihoz sem.

Azért azt elmondhatom, hogy olykor kénköves bűzt orroltam, ezért nem tagadhatom, jelen lehetett apuci (666) is a cifrább momentumok alkalmával, és ilyenkor sandán körbepillantottam, hátha kapok egy bátorító kacsintást, de mindössze a röhögéstől kivillanó fogsorokkal találtam magam szemközt.

A zenéről nem írok le sokat, egybefolyt, a szuggesszió jelei megmutatkoztak, a régi gitáros szenvedett, fintorgott, néha visszalökött egy-egy bodorhajú arcot a helyére, az új pedig sérója függönye mögé rejtve korrekt előadást nyújtott, azaz semmilyet, valamint a babaképű sorozatgyilkos színész basszer pedig Buddhánál mélyebb nyugalommal és semmibe révedéssel-köpködéssel élvezte ki a hajcibálás ezernyi apró kínját és örömét.

Vér, nyál, Jack Daniel’s, hangfalmászás, csikkeső és sörösdobozvihar, mindezt az öngyilkosság hirdetése jegyében. Utána egészen boldog voltam.

rtp

A Shininghoz hasonlóan az Inferno is járt már nemrégiben errefelé, akkor a pocsék hangzású koncert valósággal kiábrándított a sok érdekességet lemezen sem tartogató, ám az átlagosnál így is erősebb zenéjükből. Ezúttal - nem tudni mi okból - mellőzték a basszusgitárt, így - az este folyamán először - lehetett hallani rendesen a gitárokat, ami rögtön pozitívabb színekben kezdte feltüntetni őket, arról nem is beszélve, hogy feszesebbek és lendületesebbek is voltak, mint a múltkor. Ráadásul legerősebb lemezük, a Duch Slovanské Sily címadóját is elővették, ami végképp meggyőzött arról, hogy valamit mégiscsak tud ez a banda, nem volt tévedés őket előzőleg Csehország legjobbjainak nevezni. (mondjuk a szerb The Stone egészen hasonló műfajban azért erősebb dalokat ír). Még az Inferno koncert alatt történt az is, hogy a személyzet néhány izomagyú tagja felpofozott és kizavart néhány, a fotelekben elalvó fiatalt, ami persze nem meglepő (bár ezen a helyen eddig még nem tapasztaltam ilyesmit), csak a krónika teljességének kedvéért említendő meg.

Összegezve: nem történt semmi rendkívüli, a kicsit talán mérsékelt hangulat egyértelműen mérsékelt jegyárakkal párosult, a jelen levő, alapvetően jó bandáknál is jobbakat pedig csak akkor lenne értelme elhívni, ha valami változás történne a hangzás tekintetében. Ez azonban kérdéses, hogy mennyire kivitelezhető egy cigarettatartó alakú teremben. Figyelembe véve azonban azt, hogy pár évvel ezelőtt még alig voltak black/death koncertek, továbbá felidézve a Voodoo klub emlékét, az előrelépés vitathatatlan, úgyhogy a helyzet egyáltalán nem reménytelen.

a’ ördög

Dälek - Trafó Bár Tangó, 2005.11.27.
2006-05-01,

Mivel zsenge ifjúkoromtól fogva igen szigorú, erkölcsös és természetesen mélyen vallásos neveltetésben részesültem (elmeállapotukat tekintve megboldogult szülőim akarata szerint), kikerülvén a szabad szellemű nagyvilágba, nem győztem el - el szégyellni magamat mindennemű libertinus tapasztalatoktól mentes személyem okán, ha - az egyébként érdeklődő és némineműleg felvilágosult beállítottságom miatt - városi ifjak közt dúló parázsló viták alkalmával arra alkalmatlanul felszólaltam nézeteimet és gondolataimat közzé tevén. Basszam meg, mi?

Akarommondani gyámolatlanul állék neki az észosztásnak, mert le kell szögezni: nem vagyok otthon abban, hogy mit kell csinálni egy hip-hop bulin, vagy magáról a zenéről milyen helytálló dolgokat kéne papírra vetni, de végülis kiderült, hogy tulajdonképpen semmit. Amint azt viszont nemrég megtudhattam, ez is csak egy olyan elfuserált "anti-life-music" amiket egyébként hallgatok, így talán ennek is köszönhető, hogy nem vetett ki magából kábé ugyanaz a közönség, akiket máskülönben is mindenhol érzékelek.

Dälek

Akkor a kötelező terepszemle: Otthonos érzés kerített hatalmába a szabad tér lehetőségeit vizsgálgatván, egy viszonylag forgalmas biliárd-klub a négyzetméterek tekintetében simán verte a Trafót, mégis mindenkinek akadt helye anélkül, hogy muszáj lett volna valakihez hozzáérni. A csatasorba állás közvetkezett, álltam, és egészen sokszor be kellett hunynom a szememet, hogy az agyvizem és a gerjedés hullámhossza fázisba essen, ami (nem tagadhatom) közel állt egy stroke és egy ejakuláció ideális keverékéhez. De nem szaladok elébe az eseményeknek, különben nem érthetjük meg a fontos és érdekes miérteket.

Dälek úr és barátai Newarkból érkeztek megmondani a súlyos dolgokat nekünk, szegény magyaroknak, aki egyébként egy mc, ami azt jelenti, hogy ő az, aki fogja a mikrofont, és hitelt érdemlően előadja az általa előzőleg megfogalmazott sorokat. A zenéjükről is körülbelül ennyi értelmes mondatot tudok megosztani az érdeklődökkel, azaz, hogy az agresszívebb Pan Sonic pillanatok (kritika itt) és a dühös, primitív hip-hop ütemek elegyével töltik be a hangtartományok minden apró zugát, és ez így együtt hatva sajtolja péppé hallójáratainkat és nemes belső szerveinket egyaránt. Ezeket főleg az idei és elődjénél jóval keményebb Absence lemez Asylum és az Opiate Masses dalai alatt élhettem meg.Dälek Komolyan mondva, rendkívül jól esett, hogy ez a tömény gerjedés és szaggató ritmus minden mást kiölt a fejemből, és nem az általában ilyenkor zavaró gondolatok vonták el a figyelmemet a teljesség érzésétől, és ezt az örömet fokozta, hogy pont abban a percben szakadt vége az előadásnak, amikor megfogalmazódott bennem, hogy most elég. A parányi színpadon izzadó széles karimájú Dälek a dalszövegeken kívül 3 sort intézett a közönség felé, se álmosoly se kelletlen vagy áradozó köszönet, ami alaposan el is gondolkodtatott azon, hogy miért érti jobban a csíziót ez a messziről jött afro faszi, mint idehaza a büdös majomok.

Az előadó arcjátéka alapján következtettem a beleélés hőfokára, ami ideálisnak mutatkozott, főszereplőnk tőle telhetően a kb. 45 perc alatt tudta tartani figyelmemet, sajnálatomra azonban, a két apple gépen és a mikrofonon kívül nem szolgáltattak hangszeres látványfestéssel (a filthy-s lemez gitáros darabjait hanyagolták), bár dicséretére legyen mondva, a laptop-os srác is alaposan belendült, ha a kedvenceire kellett rámozdulni.

A hosszúra nyújtott villámcsapást idéző performance (koncertről kérem szó sem volt) paralízise után a tagok gyors kábelkihuzogatásokba kezdek, baráti feleim közül is csak egy jegyezte meg, hogy - jó volt, jó volt, csak az a faszi ne darálta volna rá a modókáját - egyébként csupa elismerő hozzászólással magasztalták a lehengerlő közel egy órát.

Köszönjük a mesét! Csapkodja Önöket is a villám!

rtp

a’ ördög verzió:

Amikor a koncert miatt kiragadtam a végtelen számú meghallgatásra váró lemez sorából a korábban általam nem ismert Dälek idei lemezét, az Absence-t, alaposan meglepődtem. Ulver – Perdition City – egyszer, másfelől a Jesu idei, bizonyosan zseniális, ámde a tökéletestől igencsak távol álló bemutatkozása, ezek ugrottak be. DälekSzóval nyomasztó hangulat, súly, zajosság, sűrű, de primitív ütemek által élvezhetővé butított hangrétegek, az öncélú művészkedés fogalmát alaposan kimerítő utolsó Ulver után pont ilyesmi kellett.

Ja igen, majd elfelejtettem, a fentiek a széles értelmben vett hip-hop műfaj berkein belül valósulnak meg. Ez az irányzat engem nem érdekel amúgy, és amikor Dälek előtt bemelegítésként magyar nyelvű ritmikus énekbeszéd foszlányok jutottak el az asztalunkhoz, akkor azok mindennemű rosszindulattól mentes, tisztán zsigeri eredetű fintorgásra késztetettek. Sok-sok duma, okosság, életvezetési tanács, kicsit el is gondolkodtam azon, hogy ez most miért és mennyire is kellett nekem. Aztán felcsendült pár ismerős zaj az Absence-ről, és már ott is voltunk közvetlenül a színpad előtt, és innentől lőttek a kérdéseknek. Életemben nem voltam olyan rock, metal vagy black metal koncerten, amelyen kevesebb felesleges pózolás, gyökérkedés lett volna, a mindenkiben ott lapuló szararcságot ennél jobban senkinek nem sikerült megfékeznie. Mint az utóbb kiderült, a scratchelésért felelő tag kilépett, így csak ketten maradtak: a kopasz Oktopus nevéhez Dälekméltóan egyszerre két laptop mögött tevékenykedett szorgalmasan, amikor pedig ideje engedte, izomból headbangelt; és maga Dave Dälek, akinek frontemberi teljesítménye minden szigorú és sötét zenét játszó banda számára példaértékű kell hogy legyen. Nem köszöngetett, nem pofázott dalok között, mégsem volt olyan érzése az embernek, hogy jobb híján marad csöndben. Előadása összességében csak a zenét magyarázta meg egy kicsit, ahogy kell, társadalomkritikusan ugyan, de nem több direkt politikai tartalommal, mint mondjuk a Slayer esetében (viszont kevesebb trágársággal). A közönség nem indult be túlzottan, de volt hangulat enélkül is, mindenkit lekötött az, ami a színpadon zajlott. Pontos és kimerítő számlistát nem tudok mondani, de az biztos, hogy az Absence legfőbb gyöngyszemei, mint a Culture for Dollars, az Asylum, az Ever Somber, vagy az Opiate the Masses elhangzottak, akárcsak a From Filthy Tongue of Gods... lemezt nyitó Spiritual Healing. Nem húzták el nagyon a dolgot, amit egyébként sem tartanék jó ötletnek semmilyen műfajban sem, viszont itthon azóta is csak az Absence-t hallgatom.

Tanulságos est volt, talán néhány árja kollégámnak is érdemes lett volna megtekintenie a fekete gettósöpredéket, az épülés, az okulás jegyében. Ez nem a Body Count, ez igazi, spirituális súly.

a’ ördög

(Dälek - Absence = 10/10)

Nick Cave & The Bad Seeds - Budapest, Sziget Fesztivál, 2005.08.15.
2005-08-20,

Aki úgy gondolja, hogy nem szeretek koncertre járni, mert azt szoktam mondani, hogy nem szeretek koncertre járni, az igen rossz logikát követ. És hát kapja be. Nem szeretek koncertre járni, ezt viszont csakis magamnak köszönhetem. És ez önmagam nem szeretetéből gyökerezhet, mondhatná vala az lélektudor; és itt is buktatók vannak. Ne jöjjön senki nekem az egommal, én is tudok róla, és jóval többet, mint amit bárki más elmondhatna róla. Hagyjuk. Álltam és vártam, hogy az ausztrálok nagy örege meghatott ábrándozásra késztessen múltról és jövőről, hogy elhiggyem, van menny és pokol, megváltás, üzenet, képlet az életre, megnyugvás az elkerülhetetlen biztos tudatában, és hogy a mellettem álló lány ne lépjen le idejekorán. Egyik számításom sem vált be.

 

Nem ment, pedig erőltettem, és nem azért, mert nagyon szerettem volna. Amit láttunk, az nem erről szólt. Mielőtt leírom egy mondatban, hogy a legjobb számaikat játszották, bár ne tették volna, vessünk egy rövid pillantást az előzményekre. Nick Cave maga a rock és színház összefonódása, ami szegény Földes Lászlónak sose sikerült teljesen, pedig legalább annyira hamisan énekel. A déli félteke Tom Waits-je, bár akinek ez, annak az is, magyarázni kár, de hogy egy, már halott kollégája szóljon helyettem, főleg a korai időszakának világát jól érzékelteti ez a pár sor:

cave3

"There’s a killer on the road
His brain is squirmin’ like a toad
Take a long holiday
Let your children play
If ya give this man a ride
Sweet memory will die
Killer on the road, yeah"

Morrison megközelítésében kábé erről lenne szó, kevésbé költői formában mondva pedig; vér, hideg penge, ártatlan áldozatok, bizarr alakok, bosszú, beteges, a későbbiekben odaadó szerelem, isten közelsége és távolsága, a kokain és alkohol legszebb pillanatainak zenébe ágyazása & more...

Ez az, ami nem jött le nekem a nappal és az éjszaka határában játszódó esemény során. Vádolni lehet engem, mivel javarészt a bennem játszódó folyamatokra figyeltem, és csak néha tekintettem erősen figyelve a színpad felé. Baj ez? Vibrációkat akartam magamban kelteni, nem azon élvezkedni, hogy egy élő legenda haknizik tőlem 100 méterre. Fogni az ingereket, hagyni, hogy lekússzanak a helyes úton, hogy aztán az egész emberi lényem egy - másfél órára közönséggé váljon, ünnepelje a pillanatot, várom, hogy az előadó emeljen ki a közönyből, illuzionistaként kábítson el az energiával, ami neki adatott. Ez nem történt meg. Elkönyveltem, hogy láttam, és újabb strigulát húzhatok a képzeletbeli listára.

A The Mercy Seat, a Tupelo, és a The Weeping Song csodahármas abban az órában tökéletesen üresnek hatott, unott arcú gitáros, egybemosódó váltások, rövidítések, mintha kicsit rá is gyorsítottak volna a nótákra. Lezavartuk, eltelt, mehetünk a következő helyszínre. Úgyhogy elsősorban a The Bad Seeds-re haragszom, nem Nick úrra.

Csalódásról megszólalás tekintetében nem beszélhetek, nem is vártam mást egy nagyszínpadi előadástól, csak keserű szájízt éreztem, és nem csak a sörtől.

Ez hát az én egyszemélyes történetem, így végezetül elballagtam, hogy kitöltsem a kongó ürességet magamban, áldozzak a nagy ősök szellemeinek az éjszakába merülés minden személyiségbomlasztó termékének segítségével. Ironikus. Győztél, mert elindítottál mégegyszer tekervényes, bús és mesélő dalokkal szegélyezett utadon aznap éjjel, és még ma is téged hallgatlak. 

Rád gondoltam Nick. Baz’d meg!

Hiányoztál. Utálom a koncerteket.

rtp

Jazz Steps Band és Joe Muranyi - Tata, Víz, Zene, Virág Fesztivál
2005-07-24,
Alapvetően utálom a búcsúkat, fesztiválokat. Nagyrészt azért, mert nem szólnak semmiről. A Víz, Zene, Virág sem sok mindent nyújt a kultúrember számára- vakparasztoknak ott a tüzijáték, a szittya lelkületűek vehetnek magyar zászlót: kisebbet, nagyobbat pénztárcájuk vastagsága és nemzeti érzületük függvényében, stb. Lehet még enni-inni, szart, drágán. Nem csoda, ha legjámborabb fajtársunkból is kibújik a mizantrópia kisördöge, mikor a fülledt nyári melegben, az izzadságtól párás levegőben csak tyúklépésben haladhat az emberfolyamban. (A tolakodás mellett ideális ötletnek tűnik még a tétova, vagy éppen izgőmozgó kisgyerekek jobbkülsővel történő félreállítása.) Ilyen körülmények közé meg ugye a fene se vágyik. Azért valamit mégiscsak kikaparhat magának az embergyereke: a péntek esti Komár László koncert után a következő érdekesnek ígérkező program vasárnap volt.

Időzítés az ment, kilenc harmicra volt kiírva a Jazz Steps a műsorfüzetben (pontosabban "Jazzteps" volt kiírva), negyvenre értem a helyszínre, a Várhoz tartozó kertben emelt színpadhoz. A zenekar dob, nagybőgő, zongora, trombita, pozan és szaxofon felállásban állt a deszkákra. Joe Muranyi, a sztárvendég (Lagzi Lajcsi után igazán kínos leírni) egy műanyag székben ücsörgött hátul, a bőgős takarásában. Jazzkoncertre menni egyébként mindig megéri. Tudni lehet, hogy a zenészek jól játszanak, nem lesznek amatőr bakik és a színvonaltalanság is nagyjából kizárható. Általában a nagy néger totemek szerzeményeiből szemezgetnek az előadók; ez ma sem volt másképp, leszámítva a kuriózumot.

Jó húsz perc zenélés után szólították Joe bácsit, aki egyből átvette konferanszié szerepét is. Annyit illik tudni róla, hogy Muranyi az USA-ban született magyar szülők gyermekeként, azóta kisebb megszakításokkal ott is él. Egyébként Louis Armstrong zenekarában játszott egyetlen fehéremberként a mester életének utolsó négy évében. Néha átruccan, ha meg már itt van, klarinétozik is kicsit. Gyorsan sietett leszögezni, hogy nem tud jól magyarul, de feleslegesen szabadkozott, érthetoen beszélt, hunglishizmusait pedig egy elnéző mosollyal elintézte mindenki. Joe bácsi szólt a pizza-ról, a lángosról, a németek umcacca-zenéiről és nem utolsósorban miniatűr jazztörténelmi kitérőkkel színesítette a műsort. Joe Muranyi egy legenda, egyébként meg egy joviális, szeretetreméltó öregúr és remek showman is egyben: énekelt, a koncert vége felé már néhány felszabadult tánclépést is tett, nem utolsósorban viszont virtuóz klarinétjátékával szórakoztatta az egybegyűlteket.

Játszott Kossuth-nótát, meg mindenféle népies műdalokból összegyúrt egyveleget, természetesen csak a vicc kedvéért, nemzetieskedő felhangok nélkül. Saját szerzeményei mellett elhangzottak mentora Satchmo, Duke Ellington, Count Basie és más zenészek dalai is. Ja igen. Még azt akartam írni, hogy a Roy és Ádám koncert szervezője minden bizonnyal sokat csuklott aznap este. A műsor első felében a párhuzamosan futó rendezvény, illetve annak utolsó tíz perce áthallatszott; a "csabból i sénfojóóóuk"-nak igazából akkor senki nem örült.

Tízkor aztán vége lett a jóságnak, ráadást nem adhattak, egyrészt kezdődött a tüzijáték, másrészt meg Joe bácsi másnap reggel korán repült haza. A CD-vásárlás is megvolt; a tollkereséssel eltelt közjáték után a színpad mögötti sátorban találtuk meg az öregurat. Szegény borzasztóan érezte magát a tüzijátékot aláfestő zenétől, ami abszolút érthető: azt hiszem Payer öcsi komponálta fesztivál himnuszát, ami nem csak egyszerűen vérszar és idegesítő, hanem hamis is (gyárilag). Hatásos interpretálásához természetesen elengedhetetlen a magas hangerő. Egy ízes jazzkoncert után azért több volt ez, mint altestmasszázs stoplissal. Joe bácsi, visszavárunk!

www.jazzsteps.hu

Slayer - PeCsa, 2005.06.23.
2005-07-03,

Előrevetíteném, hogy impotens vagyok.

 

Még ősrégen, az évezred első éveiben, tehát egészen zsenge koromban megnéztem a Petőfi csarnokban ezeket az urakat. Addig azt hittem, hogy ők a tévébe laknak, erre meg ott álltak tényleg; tokástul, kardostul, mindenestül. Életem első koncertélményének főbb összetevői, tehát a Raining Blood alatt zuhogó eső, a füst, az őrjöngés meg az izzadtságszag egyvelege akkora hatást gyakorolt rám, hogy végleg elhatároztam: buszvezető leszek. A koncertből természetesen egy hangot sem hallottam, csak magas, elviselhetetlen sípolást meg a dübörgést; az addig ártatlanságukat még el nem vesztett füleim számára ez akkora sokkhatásnak bizonyult, mint a kis lelkemnek az, amikor megfojtottam egymás után tizenöt pockot meg egy teknőst damillal, direkt.

Nemrég megismétlődni látszott a fenti esemény, amit részint nyilván a korábban még kisebb átmérőjű szemgolyóm nagyított fel, részint meg tényleg úgyabb volt, tehát közelebb állt ahhoz, ahogyan a mennyek országától délre a világ legnagyobb zenekari intézményének működnie kell. Most megint ott álltam, és rohadtul nem érdekelt sajnos az egész. Ugyanaz a közösségi esemény volt, ami mindig is, tehát koraesti program az egész családnak. Nehogy megbántsak valakit, ó. Volt sok kibaszott fasz persze, na, meg sétáltatni kihozott bájos nagymamák, motorosok és szimpatikus műértő családapák meg ütni való dohányzó kilencévesek.

Persze, igen, írjam le, hogy az előzenekar a Max Payne volt, az meghogy jajde szerencsére végre megint a Dolák-Saly Róbert ült a dobok mögött, aki jól tud ő dobolni, meg hogy hallani lehetett a szólókat is szerencsére, meg, hogy a Tom tök hangosan tud ordítani, de sajnos csúnya szakállat eresztett, King és Hannemann pedig egyre szöttyedtebbek lesznek, de ez egyáltalán nem baj. És ami elengedhetetlen: a gitárhangzás kiváló volt; a dobokat elbaszták, túl csattogós volt a hangjuk, viszont a gitárok hangzását nem sikerült eltalálni, de a dobok hibátlanul, csattogósan szóltak. Hú de izgultam, hogy vajon a Darkness of Christ-e lesz az intro, és vajon az Angel of Deathszel-e fejezik be. A végén ó, milyen rendes tőlük a sztárbácsiak bedobálták néhány visító-csimpaszkodó zabigyereküket a közönségmasszába, pórázzal, hogy néhány szerencsés hazavihessen közülük egyet-egyet.

„Do you wanna die? ” - hangzott a kérdés a Post Mortem tradícionális felvezetését megelőzően, minek következtében a pillanatnyi bizonytalanság zavarának kellemetlensége futott végig sokakon; de hamar megszületett a válasz az élet-pártiak, az angolul nem értők és fosrészegek, valamint a jaj, de kár nekem (suicide remains an excellent option) típusú gondolkodók véleményének egyvelegéből: „Blöööee”.

Az a fontos.

Az energia áramlása most előttem zárva maradt csatornákon történhetett, biztosan túl öreg vagyok, vagy túl buzi, de ez valahogy nem. Csatlakozhatnék az „ez a Slayer már nem az a Slayer” sörtéma életbentartóinak kiadványonként növekvő táborához, de minek, mikor holnap is befizetnék ugyanerre a happy meal menüre, mert hibátlan, sós és édes, jól csúszik kólával és egyébként is muszáj, mert ezek a hízott amerikaiak azok, akik több mint két évtized alatt sem eresztettek le, - hallgatom a lemezeket és nincs lehetőségem arra, hogy mást gondoljak. Talán már mégis lukasak valahol? Akarom már a kezembe a következő albumot.

kálmán

A képeket Máté Éva készítette.

www.photographic.hu

 

Xiu Xiu, Prell & Halmos András - 2005. április 23. - Pesti Est Café
2005-04-30,
Míg aznap a Sportarénában a Queen (találóbb lenne a ”we want your money band” név) hullagyalázott, addig a Liszt Ferenc tér 5. szám alatt különleges előadás készülődött, igaz kicsit sokáig, de megérte várni. A Pesti Est Café egyébként is jó hely, nem úgy mint a Wigwam, ahová ne menjetek.

Pár perccel kilenc után a koncertterem felé vettem az irányt, aztán még egy óra laza faltámasztás, de közben legalább jó zene szólt. És ami a lényeg: utána is.

A kísérleti elektronika jeles magyar képviselője, Prell és Halmos András dobos duója tíz óra magasságában látott neki a fültágításnak. A formáció viszonylag friss lehet, az elején kisebb kommunikációs nehézségek akadtak, valamint technikai malőrök, de magában a zenében nem találtam kivetnivalót. Prell masszív hangokkal operált, erre érkezett Halmos effektezett, főleg jazz hatásokat mutató dobolása. Voltak igazán jóleső, intenzív-zajos részek, a hangzásra sem lehetett panasz. Hallhatóan mindkét zenészt új dolgokra inspirálja a közös munka, kreativitásban sem szenvednek hiányt, remélhetőleg hamarosan valamiféle hangzóanyag is beszerezhető lesz tőlük, elviselném.


Rövid átszerelés és máris színpadon termett a Xiu Xiu, szintén ketten. Bizony, ezt is megértük, ezentúl tán nem kell megvárni míg egy zenész/zenekar kiöregszik/kegyvesztetté válik külföldön, ahhoz, hogy Magyarországra látogasson. Az elmúlt pár hónap örvendetes eseményeinek, immár egyre hosszabb sorát gyarapítja ez a koncert is, kezdjetek megbarátkozni a gondolattal, hogy szép lassan kis hazánk felkerül Európa zenei térképére.

Oly sok zenekarra sütötték rá azokat a jelzőket, melyeket általában a Xiu Xiu-val kapcsolatban szokás emlegetni, hogy már-már a beskatulyázhatatlanság is skatulyává aljasul, ennek ellenére én sem írhatok mást, a náluk tetten érhető alkotói szabadság, a különböző zenei elemek/formák keveredése lehetetlenné teszi a behatárolást. Jamie Stewart személyében pedig igazi dalszerző zsenit tisztelhetünk, aki előadói kvalitásokban sem szenved hiányt. Mondhatni ő maga a Xiu Xiu egyszemélyben, igaz a lemezfelvételek során vannak segítői, a koncertekre pedig Caralee McElroy kíséri el. Annak ellenére, hogy csak ketten léptek színpadra, sikerült a dalokat reprodukálni, sőt, több volt ez egyszerű reprodukciónál. Az előre programozott alapoktól sem vált statikussá az előadás. Stewart az első dalt elektromos lanton játszotta, majd gitárt ragadott. Caralee előtt különböző ütőhangszerek, effektek és egy harmónium állt, tehát a hangszerpark sem volt átlagos. Élőben még hatásosabbak voltak a dinamikai váltások, a Stewart torkából felszakadó kiáltások és az egészen halk suttogások váltakozása, a szokatlan dalszerkezetek és az a sokszor zavarba ejtő érzelmi többlet, ami összetéveszhetetlenül a Xiu Xiu sajátja. Bámulatos az is, ahogy a zajt használják dalaikban, mintegy kanonizálva azt, ahogy zenéjük szerves részévé teszik a nem zenei hangokat.


A koncert egyik legmegkapóbb pillanata, a Fabulous Muscles című dal egy szál gitárral, valamint Caralee vokáljával előadott verziója, elképesztően bájos volt, ahogy azt énekelték: „cremate me after you cum on my lips/honey boy place my ashes in a vase/beneath your work out bench”. A júliusban megjelenő ”La Foret” lemezből is kaptunk ízelítőt, Stewart néha dobolt is, oly intenzíven, hogy egy alkalommal a szervező Pándi úrnak kellett vetődnie az állványról lerepülő cintányér után.

A hangulat végig jó volt, majd az ”I Luv the Valley”-nél tetőfokára hágott, egy utolsó dal és már el is köszöntek, nem volt ráadás, pedig bírtuk volna még. Bár az mindenképpen ráadásnak tekinthető, hogy a koncert után vásárolt cd-ket személyesen Caraleetől vehettem át, egy kedves mosoly, és egy tenkju kiséretében. Én köszönöm.


A képekért köszönet Rónai Andrásnak.

xiu xiu

fucktothemusic

ultrahang

Ultrahang Fesztivál - 2005 március 25./26./27. - Trafó
2005-04-18,
Rögtön a cikk elején leszögezhetjük: az Ultrahang Alapítvány elérte célját, sikerült a zenei központoktól oly távol eső (nem feltétlenül földrajzilag) magyar fővárosban nemzetközi szinten is szinte egyedülálló fesztivált szervezniük. Persze nem volt itt mindenki, aki számít (a négy nap így is rendkívül intenzív élmény volt), viszont aki itt volt az számít, tehát a megjelent művészek fontos szerepet töltenek be a jelen és a jövő zenéjének alakításában. Most, több héttel az Ultrahang Fesztivál után, de még mindig annak hatása alatt próbáljuk meg áttekinteni, mi is történt, rekonstruálni a koncertek legemlékezetesebb pillanatait. Azaz csak a koncertek egy részének, pontosabban a Trafós rendezvényeknek, a fesztivál egy szeletének keresztmetszete következik.

Péntek, 03.25.

Fennesz, Radian, Thilges3


Örömteli tényként könyvelhető el, hogy a szervezők nyitottak voltak minden stílus iránt, így igazán sokszínű programot kapott az, aki jegyet váltott. A pénteki nap szólt leginkább a kísérleti elektronikáról, hiszen mindhárom osztrák fellépőre ráhúzható a fenti, elég tágan értelmezhető kategória.

Nem volt nagy tolongás és tömegnyomor érkezésünkkor, így nem volt nehéz kiszúrni a bárpultnál szerényel álldogáló Christian Fenneszt. A laptopzene egyik emblematikus figurája rendkívül szimpatikus módon, mindenféle nagyképűség nélkül járt-kelt az emberek közt, sok zenész vehetne példát róla e tekinteben is...

Miután elfoglaltuk kényelmes ülőhelyünket (a földre szórt párnák jó szolgálatot tettek) Fenneszt már a színpadon láttuk viszont. Egy gombnyomással életet lehelt laptopjába, és ezt most értheted szó szerint. Ő lehet az élő cáfolat azon kétkedők számára, akik szerint a számítógép használata eleve kizárja az emberi érzések zene általi közvetítését. Sokan elfelejtik, hogy nem az eszközben, nem a hang forrásában keresendő a varázslat. Az osztrák zenésznek sikerült lélekkel megtöltenie a digitális hangokat, koncertjének vizuális körítése is remekül illeszkedett a hangulathoz, az állandóan változó víz képei egyfajta szemmel érzékelhető leképzései voltak annak, amit hallottunk. A fodrozódó, egymásba átfolyó hangok körülöleltek, nem volt más dolgunk mint engedni a sodrásnak, meglovagolni a hullámokat. Fennesz időnként gitárt akasztott nyakába, feltűntek a tavalyi lemez, a csodás Venice egyes tételei. Néha egészen nyers textúrákat használt, de a felszín alatt rejtőztek a rá oly jellemző, fátyolos dallamfoszlányok. A megszólalásra sem panaszkodhattunk, voltak velőtrázó, a termet megmozgató, az egész teret kitöltő hangok, igaz, néhány fülsértő magas is, de ez még simán belefér.


Fennesz után Stefan Németh (szintetizátor, számítógép), John Norman (basszusgitár), és Martin Brandlmayr (dob, számítógép) triója, azaz a Radian következett. A rock színpadokon is használatos hangszerek megjelenése egyeseket megtéveszthetett, aki azonban ismeri a Radian lemezeit, az tudja, hogy ezen hangszerek alkalmazási módja elüt az általánostól. Mérnöki pontossággal megszerkesztett zenéjük valahol az elektronika és a jazz határán leledzik. Élőben is hozták a tőlük elvárható magas színvonalat, lemezminőségben szóltak, igaz fele olyan hangosan, mint Fennesz, ugyanakkor a közönségnek sokkal több fogódzót kínálva, hiszen zenéjükben nagyobb szerepet kap a ritmus. Martin Brandlmayr bámulatos seprűjátéka külön élmény volt, Norman mély, bizsergető basszushangjait is jó volt élőben hallani.


A pénteki nap harmadik fellépője a Thilges3 hármasa volt, őket nem igazán ismertem, előzőleg csak pár, az oldalukról letölthető hangmintához volt szerencsém. A programfüzet tanulsága szerint konceptualisták, minden egyes koncerten újabb kihívásnak tekintik az adott terem akusztikai feltérképezését. Általában moduláris analóg szintetizátorokat használnak, most még egy basszusgitár és egy laptop is a hangszerarzenál része volt. Nem tettek rám igazán mély benyomást, bár zenéjük kétségkívül kellemes volt, egy órás ringatózás, igazi katarzis nélkül. Ez részben az én hibám is, receptoraimat lefárasztotta az előző két fellépő intenzív előadása, hozzájuk mérten a Thilges3 kicsit szürkének tűnt.

Snitt.

Szombat, 03. 26.

Antony, Bohren und der Club of Gore, Pluramon with Julee Cruise

A szombati nap volt a leglátogatottabb, teljes teltház, a hering-effektus sokszor nem tett jót a közhangulatnak, főleg a Bohren alatt tömegesen a kijárat felé törő, majd embertársaikon áteső, esetleg rajtuk átgázoló elemeknek köszönhetően alakultak ki konfliktusok, de a felhozatal ismét olyan erős volt, hogy a kisebb kellemetlenségeket könnyű feledni.

Antonyt már korábban méltattam magazinunk kitekintő rovatában, így érthető módon vártam fellépését, megjelenése a fesztivál egyik nagy ajándéka volt. Hosszas előjáték után, fekete parókában ballagott a színpadra, egyedül. Előzőleg úgy tudtam, hogy egy gitáros kíséri majd, de így sem volt hiányérzetem, Antony hangja és zongorajátéka önmagában is elegendőnek bizonyult. Üdvözlésképpen egy ”hey”-t kaptunk, az ezt követő bő félóráról nehéz bármit is írnom, ami elég érzékletes, de nem felesleges nyálverés. Nem egy előre megtervezett, vérprofi produkciót láttunk, több volt ez annál, Antony néha kissé szétszórtnak tűnhetett, de nem hiszem, hogy sokan számolták a félreütéseket. Az ”I Am a Bird Now”-ról mindössze három dal hangzott el, a lemezindító ”Hope There’s Someone” zárta a koncertet. Szép volt, leírhatatlanul szép.

ktibi

Antony keserédes melódiái után a német Bohren & der Club of Gore legénysége igyekezett a közhangulatot tovább fokozni. Más eszközökkel, mint a zongorás úr, de mint azt láttuk, nem kevésbé eredményesen.

A zenéhez, a zenekar imázsához híven a színpadot teljesen elsötétítették. Najó, majdnem teljesen, a hatás kedvéért négy, fölülről belógatott lámpa égett azért. Ezek erős, kis szögben lefelé koncentrált fényében leginkább csak a hangszereket láthatta a kedves néző, a zenészek a sötétség leplébe burkolóztak- alakjuk (vagy éppen kopasz fejük) csak néha-néha sejlett fel. A vizuális élmény ebből kifolyólag igen gyérnek ígérkezett, de nem is ezért vettünk belépőt. A színpadkép minimalizmusáért kárpótolt néhány humoros momentum, amiket a szintetizátoros abszolvált. Bohrenék sötét maszkja alatt mindvégig érezhetően ott lapult az önironikus mosoly.


Lassan csordogáló, vánszorgó kriptajazzük a Black Earth című lemezről szólt, amit (akkor még) nem ismertem- a birtokomban lévő split-lemezük alapján keményebb megszólalást vártam. Jaj-jaj mondom utólag, hiszen a koncert ennél sokkal izgalmasabb, különlegesebb élményt nyújtott. A szaxofon fenségessége, a masszív (egyszer-másszor dupla) basszusgitár, a szintetizátor és a ritkás dobjáték keltette érzések keverékei lehetnek egy századeleji, füstös berlini klubban töltött estének és egy temetői sétának. A nehéz, fáradt zene súlyát nem minden néző kislány és kisfiú bírta el. A végletekig nyújtott opuszokra egy húszperces, utolsó tétellel tették fel a koronát. Mikor a záró nóta hosszát jóhiszeműen (némi perverz örömmel), borzasztó angolsággal bejelentették, a nyikhajabbak batyuztak és hangosan, az ülőket letaposva távoztak a teremből. Végre, gondolták a lelkesek, akiket már korábban is idegesített a magukat nem zavartató nemfigyelők félhangos beszélgetése. De végülis, szarni rá. Én élveztem és valószínűleg a zenekar tagjai is, akik később gyomorpanaszok miatt a tervezettnél korábban kényszerültek taxival elhagyni a Kultiplex területét.

haska

Bohren után a Kultiplex felé vettük az irányt, ahol Tigrics helyet cserélt Jan Jelinekkel, így ő következett a magyar Kalt után, és bár jó formában volt, ez tipikusan az a zene, amit szívesebben hallgatok otthon, lemezen. A Kulti légköre sajnos az élvezhetőség rovására ment, meleg volt, füst és tömeg.

Snitt.

Vasárnap, 03. 27.

Thighpaulsandra, Jesu, The Flying Luttenbachers

A fesztivál utolsó napján a szombatihoz képest lényegesen kevesebben voltunk a Trafóban, így legalább Thighpaulsandra és kisérőzenészeinek teátrális bevonulása nem ütközött komolyabb akadályba. Nem csak a bevonulás volt színpadias, az egész koncertről elmondható ez, már csak a fellépőruhák miatt is. A négy zenész közül ketten tetőtől-talpig piros, csuklyás ruhát viseltek, ők a gitárosi/basszusgitárosi poszton osztoztak testvériesen (az egyikük dobolni is beült egy dal erejéig), míg ketten aranyszínű fecskében feszítettek. A dobos/laptop buherátor volt a leglazább arc, komoly dohányos lehet, mivel az előadás közben is füstölgöt, ha nem akadt fontosabb dolga, ez kissé rontott az összképen, hiszen a többiek meglehetősen komolyan vették szerepeiket, mondhatni átszellemültek. Különösen igaz ez a színpad bal szélén álldogáló fiúra, aki végig alázatosan, kissé megszeppenve csörgőzött, gitárkábelt igazgatott és hasonló feladatokat látott el. A főnök, azaz Thighpaulsandra testét fekete ruha borította, az estet szigorú arccal vezényelte végig, az énekesi teendők mellett a billentyűs hangszereken is ő játszott túlnyomórészt. Saját neve alatt megjelent lemezei közül a koncert előtt csak az elsőt ismertem, de nem ért nagy meglepetés így sem. Ekletikus zenét hallottunk, melyben voltak szélsőséges, zajosabb részek ugyanúgy, mint könnyebben befogadható, tradicionálisabb dalok. Néha a Coil szelleme is kísértet, nyomasztó és fura előadás volt, a végén enyhe homoerotikával fűszerezve. Mindennapi fogyasztásra nem alkalmas, de bizonyos hangulatokban rendkívüli élmény.

ktibi


Nem túlzottan hálás feladat a fesztiválnak pont csak erről az egy, félresikerült fellépéséről beszámolni, de hát valakinek el kell végeznie a piszkos munkát is. Tehát véget ért a Thighpaulsandra, a személyzet elpakolta a cuccaikat, aztán nem történt semmi. Nem értettem, hogy miért játszogatnak Jesu témákat a technikusok, ahelyett, hogy végre összeraknák már azt a nyamvadt dobfelszerelést (egy lábdob és egy amúgy üres állványra szerelt tam árválkodott a háttérben), és lám, egyszer csak nyilvánvalóvá vált előttem, hogy ez már maga a koncert. Lehengerlő kezdés, mondhatom, persze mindezt nem kell komolyan venni, mert hát mi (Subterra stáb) amúgy sem értjük a művészetet, sőt, nem is akarjuk érteni, ellenben markáns, karakteres színpadi kiállást, és gyomorba vágó zenét akarunk. Justin Broadrick, a Jesu agya a képeken sem tűnt igazi rakenroll fazonnak; magas, olykor kissé esetlennek tűnő, de mindvégig gátlásos figura, egyszerre gitározott és énekelt, és társasága mindösszesen egyetlen basszusgitárosból állt. A nem tudom hány sávnyi egyéb gitár, és a dob playbackről ment. Ennek ellenére lett ez még rosszabb is, Justin éneke ugyanis borzalmasan hamis volt, ráadásul szinte különvált valahogy a hangszerektől, a fesztivál amúgy mindvégig professzionális hangzása is itt volt a leggyengébb. Hiába volt vetítés a háttérben, hiába vették elő kedvenc dalomat, a zseniális Friends are Evil-t is, (ami pedig tökéletesen megfelel a fent említett a gyomorba vágó kitételnek) amikor kb. 35-40 perc elteltével abbahagyták, akkor igazából egyszerre éreztem magamat átverve, a rövidség miatt, (ráadásul ezen a napon lényegében kizárólag a Jesu miatt jöttem el) másfelől viszont megkönnyebbülten is, hisz legalább nem húzódott el túlságosan az illúziórombolás. Azt hiszem, nyugodtan ki lehet mondani: ez egy, a vállalhatóság határait alaposan megközelítő hakni volt, egy ilyen ígéretes bemutatkozó lemez után szerintem senki nem ezt várta.

a’ ördög


Hogy kik/mik azok a Luttenbacherek, arról fingom sincs, viszont a Trafós zárókoncert megtekintése után nem kételkedem, hogy tudnak repülni. A Weasel Walter vezette chicagoi trió pofánvágott minden a teremben tartózkodót- nagyon is kellett a Jesu halvány produkciója után. Visszatérve Walterre, róla annyit érdemes tudni, hogy több hangszeren játszik, (a Flying Luttenbachersben éppenséggel dobol) egyébként nem komplett, mint minden zseni. Gyűlöli a konvencionálisat, a megszokottat, a dekonstrukció feltétlen, lelkes híve.


A Jesu alatt már fenn volt már a zenekar dobcucca, megtévesztő jelleggel: abszolut minimál készlet, pályakezdő csóróké sem lehet teljesebb. A színpadra lépő zenészek nem semmi figurák, bár a programfüzet szerint Walter előszeretettel cseréli le a tagságot, ha úgy látja, elfogyott a kreatív energia. Ed Rodriguez gitáros mellényben, nyakkendőben feszített, tetőtől talpig rózsaszínben, szolíd mikrofonfejjel. Mike Green basszista hanyag eleganciájával leginkább egy britpop-zenészre hajazott, arcára pedig konstans jelleggel Havas Henriki nemtőrödömség és unalom ült. A legkarizmatikusabb figura egyértelműen a karmester, führer és egyszemélyben dobos Walter volt: csizma, lovaglónadrág, nyakkendő, rögbijátékos módra két fekete csík a szemek alatt. Megjelenésekor általános derültség lett úrrá a termen, csakhamar azonban bebizonyosodott, hogy kult arccal van dolgunk. Dobolás közben elkövetett agyament figuráinak se szeri se száma nem volt, humora feldobta a punnyadtan álldogáló közönséget. Zenéjüket nem kis munka lehetett a színpadon reprodukálni: a Luttenbachers számai viszonylag hosszúak és semmi fogódzót nem kínálnak az egyszeri hallgató számára. Ének az meg ugye nincs benne, antislágeres bizbasz az egész. De éppen ezért szeretjük őket. A rendelkezésükre álló bő fél óra alatt pedig a zenekar jött, látott és győzött.

haska

Köszönet a képekért Rónai Andrásnak, Farkas Zsoltnak, Mikó Andrásnak és Cybotronnak.

kapcsolódó linkek:

ultrahang

a fesztivál oldala

fennesz

radian

thilges3

antony

bohren und der club of gore

jan jelinek

thighpaulsandra

jesu

flying luttenbachers

kapcsolódó cikkek:

jesu - jesu lemezkritika

antony and the johnsons - i am the bird now lemezkritika

Witchcraft, Ravenshades - Vörös Yuk, 2005.03.19.
2005-04-11,
Az új felállású Witchcraft első koncertjére három előzenekar volt meghirdetve: a Blizzard, az idióta nevű szerb May Result és a Ravenshades, akikkel valahogy mostanság állandóan összetalálkozom. Nem vagyok igazán híve a sok fellépős, hosszú black metal koncerteknek, ezért mellőzném a beszámolót az első két zenekar fellépéséről, már csak azért is, mert megtekintésüket is mellőztem, amit pedig hallottam belőlük kiszűrődni, annyiból butaság lenne következtetéseket levonni. Utóbb kiderült: a May Result nem lépett fel (helyettük a magyar Carcharoth

ugrott be). Ez a változtatás mondjuk sokkal kevésbé volt megrázó, mint a szintén szerb The Stone még tavaly elmaradt koncertje, a két zenekar hanghordozói között ugyanis legalább kettő, de inkább három kalibernyi különbség van.


Tehát néhány óra elteltével, mélyen az éjszakában, ahogy megszokott, (ez mondjuk szerintem egyáltalán nem biztos, hogy így van jól) került végre a színpadra a Ravenshades. Ha valaki először találkozna velük élőben, akkor a legszokatlanabbnak minden bizonnyal az énekes Doktor K. megjelenését tartaná, aki egy rövid hajú, farmer-póló öltözetű, mosolygós fiatal srác. Ez utóbbi tulajdonsága amúgy kissé zavaró is, mert amúgy konferálásai – és persze az egész zenekar imázsa is - erőteljesen hajaznak az agresszióra, a gátlástalan brutálisra. A mosolyokat elég, ha a néző képzeli hozzá az egészhez – már ha egyáltalán akarja. A másik dolog, ami feltűnt, és szintén az imázs témakörbe tartozik, az a bőszen hangoztatott black rock ’n’ roll szlogen enyhe visszássága. Ha tényleg rakenroll, akkor azt magától is hallani fogja a tisztelt közönség, de nekem csak alig egy-két helyen tűnik rockosnak a zenekar, (a dobolás, a dobsound) de alapvetően ez bizony eléggé hagyományos black metal, érzésvilágát tekintve szintúgy. Leginkább amúgy a Khold zenéjéhez érzem közelinek a Ravenshadest, nyilván nem véletlenül, hisz egy feldolgozást is elnyomtak tőlük. Eléggé jól szóltak, a dalaikat lehetne kicsivel emlékezetesebbé tenni, nekem igazán csak a ’till You Groan című számuk tűnik kiemelkedően markánsnak, bár az új, Ater Tenebrae-val közös split cd-n szereplő Praise Be to Roach is jobban tetszik a többinél. Nem egy világmegváltó zenekar a Ravenshades, de egyértelműen a jobbak közé tartozik.


Éjjel egy is elmúlt már, amikor végre elkezdődött a Witchcraft, a füst és a fények használatára különösen nagy gondot fordítottak, ami szimpatikus, hisz igenis, egy black metal koncert legyen esemény. A zenészek mind a szokványos, de hatásosan alkalmazott black metal arcfestést öltötték magukra, a legkarakteresebb színpadi figura pedig Winterlord Rabenaas gitáros volt, aki megszokott csuklyás öltözékében olykor kifacsart pózokba görnyedve pengetett, látványosan átélve azt a sötét energiát, ami riffjeiből árad.


Másodikként nyomták el a Fog in the Neverending Forestet, ami akárcsak a hanghordozókon, itt is az egyik csúcspont volt. Ilyenek kellenek a nagylemezre is. A koncert vége felé a közönség is lecsökkent és lefáradt kicsit, erről nagymértékben a késői időpont tehet, hiába volt maga az előadás változatlan intenzitású. A hangzás mondjuk lehetett volna jobb, de így sem okoztak csalódást, átjött a lényeg. A Witchcraftról megint csak azt tudom elmondani, amit már a kritikában is megfogalmaztam: hihetetlenül érzik ezt a műfajt, ha legjobb dalaik vonalán haladnak tovább, akkor nemzetközi szinten is a hagyományos vonulat vezető zenekarává válhatnak. Ehhez csak annyit fűz hozzá ez a koncert, hogy élőben oda kell figyelni az ideális külső körülmények megteremtésére is.


a’ ördög

a képeket Miterli Gabriella készítette.

Enslaved - Bp., Wigwam, 2005.03.13.
2005-03-19,
Szeretem az Enslaved-et, nem is kellett sokat győzködnöm magam a potom 2900 Ft és az utazási költségek kipengetése miatt. A koncert a legutóbbi, kissé matekosra sikerült Isa lemez bemutatása okán történt, volt előzenekar, a Bornholm, meg még egy, a nagy múlttal rendelkező Windir hamvaira épült Vreid. A közelgő tavaszi front okán szétszórtabb voltam a kelleténél, ez majd sütni fog minden soromból, szemlesütve ugyan, de szárazan közölve nem esett le az állam, de erről nem az Enslaved tehet.

A Bornholmot félig és csak hallottam, hanghordozóik nem ragadtak magukkal, ettől még bármi lehet belőlük, ebben az esetben azon kívül, hogy játszottak nem sokat mondhatok el.

A Vreid a nagy előd vágta csapást viszi tovább, ebben nem is lehet hiba, játszottak is Windir-t, de nem szakították le a tökeimet (halk ez a Wigwam, de nagyon). Alapjában véve a sramlialapú, "vidám hangulatú", néha tetszetős, folkozós metált tolták, viszont a zene alapján őket komolyan lehet venni, semmi gusztustalanságot nem követtek el. Nem álltam a sorban, nem néztem őket, mea culpa, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Koncerteken, meg a nőknél legalábbis. Nálam.

Gruttle és Ivar csapata nem teketóriázott sokat, rögtön a rövid Intro után a Lunar Force-ba csaptak, és leállás, pöcsölés nélkül nyomták (megjegyezném, hibátlanul, szép megszólalással) a metalt. Főleg az újakat erőltették, elvégre a találkozó a friss „slágerek” koncerten való helytállásáról való bizonyságtétel okán jött létre. Aki ismeri a Live Retaliation címmel ellátott kiadványukat, az sejtheti, miről van szó. Színvonalbeli hibát nem találhatott senki, példás dob és gitárhangzás, Cato Bekkevold-nak ugyan a feje nem igazán látszott ki a ritmuscájg mögül, viszont annál többet hallhattam lábmunkáját, kifinomult cinhasználatát. A néminemű mozgásra késztető darabok a Voices, a Violet Dawning voltak, és a Frost-os Fenris is feldobott, a Mardraum-ot kicsit gyorsabban játszották, vélhetőleg azért találtam összecsapottnak.

Csalódás volt, hogy sem a Monumension-t, sem a Below The Lights-ot nem erőltették. Az utóbbiról az As The Fire Swept The Earth volt a szegény, magányos árva. Viszont az a tény, hogy Ivar B. P. gitáros/törzsfőnök sörényét visszanövesztette, örömömre szolgált, mivel szőr nélkül Ivar úr igencsak randa teremtés, de így hasonlatos az új X-Men-es rajzfilmsorozat Bestia fantázianevű karakterére, legalábbis az arca, meg ettől olyan tapasztalt öreg normann bárdforgató formája lett újfent.


Gruttle Kjellson úr szigorú, időtlen arca és alacsony mérete, előremeredt, átszellemült, szinte dülledő szemei, karakteres kiállása láttán nem ismertem tréfát, hűsítő nedűként ittam szavait, jellegzetes orgánuma, ha kell karcos, ha kell öblös, éneke igazi unikum a frontemberek százai között. Volt csuklószorító, bőrnadrág, bakancs, kemény villázás, egekbe emelt kezek. Viszont nem volt nagy kontakt a közönség és köztük. Gyalázatosan kevesen voltak (Örömömre. Arról szoktam álmodozni, hogy ilyen kaliberű koncerteken egyedül vagyok.), a 3. sorból majdnem végig nyugodtan szemlélődhettem, nagyritkán azért sámántánc is volt a kemény sörharcosok részéről némely régi himnusz során.

Az expresszív előadást hivatott erősíteni a háttérre vetített képsorok földön fekvő emberekről, erdőkről, meg külön emlékszem egy ilyen kopasz vicsorgó, furcsa színű pacákra, kinek vér csepegett a fejére, néha pedig az arcát markolászta. Bár ha azokat nézegettem a vakfoltom éppen Gruttle úrra vetült, ugyhogy tátott szájjal ide-oda kellett forgatnom fejem a teljes élményért. Ezek a kivíetítős témák roppant érdekesek, bár sajnálatomra elég aprócska volt a vászon, el tudnék viselni egy egész falat betöltő, pupillatágító-retinaégető, egész estét betöltő moziélményt. Ez már csak azért is jó, ha esetlegesen szarul játszik a banda, ez a megoldás némelyest kárpótolhatja a viszkető kezű rajongókat.

Ez a beszámoló is oly rövid lesz, mint maga az előadás. Egy dalnyi ráadás a Hordanes Land ep-ről, amit nem ismertem, majd dicső elvonulás, kétkedő vagy eufóriától zsibbadt arcok. Penge volt, tetszett, viszont haragszom, hogy a jammelősebb dalaikat nem adták elő. Az Enslaved hosszú pályafutása alatt professzionális szintre nőtte ki magát, tudatosak, a maguk módján kifinomultabbak, de azért még karmolom őket.

Urbi et orbi! Csodát láttunk!

rtp

a képeket Carpathian Blood készítette.

(Ez volt az utolsó alkalom, hogy a Wigwam bármilyen rendezvényéről beszámoltunk, vagy hírt adtunk. Ez nem bosszú az este során személyeinket ért sérelmekért - hisz ezzel alighanem több olvasót veszítünk, mint ők vendéget, de nem tudjuk felvállalni annak elméleti lehetőségét, hogy esetleg valaki a mi buzdításunkra látogat meg egy olyan helyet, ahol a vendéglátók nincsenek tisztában alapvető kötelességeikkel. Megértéseteket köszönjük - a főszerk.)

Carpathian Forest, Tsjuder, Wykked Wytch, E-Force - Bp, A38, 2005.I.27.
2005-02-07,
Megint csak az A38 állóhajó adott helyet egy legendás norvég zenekarnak. A kilencvenes évek közepén még elképzelhetetlennek tűnt volna, hogy a pontosan titokzatosságáról és az ismeretlenség homályába burkolózásáról hírhedt Carpathian Forest Európa-turnét csináljon. Egy koncert, és pláne egy turné rengeteg idegesítő, illúzióromboló, olykor megalázó szituációt tartogat, és ez egy black metal zenekar esetében hatványozottan igaz. Ironikus módon pont ez a nyers elhatárolódás tette őket olyan szinten népszerűvé, hogy főzenekarként, olyan komoly logisztikai háttérrel csapjanak bele a dologba, amely megteremtette számukra a lehetőséget kompromisszumok egy részének elkerülésére. Mégis, az időközben lezajlott erőteljes stilisztikai változások nélkül nem jöhetett volna létre mindez.


A Ravenshades kezdett, mint utóbb megtudtam, pontosan a meghirdetett időben, így ezért róluk lemaradtam. Sőt, a színpadon már az E-Force javában küldte súlyos, torz, disszonáns riffjeit, így a Wykked Witchről is lemondtam. Nem bánkódtam, ezt jól tettem, viszont mint utóbb kiderült, sajnos tévedtem. De maradjunk az E-Forcenál. Eric Forrest énekes-basszert anno már láttam egyszer a VoiVod élén, akkor óriási koncertet adtak, és az E-Force lemez (Evil Force) is kellemesen idézi a veterán zenekar Phobos korszakát. Persze hiába minden igyekezet és jó szándék: a VoiVod tagjai (Away, Piggy) zsenik, és az E-Forceból pont azok az apró finomságok hiányoznak, amik miatt egy zenekarért rajongani illik. Koncerten azonban ez jóval kevésbé volt zavaró, a szellősebb, direktebb megfogalmazás, a vastagon és kifogástalanul megszólaló két gitár kellőképp ellensúlyozta a problémákat. Nem tett jót viszont a hangulatnak a kivilágított nézőtér, sem pedig a színpadon közlekedő emberek sokasága. De alapvetően kellemesen, jól indult az este.

Ezek után azoban nem a Tsjuder, hanem az amerikai Wykked Wytch következett. Elsőként, még a beállás során, egy termetes, szakállas fickóra figyeltem fel, aki ránézésre huszas évei végén járhatott, fekete latex köténykéje alól pedig egy kevésbé kidolgozott felsőtest elemei kandikáltak ki, melyek vaskos végtagokban folytatódtak, majd a könyökétől kezdve ismét fekete latex kesztyűbe burkolóztak. Ő a billentyűk környékén ácsorgott, és bár senkire nem lehetett panasz, rajta kívül különösen figyelemreméltó a basszusgitáros volt, aki a Slipknot szörnymaszkos énekesére emlékeztetett, noha maszkot nem viselt. Hát, ha a zenei is ilyen lesz� gondoltam. Olyan lett, de a vizuális terror sem ért véget. Sőt, csak most kezdődött. Drámai hatásfokozás áldozata lettem, ugyanis, amikor már azt hittem, ezt nem lehet megfejelni, a húrokba csaptak, és ezzel egyidőben színpadra rontott egy alacsony vörös boszorka, természetesen talpig latexben, töltényövekkel, bőséges dekoltázzsal és egy olyan arcfelépítéssel, amelyet csakis Dee Snideréhez

(a legendás Twisted Sister énekese, amúgy közveszélyes glamster és amatőr nőimitátor) tudnék hasonlítani. Az egész zenekar roppant lelkesedéssel öntötte az emberekre a helyenként Cradle of Filthes, másutt thrashes, de mindenhol középszerű témákat, a gitárosok ugráltak, headbangeltek, a boszorka sört prüszkölt az elöl állókra. Úgy döntöttem, nem hagyom ki az alkalmat, dacolva veszéllyel, kezemben a kölcsönkapott szállodai szappan méretű digitális fényképezőgépemmel előretörtem, megörökítendő a látványt a Subterra olvasói számára. Közelebb érve rá kellett jönnöm, hogy nem szemeim torzították el a látványt előzőleg, sőt ahogy tisztábban láttam, a rémületem olyan szintre fokozódott, hogy a képeket is mind elszúrtam. Sebaj, itt

van egy a hivatalos oldalról, érzékeltetésképp. Visszatértem hátrébb, egy ideig még néztem őket, majd megundorodva önnön perverzitásomtól, dühbe gurultam, és a közönséget kezdtem figyelni, mely láthatólag humorosan fogta fel a dolgot, és ahelyett hogy söröspoharakkal kezdett volna dobálózni, inkább türelmesen nevetgélt, végképp betéve nálam a kaput. Elmenekültem.

a� ördög


Az 1993-ban alakult norvég Tsjuder fellépésére igazán kíváncsi voltam, hisz ők az underground egyik leghitelesebb, legbrutálisabb, legtradicionálisabb zenekaraként elkönyvelt banda. Színpadi előadásuk már csak azért sem lehetett egetrengetően szenzációs, mert csak hárman voltak. Jól áll nekik a corpsepaint, gondoltam, ránézve a félmeztelenül, szegecsekben-fémben-vérben zúzó Nagra. A félelmetes látványt nyújtó, szép egyenes szőke hajú basszeros-vokalista hasát egy titokzatos vörös FAEN (baszni.(norvég )- a szerk.) felirat és a Konföderációs Államok zászlaja is díszítette. Durván nézett ki Drauglin gitáros is, a rövidhajú dobos, Anti Christian pedig beleéléssel, ízesen, szépen ütötte a ritmust. A sound megütötte a "remek" szintet is, a károgás kiemelkedően ijesztő volt, Drauglin néha lenyomott egy-egy szólót, a dalok közti szünetekben és a kiállások alkalmával pedig Nag buzdította a közönséget. Semmi különöset nem lehet elmondani a fellépésről, mégsem untam magam egy percre sem és nagyon élveztem a látványt. Egy Tsjudertől nem is várhat mást az ember. A zenészek teljes beleéléssel, érzéssel adták elő erőteljes fekete szerzeményeiket, az összhatás tiszteletet parancsoló és egyben brutális volt: erre a 40-50 percre ők voltak maga a True Norwegian Black Metal. És gondolom nem csak én éreztem így.

Azar

Elviselhető hosszúságú átszerelés, majd a nézőtér elsötétítése után színpadra lépett az igazi underground egyik legnépszerűbb képviselője, a norvég Tsjuder. A lemezein is mindig határeset volt ez a banda, rengeteg jó témát sorakoztatnak fel, hangzásviláguk is egységes egészet alkot, de valahogy mindig úgy tűnik, hogy a kelleténél épp kicsivel húzzák dalaikat tovább, amelyek ráadásul az egyéniség nek még a szikráit is nélkülözik. Annak ellenére, hogy számaik egyformák, és nem is hallgatom őket sokat, felismertem, hogy a friss Desert Northern Hell lemez Helvete dalával nyitottak, hiszen ez tartalmaz néhány markáns Satyricon riffet is. Ezen kívül csak a szintén az új lemezen szereplő Bathory feldolgozás, a Sacrifice volt ismerős számomra. Jó agresszíven mutattak arcfestésükkel, és néhány témánál (főleg a dallamosabbaknál) azért előjött az a bizonyos norvég érzésvilág, de alapvetően eléggé lefárasztottak.

a’ördög

Némi várakozás után néhány gyanús, fekete Hungarian Black Metal Club pólót viselő norvég úriember foglalta el a színpadot, és miután lelkesen hozzájuk csatlakozott egy durván kihullasminkelt, kissé alacsony termetű pokolparancsnok a középen, velünk együtt meghallgatták a Nattefrost szólóalbumról ismert hányós-köpködős-köhögős ópuszt, háttal a közönségnek. Másodperceken belül pedig megszólalt a The Suicide Song, és innentől kezdve a bestiális ribanc atmoszférából semmi sem hiányzott, a mocskos horda eggyévált a közönséggel. Füstgép, testes gitárhangzás, jól kihallatszó basszus, lelkes előadás és töménytelen mennyiségű Carpathian Forest-féle gennyláda, szemét, szadomazo, mocskos übergeci Black Metal. Csupán Vrangsinn vérben tocsogó meztelen felsőtestét hiányoltam az összképből, de majd legközelebb. A show ura természetesen maga Möszjő Hellcommander volt: a Művész Úr üvegpohárból itta a sörét, cigizett és néha-néha "Come on Budapest!", illetve "That’s right!" "Rock ’n’ roll!" bekiabálásokkal tűzdelte meg a már uralhatatlanná váló fekete masszát. A többi zenész is az előtérben mozgott, a sokak által leősemberezett, torzonborz szőke szakállas jobbszél-gitáros teljes beleéléssel és egyben elegáns nyugalommal pengette a riffeket, Vrangsinn pedig nagy fordított kereszttel a nyakában mosolygott, végül rágyújtott, de a megkezdett cigarettát odaadta egy mázlista rajongónak.

Azar


Megváltás volt, amikor végre színpadra érkezett a Carpathian Forest. Azt hiszem azt a kifejezést, hogy black rock’n’roll - bár többen is nagyjából egyszerre kezdték használni - a köztudatban Nattefrost és aljas bandája honosította meg. A legelső pillanattól kezdve gyilkos lendülettel és erővel szakadtak ránk az engem kicsit mindig is a Celtic Frostra emlékeztető súlyos, és ténylegesen rockosan húzós riffek. Ez a totalitárius támadás végre kimosta agyamból az eltelt órák nihiljét, a nézőtéren pedig féktelenül vad zúzás vette kezdetét, ami nem volt csoda, hiszen korbácsként csattantak és pörölyként taroltak a témák, a váltások mindig a tetőpontokon következtek, egyszerűen minden a helyén volt. Sikerült kihozni a koncerten azt, ami a Carpathian Forest lényege: könyörtelenség, rosszindulat, szadizmus.

Eléggé mellbevágó volt, hogy valamennyien a szervező Hungarian Black Metal Club egyenpólójában léptek színpadra, ami azért nem egy túlságosan hangulatos megoldás. Utóbb, egy beszélgetésben

Nattefrost énekes fényt derített a rejtély okára. A látványosságokat azonban pótolta a kifogástalan, vaskos hangzás, amely talán még túl hangos is volt, nekem legalábbis napokig zúgott a fülem utána. Az atmoszférikus tételeknek aligha meglepő módon nem jutott hely, viszont megkaptuk a Strange Old Brew (alap)lemez bónuszdalát, a punkosan primitív He is Turning Blue-t, amely koncerten sütött csak igazán, bár ez voltaképp az összes dalra igaz.

Valahogy így kell kinéznie egy black metal koncertnek. Így, ilyen feltételekkel, ilyen körülmények között (az A38 egész egyszerűen kifogástalan hely, az egyetlen ilyen a városban) van értelme kiállni, és ezt még a Wykked Wytch sem tudta elrontani, bár őket nyilván nem ártott volna nélkülözni.

a’ ördög

A végén, aki akart, találkozhatott Nattefrosttal is, aki baseballsapkában lesétált a merchandise-pulthoz és néhány autogrammot osztott a filctollukat szorongató rajongóknak. A bulit cinikus katarzissal valami floridai fickó zárta le kint a hajó előtt parkoló, fűtött busz felé sietve: �It�s so fucking cold here! How can you live here, people?!�

Azar

A Carpathian Forest és a Tsjuder képeket Carpathian Blood, az E-Force képet a’ ördög készítette.

További Carpathian Forest

és Tsjuder

képek.

Danny & Vincent Cavanagh akusztikus estje (vendég: David Wesling)
2005-01-07, Zalaegerszeg, 2004. december 16.
MMIK
Kisvárosban élni, még ha megyeszékhelyen is, legalább akkora bukás, mint amennyire előnyös tényező, a beszámoló erről is fog szólni.

Ismerős nektek az az érzés, amikor egy esetleges koncertlátogatás alkalmával lúdbőröztök (pejoratív értelemben), mert idegen emberekkel, bezárt helyen kell egy levegőt szívni? Ezenfelül mindegyik okosabb a másiknál. A jópofáskodó arcokra csak flegma képet tudok vágni, a kölcsönös ellenszenv alaphangulat, ha meg ráadásul idegenben (jobbára Budapesten) kényszerül az igen szűk értelemben vett „zenerajongó” inspirációt meríteni, akkor egyéb idegtépő tényezők is levonják a saját kis adójukat, csökkentve azt a kevés szellemi hasznot, ami általában a teli hólyaggal „nemmerekkiemenniatömegből” vagy a „kurvajócsakfejezzékmárbe” fogalmak köré csoportosul.

Kisebbfajta féreglyuk-anomáliának tartottam Danny és Vincent látogatását az Isten Háta Mögött, ahol a környező falvakban még haszonállatokat cserélgetnek a lurkók, habár számíthattam volna rá, hiszen a Negative Art már az előző években is törekedett a határvidék bebarangolására. A srácokat bizonyára megnyugtatta, hogy jó sört itt is lehet vedelni (tulajdonképpen csak azt lehet errefelé) és nem tiltakoztak a számukra minden valószínűség szerint kimondhatatlan nevű városkában szenvedő arccal néhány óra késés után előadni azokat a dalokat, melyeket mámoros álmukból felriasztva is képesnek kell, hogy legyenek eljátszani. Az izgalom akkor hágott a tetőfokára, amikor a jegytől, a plakáton át, a rendezvényszervező irodák kicsiny info-s füzetéig, végül a jótékony portásbácsi búgó hangjáig összesen két helyszín és 3 különböző esti időpont volt jelezve (figyelmeztetve a felejthetetlen élményre). December 16-án a kisváros bája a különböző helyszínek egy jól irányzott és megfelelő súlyú kavics eldobásának távolsága miatt volt különösen elbűvölő. Érthető? Közel voltak, nagyon. Közös megegyezés alapján az időpontok koordinátarendszeren ábrázolható origójában érkeztünk a már nem is emlékszem mit jelentő (azt hiszem a művelődés szó megtalálható benne) MMIK aulájába, ahol utoljára 15 évesen a Családi Fesztivál keretein belül vállaltam segítő feladatokat, melyek túlnyomórészt zabálásban és dohányzásban merültek ki. Ebből a személyes kis intermezzóból következtethetünk a koncert helyszínére és/vagy valahol mégsem, mivel a kisebb színi előadásokra alkalmas, a 80-as évek elejét sejtető teátrum nem volt halva született ötlet. A jómagamnál is jobban emberiszonyban szenvedő, de a már említett dimenzionális furcsaságok miatt mégiscsak megjelenő, tapasztalatlan baráti feleim izgatott unszolása vett rá az „időben” való megérkezésre. Elégedetten summáztam a több, mint 2 óra késést, mely terhelhető néhány alkoholtartalmú ital méltatlan halálával. De Vincent egyszer csak berohant a tömegbe és mondta; ha még várunk egy kicsit, akkor bizony (figyelmeztetve a felejthetetlen élményre) mindjárt kezdenek.

Kezdtek.

Most jön a szigorú és sótlan elemzés: 1. Vincentnek nagyon gránzs lett a haja, ami nem fontos.

2. Danny sokat húzta a szája szélét, de volt, amikor nagyon beleélte magát.

3. A számukra előre kikészített ásványvizes palackok pillanatokon belül sörösüvegre cserélődtek.

4. A közönség nagyon megszeppent volt és/vagy béna, ami miatt a fiúk bajszuk alatt biztosan elsütöttek pár ködös albion-i humorságot.

5. David Wesling gordonkás jobban tette volna, ha nem jön, mivel körülbelül 67,5 %-ban zavaró volt a sablonos, bár javarészt kifogástalan játéka. Sablonost értsd azon, hogy attól még nem lesz zseniális a műsor, ha klasszikus hangszerrel támogatjuk a rokenroll-t, még akkor sem, ha az illető képzett tudással rendelkezik.

6. Az akusztikus előadásmód miatt a Fine Day to Exit és az A Natural Disaster dalai jöttek be, kiemelve a Flying-ot, ami alatt éreztem, hogy kurva ideges leszek, mert nem én találtam ki. Tehát ez egy jó dal mércéje. Punktum.

7. Feldolgozás elvétve volt. Azok tetszettek. Pláne a Wish You Where Here, ami amilyen érzelgős, hát mégiscsak olyan durva. Biztos csak nekem.

8. Mivel Danny felváltva játszott zongorán és gitáron, néhányszor jobban szerettem volna, ha a húrosnál marad. Nem azért, mert rosszul nyomta, hanem hiányzott, hogy nem ketten pengetnek ott és akkor, amikor.

9. Danny-nak tényleg érdekes, szinte önmarcangoló arcszerkezete van, míg Vincent-é élvetegebb, hadd-ne-mondjam: gyermetegebb, lazultabb, de nem mondhatnám, hogy ostoba, szóval nem úgy értem.

Továbbá: Hülyeség méricskélni mennyire teljesítettek, értsük ezen a hangzást, az előadásmódot, vagy bármi mást, ha élvezted, mivel egy koncertről van szó. Ha nem, akkor már érdemes. De tényszerűen közölve „felejthetetlen élmény”-re sikeredett a produktum. Nem akarták önmagukat túljátszani, nem történt tulajdonképpen semmi különös, legalábbis abban a két órában minden tényező természetesnek hatott. Néhol egy-egy hamis énekdallam, színpadias vállrándítás, játékos vigyor, unott vagy talán elmélkedő arcok, olykor egy széteső dalszerkezet, amit néhány oldalpislantással javítani lehetett. Aki csak hírből ismerte az Anathema-t, vagy csupán zenéjüket hallgatta mindenféle egyéb érdeklődés nélkül, az kisiskolás módjára meghatottan végigülte, aki pedig „rajongóként” az első széksor elé tolakodva üvöltve villáztott a Hope alatt (szerintem fingjuk sincs ki írta azt a dalt) - egy ülős koncerten - belemászva az előadó arcába, zongorahúrral a nyakában ugorjon le bándzsidzsámpingról. Arcpirító volt. Sajnos nem neki. A többiek rendben voltak. A hosszas taps után kierőszakolt ráadás egy dalt foglalt magába, utána invitáltak boldog-boldogtalant, hogy tartsanak velük egy kis hajnali ivászatra. Rendes volt tőlük, hogy gondoltak ránk, viszont engem a fél hetes kelés, és az, hogy valószínű azok az emberek tartanak majd velük. akik „rajonganak”, inkább a gyors ágyba bújásra ösztönzött. Másnap délután miután (a lehető legbiztosabb forrásból merítve) Vincent az ominózus szálloda akváriumának halait bűvölte el utánzási tehetségével, vonatra(!) szálltak (melynek valószínűleg Kirk kapitány volt a főnöke és Mr. Spock a másodpilótája), és egy transzdimenzionális járattal a való világ felé vették az irányt.

rtp [size=1">a képeket Táncos Gábor és Mesterházy Tamás készítették[/size">

Dissection - Bp, Kultiplex, 2004 XI.17.
2004-12-02,
Egy két keresetlen szó a Dissection koncertről még.

Egy sorom sem igaz.

Híre ment a városban, hogy november 17-én a kultiplexben trubadúr-show lesz. Azt meg ugye, mégsem lehet kihagyni. Sakk-matt. Mi tankkal mentünk. A lövész meg én kiszálltunk pisilni a Markusovszky téren. Jó volt.

De hatkor meg minek jöttünk ide meg? Még a belépőért se rinyál senki. Ülnek az emberek a bárban és isznak, bámészkodnak. Az udvaron rendezett kiscsopis-foglalkozás zajai szűrődnek be. Mayhem (European Legions) videót vetítenek. Senkit sem érdekel a dolog, akit mégis, az meg véletlenül épp egy kiválasztott; a színfalak mögé lát és felfedi előttünk az eddig rejtve maradt igazságokat: Maniac igazából Marilyn Manson, Blasphemer pedig egy buzi.

Vissza a folyosóra. Ujuj, miez. Freezing Moon. Felhúzom a Lugert és óvatosan belesek a terembe. Persze a hirtelenebb természetű vendégek feltépik mögöttem az ajtót és már rá is rontanak a gyanútlan zenészekre, akik kissé megszeppennek, de azért gyorsan kizavarnak mindenkit, majd elprüntyögik Csihar Attilával a Freezing Moont meg az Elizabeth Báthoryt. (Azt a két dalt, melyet joggal nevezhetnék a szubterra szubkultúra míves-veretes vesekövének és betonalapjának, ha tudnék ilyen hülye, és ezeknél magasztosabb szavakat. ((Mellesleg: én csak e cikk erejéig bújtam álcinikus-faszfejköntösbe, valójában kisgyerek korom óta Dissection fanatikus vagyok és egy lábujjamat (kettőt) odaadtam volna azért, hogy akkor nézhessem és hallgathassam őket; mindegy.))

A merchandise felelősök hordják belefelé szépen a pólókat, cédéket és előre dedikált posztereket tonnaszám, és rögzítik azokat biztonságosan az asztallapra svéd ipar remekével, az "eltépős" szigetelőszalaggal, mikorra a portékák mögül már ki sem látszanak, egy tekercs vécépapírt helyeznek az egész tetejére, megfigyelőnek.

Jé, itt a bácsi, biztosan élvezi a frissen kapott szabadságot, járkál fel s alá, nézi, hogy halad a táborverés; a latrina már kész, - rendben. Jon Nödvteidt, az együttes hét év után nemrég börtönből szabadult frontembere, szellemi központja, legfőbb dalszerzője, gitárosa, énekese, innovációs szakembere és MLO-harcosa itt áll tőlem másfél méterre, ver a szívem, az ám! MLO harcosnak MLO mellény. Logikus. Death Squad, meg minden - korrekt. Szépen megnőtt, megerősödött. Jól táplálják a börtönöncöket odaát. Tisztelgek, bemutatkozom és megkérem, hogy szignálja a menlevelemet. Készségesen megteszi, még vissza is kérdez, hogy a hátoldalra írjon-e, vagy ne-e. Láthatóan élvezi, hogy végre felismerte valaki, vagy legalábbis meg merte szólítani. Tomas Asklund, az új dobos is előkerül, aláír még gyorsan párszáz posztert. Jár a keze mint a rokka, letyepetye-lepetye.


Az este további részében enyhébb-intenzívebb szenvedés, unalom- és éhség-marások szórakoztatnak bennünket (bár hozzáteszem, a Kultiplexben adnak még túrógombócot is). A kevésbé fanatikus hadosztály tíz körül érkezik. Jon újra előkerül és Orbán Viktorként szívja magába az őt körülrajongó emberek szeretetét, ismerkedik hirtelen kitágult térrel. Egyesek iparosokká válnak, hordják az angolul nem beszélő, illetve félénkebb zeneértők aláíratandó tárgyait, jobb híján cigis dobozt, karszalagot, érettségi-bizonyítványt, intimbetétet. Jonnál úgy látszik, (újabban) sosem telik be a pohár, ő az fajta mizantróp aki szívesen hagyja, hogy az emberek kedvükre szagolgassák, bökdössék, nyalogassák. Készségesen válaszolgat az ostoba és kevésbé ostoba kérdésekre. (Gondoltam rá, hogy férfiember létemre megkérdezzem, nem feküdne-e le velem; kivácsni lettem volna, megér-e az önbecsülése még néhány év börtönt - igazán nem szép tőlem.) Egy pár mondat erejéig velünk is szóba áll, sok apróságot tudunk meg róla, az új szám sikertelenségét célzó megjegyzéseinkre sem ránt fegyvert, hanem higgadtan, magabiztosan ragtapaszt nyom a homlokunkra.

"Ez az új dal (ami a nemrég megjelent Maha Kali EP-n található) meg sem közelíti a régieket" - dobja fel végül a lövész. "Nem csinálhatunk másolatokat, amit már kiadtunk, nem adhatjuk ki mégegyszer. Mi azt írjuk a dalokba, ami jön, nem gondolkodunk rajtuk". Hát nem tudom. Mit mondjon az ember. Azt persze elfelejtem megkérdezni, hogy mit jelent az első albumuk címe, a Somberlain. Elszalasztottam a lehetőséget, mostmár sosem tudom meg, hacsak. Finoman rákérdeztünk, hogy mikor kezdenek már, és mikor azt kaptuk válaszul, hogy másfél óra múlva, visszamásztunk a tankba, elgurultunk egy éjjelnappaliba és jól bevacsoráltunk, ami miatt le is késtük a svéd előzenekart, a Wataint, pedig a végefelé volt tűzfújás, cigánykerék, máglyahalál meg minden. Na, végre hogy megnyugszotok, vonuljatok le, köszönöm. (Már bocsánat, biztos remek volt.)

Színpadkép. Ilyen ellenszenvesen felállított dobfelszerelést még sosem láttam. Az egész, mint valami sűrű, magas fenyőerdő növi körül a zenészt, a tamok, cinek szinte mind függőlegesen; a mikrofonokból jólfejlett, húsos kábelkígyók tömör fonata kúszik be a keverőbe. A dobszék mögött egy laptop vigyázza Tomas álmát, azon állítgatja a hangszíneket... cseles ember. Amúgy Marshall-ládák amíg a szem ellát, meg rádiólokátorok, pedalak, egy bölcsi romjai, rövid lövészárok a fronton.("Szkinhedzenekar!" - mit ad isten, az első sorban is kiválasztottak állnak, ha ez így megy tovább, reggelre mindent megtudok a világról.)

Intro. At the Fathomless Depths. A zenészek szép lassan elfoglalják a színpadot. Nyitás: Black Horinzons. Körülbelül egy fél perc után ismerem fel a dalt, a dallamból ugyanis semmit sem hallok, mert előreverekedtem magam az első sorba, hogy felkenődhessek a kontrol-hangfalakra. Úgy, könyököt a bordáim közé, kérek még. Hajat a szemembe, még. Bácsi, te meg lépjél rá a kézfejemre, köszönöm. Az a baj, hogy Sethlansban nem lehet csalódni: számomra ő, az Aborym százötven centis, negyven kilós, abszolút szőrtelen, szótlan gitárosa testesíti meg a black metal igazi erejét, fanatizáló hatását. Görcsbe rándult álkapoccsal, gépies precizitással játssza a témákat; látni, ahogy szervezete energiával telítődik, lénye kiteljesedik, feje fölött halvány dicsfény jelenik meg. Nem vicc, mindenki láthatta.

Az első pár dalt mind a Somberlain lemezről való. Számítógép ide vagy oda (csak feltételezem, hogy a dobbal van összeköttetésben, lehet hogy Tomas gyerekpornó oldalakat nézeget a számok közti szünetekben), a Frozent bevezető jellegzetes pergetés, meg általánosságban a dobtémák azért csak nem szól úgy, mint a korábbi koncertfelvételen (Live Legacy). Negyedikként hangzik el az együttes torz újszülöttje, a Maha Kali. Állítólag ekkor volt a legkevesebb mozgolódás a teremben, nem tudom, így volt-e, és ha igen, mit szűrtek le ebből Jonék. A továbbiakban sorra hallhatjuk a Storm of the Light’s Bane klasszikusait, köztük a frontember kedvencét, a Where Dead Angels Liejöt, és mindannyiunk kedvencét, a Thorns of Crimson Deathszet. A gyönyörűszép Gibson szólógitár olyan könnyedén játszik a gazdáján, hogy rossz nézni; a leg elképzelhetetlenebb pózokban is kiénekli magából a dallamokat, hol az ég felé emeltette magát szólók közben, hol az épp kézen álló, spárgázó vagy tigrisbukfencező Jon helyett dübörgi (dübörögi?) a riffeket.

Valószínűleg csak én vagyok ilyen maradi, de valahogy számomra a Dissection dalok többségének hangulatától teljesen elüt Jon ököllóbálós höjjhöjjözése (régen nem csinált ilyesmit, bár tény, hogy régen nem is volt másfél méter átmérőjű felkarja), ami azért elég gyakran előfordul, a következő módon:

Were in the march of profanity - Höjj!

The darkest breed, again well rise - Höjj!

Forth against the flocks of the weak - Höjj!

Well approach a land forlorn!

A Mayhem régi-új énekese a színpadra lép, néhányan kéjesen felvisítanak, egyébként meg mindenki beszarik, még a koncertre véletlenül sodródott, a zene iránti fogékonyság teljes hiányának dísztelen pajzsával felvértezett sztónerek is (uh). Attila jellegzetes mozdulatai, az egész műfajt meghatározó stílusa, recsegő-böfögő, mosogépben kopogó féltéglára emlékeztető hangja mindenkit hamar mennyeknek országába repít. Elizabeth Báthory, végre, itt a Countess! Szóval az eddigi, tökéletesen megkomponált Nödtveidt életmű ide vagy oda, azért vannak az emberi alkotás történetének talán még maradandóbb, örökérvényű művei, mégha ezek a maguk egyszerűségével, nyersességével kissé olyannak tűnnek is, mint az úri fiúk között a mezítlábas parasztgyerek. A harmadik témánál - You’re also sacrificed / you give your blood / because she must / have a bath / Welcome my youth / satöbbi - bevallom, én is nyomjtam a naciba egy szolid kis barnakábel csonkot. A következő megálló a Freezing Moon. Nem szükséges hozzá a kommentárom, talán csak annyi, hogy kár, hogy Jon átírta a szólót, igazán nem kellett volna.

A mikrofon mögé visszatérő frontember felkonferálja a következő dalt, hosszú másodpercek telnek el, de a közönség még mindig nem tud felocsúdni a régi dalok okozta sokkból-révületből. Többekben megfogalmazódik a kérdés Attila eltűnése után, hogy ez meg ki, aki most itt üvöltözik megint? Sajnos a főboncnokúr egykori mély, mindent átható hörgését a börtönben töltött legszebb férfiévek közepes death metal károgássá morzsolták. Levonulás, visszatapsolás, végül az első album címadója: a szomberlény. Ehhez a dalhoz még zsenge gyerekkoromonban az esetleges majdani koncerten keserves sírást terveztem, de most sajnos nem volt már megfelelő a hangulat, az egészből hiányzott az egykori varázs, meg aztán a Maha Kalit sem tudom egykönnyen megbocsátani.

Szép foglalkozás azért, szétspriccelni a világban az antikozmikus metált, de nem bízom abban, hogy sikerül nekik a szükségesnek látszó második újjászületés.

(Állítólag korahajnalban még volt a zenészeknek egy kisebb összetűzése valami részeg parasztokkal; szerintem kár ezért, tényleg.)

kalman

A képeket Havancsák Gyula készítette.

kapcsolódó cikkek:

lemezkritika: Dissection - Maha Kali (single)

Mortiis - Október 21, csütörtök; Kék Yuk
2004-11-13,
A viszonylag sok műfajt megjárt maszkos Mortiist másodízben csodálhatta meg a magyar közönség; legutóbb 2003 tavaszán lépett fel a Gothica fesziválon, most pedig a The Grudge Tour keretein belül a Kék Yukban.

Pár szó magáról Mortiisról. Az Emperor bőgőseként kezdte, majd kivált, és kissé minimalista fantasy-ambienteket kezdett gyártani. Aztán következett a The Smell of Rain album, ami valószínüleg eddigi pályafutásának csúcsa volt; a rendkívül sajátos ipari-darkwave-szintipop-metal keverék lemez után pedig eljött a The Grudge, ami, ha diszkréten akarunk fogalmazni, a Nine Inch Nails és a Ministry indusrtial vonulatát követi, de némileg rosszindulatúbban mondhatnánk azt is, hogy ezek pofátlan nyúlása. Mortiis amúgy zenéjén túl maszkjáról híresült el, ami a Legenda c. film goblinjához, Blixhez teszi hasonlatossá, és amit a közönség lelkesen próbált meg leműteni róla Gothicán, leginkább az ásványvizes palackok dobálásának kissé profán módszerével – sikertelenül.


A tavalyi buli a Petőfi Csarnokban volt, ahol kényelmesen elfért az akkor még kissé soványabb rajongótábor, most azonban a koncertet először a Kultiplexbe akarták tenni, majd a szervezők a Vörös Yuk mellett döntöttek. Végül aztán az utolsó pillanatban a Vörös kistestvérébe, a Kékbe kényszerült a banda, ami némi nyugtalansággal töltötte el a közönség jórészét; underground ide vagy oda, azért mégiscsak pofátlanság egy nevéhez hűen apró helyre tenni egy Mortiist. Szerencsére azért annyira vészes nem volt a tumultus, feltehetően, mert a zenekar rajongótáborának szép nagy hányadát kitevő keményvonalas goth elitet elcsábította az előző napi Hocico koncert. Persze fekete csipkehegyeket, fekete rúzst és pofára fagyott tragikus arckifejezést viselő gótok így is akadtak; meg volt néhány srác fekete-fehér „húdegonoszvagyok” halálsminkben, illetőleg a többség a hajrázós, csuklószorítós, együtteses pólós szubkultúrákból került ki. Ennyit hát a nagyérdeműről, következzék pár szó magáról a helyről. Nos, ami azt illeti, kék is, meg lyuk is, ezzel nincs gond. A szocreál időket idéző wc-k már kezdéskor úgy néztek ki, mint ahogy egy családiasabb hangvételű punkkoncert után várná az ember. Külön érdekesség – hiába, egy szórakozóhelyről sokat elárul a mellékhelyisége – a női mosdó egyik fülkéjében található két, egymással szemben elhelyezkedő wc, a kollektív, barátnői együttpisilés híveinek. Egyébként a kényelmes fotelek azért adnak némi pluszt a helynek, de az icipici színpad azért valahol mégiscsak égő, ha már koncertekről vagyon szó. A „tánctér” hátuljában volt a merchanise-stand, ahol az érdeklődők vehettek kétes minőségű, de legalább drága Mortiis pólót, Mortiis plakátot, Mortiis tangát – nem vicc! – és egyéb kiegészítőket.

Az In Extremo/Tanzwut magyar követője, a Sanguis in Nocte nyitott; igazán jó kis zenekar, a szokásás metálhangszereken túl a neofolk hangzás érdekében találhatunk dudát is repertoárjában. A banda amúgy Magyarország viszonlag kevés beöltőzős zenekarai közé tartozik - láncingfoszlány, bőrszoknya - ezen túl kellemes zenéjük mellett elég jó hangulatot is csinálnak. Sajnos azonban – ez a magyar előzenekarok sorsa – a közönség nem túlzottan értékelte őket, csak néhány gót hölgyemény lengedezett ernyedten a színpad közelében. Sanguisékat megtréfálta a technika ördöge is, a mikrofon többször fel akarta mondani a szolgálatot, a hangzás így sajnos lényegesen rosszabb volt, mint amikor például a Kultiplexben, a Crüxshadows előtt léptek fel. (Itt azonban legalább nem voltak kőbunkó „takaroggyámá” beszólások a hallgatók részéről.)

A következő előzenekar a norvég Susperia volt. Ők dinamikus, hörgős metalzenét játszanak, kicsit death, kicsit heavy, kicsit black. A Kék Yuk borzalmas akusztikája miatt a hangzás sajnos elég rettenetes lett, amint megtelt a színpad előtti tér. A zenészek lelkesen buzdították fejrázásra a népeket, mérsékelt sikerrel; a közönség Mortiisra tartogatta erejét, így még mindig elég nagy volt a punnyadás, az összképet csak néha-néha törte meg pár rapszódikusan az égbe kígyózó, majd valakinek a képébe csapódó hajzat. Egyébként minden elismerés a Susperiának, tényleg mindent kitettek magukért és a zenéjük is kifogástalan; nagyon jó kis koncert lett volna ez, ha valami értelmesebb helyen lépntek volna fel, de hát nem.


Amint kivonult a Susperia, azonnal szardíniásdoboz-anomália jelentkezett a színpad előtt; mindenki előretört, hogy a lehető legközelebbről és legjobb szögből láthassa, taperolhassa és fotózhassa az est sztárját. A hangolás sokáig tartott, nyilván megpróbáltak valami tűrhető hangzást kicsikarni, okulván az előző két banda gyászos esetéből. Végül aztán, mire a rajongók már elfáradtak a szorongó ácsorgásban, színre lépett a Mortiis. Világvége-utáni smink, homokszínű és kígyóbőrt idéző ruhák és necc, nagyjából amit Gothicán is láthattunk rajtuk. Maga Mortiis szokásához híven nem húzta az időt, rögtön felcsendült a Broken Skin, az új album első nótája, ezzel párhuzamosan pedig beindult a tombolda; persze ne gondoljon senki igazi pogóra, inkább csak a hátrébb állók nyomultak előre, agyonnyomván az elöl állókat, és megnehezítve a fényképezők dolgát. Következett a Way Too Wicked, majd a rajongók legnagyobb örömére a Marshland – bizony, bár jó a The Grudge, azért nem lenne teljes a Mortiis koncert, ha nem játszanának néhány számot a legendás The Smell Of Rain-ről.

Ahogy fáradtak az emberek, úgy egyre alábbhagyott az egymás módszeres szétpaszírozására tett kísérlet is, eképpen élvezhetőbbé lett a koncert is.

Kedves trollunk – vagy goblinunk – nem okozott csalódást; felmászott a lámpaállványra, ugrált, pózolt, remek hangulatot csinált. A maszkja ugyan kissé megrongálódott, és lassan elindult az enyészet hosszú és rögös útján, de most legalább kivételesen senki sem akarta lehámozni róla. Az első sor nőállománya ellenben előszeretettel tapogatta az álarcos legenda mellkasát, combjait, haját; Mortiisnak úgy tűnt, nem volt kifogása a dolog ellen. Megint mások csak fotóztak bőszen, vagy ördögvilláztak, esetleg vonagoltak, amennyire a tömeg ezt lehetővé tette.

Az Asthma című instrumentális track alatt a mester kivonult felfrissíteni magát, hogy aztán a The Grudge címadó nótájával robbanjon be újra. Ezután még három szám következett, majd a banda levonult különösebb csinnadratta nélkül; szokásukhoz híven nem tértek vissza a visszatapsolás után, így a tömeg lassacskán feloszlott.

Akik maradtak, még hajnali kettőig élvezhették a Yuk vendégszeretetét – pihegtek a fotelokban, itták a drága sört, visszafogott szociális életet éltek. A zene aztán leállt, és a kidobó bömbi a maga korlátozott etikett skilljével megkérte a jelenlevőket a távozásra, magyarán szólva kivágták a lézengőket az éjszaka közepén, mint az egyszeri dolgát végezni szándékozó ciromst. Ez felettébb udvariatlan gesztus volt részükről, tekintve, hogy a Yukak kint vannak a fenébe’ Óbudán, illetve hogy bizony vidékiek is jelen voltak. Aztán már csak hosszas kutyagolás, éjszakai buszozgatás és egy fővárosi ismerőshöz való váratlan becsövezés következett jelen cikk írója és kis kompániája számára – a koncert mindenesetre remek volt, aki kedveli a Mortiist, az sajnálhatja, ha kihagyta.

LC

kapcsolódó cikkek:

lemezkritika: Mortiis - The Grudge

Arcturus - Budapest, A38, 2004.IX.01.
2004-10-01,
Szürreálisan hatott, amikor kiderült, hogy a kultikus norvég avantgarde-metal legenda Arcturus Budapesten fog fellépni, lévén eddigi történetük során alig egy-két koncertet adtak, és azokat is odafent Norvégiában. Annak ellenére, hogy a zseniális Garm kilépése óta már nem csillog olyan fényesen az a bizonyos csillag, történjék bármi is. Utóbbi esemény olyannyira megzúzott, hogy álomszerűség ide vagy oda, nem is vártam sokat a bulitól.

Előzenekarokat szkippeltem, már sötétedni kezdett, amikor a helyszínül szolgáló A38 állóhajó fedélzetére léptem. A helyszín kiválasztása szerencsésebben nem is eshetett volna, nagyon hangulatos a kivilágított városra és a sötéten kavargó Dunára eső panoráma, pláne egy ilyen zenekar fellépéséhez.


Pontban 10-kor léptek színpadra, hatan voltak, köztük két igazi rosszarcú, csontos, sovány metálgitáros, az egyik nyilván Knut Magne Valle lehetett. A rendezői jobbszélen a rövidhajú basszeros, (Skoll) állt, ő elég sumákolósra vette a figurát, mindenesetre rajta legalább jól mutatott a 18. századot idéző kosztüm. Ellentétben a legkérdésesebb figurával, a Spiral Architect énekes Øyvind Haegelanddal, aki 30-as évei környékén kinézett 40-nek, évek óta tartó alkoholizálástól felpüffedt arccal, egy a fürdőköpeny és a kimonó közötti átmenetet képező göncben, enyhén kopaszodva állt a banda frontjára. Hasonló feje van a zenei agy Sverdnek (szintetizátor) is, de őt már legalább ismertem fényképekről. Hellhammerről nem szóltam még, ő a banda szépfiúja, be sem öltözött, szokásos latexnadrág - fekete ujjnélküli póló kombinációban nyomta, ahogyan őt a Mayhemből már megszokhattuk.

Őrjöngés, villázás, ordítás, intro (La Masquerade Infernale), és belekezdtek a Kineticbe. Villázó kezek le, ordítás el, őrjöngés ki. Néma csönd, és döbbenet, egymás tekintetét kereső arcok. A dal elején levő effektes énekrész élőben eléggé "érdekesen" szólalt meg, és ez eléggé illúzióromboló hatású volt a Garm miatt amúgy is nagy elvárásokat támasztó közönség számára, a hangzás pedig egész egyszerűen komikus volt, összevissza torzuló csilingelő szintivel, és idétlen zajmasszával. Ekkor komolyan kínosan éreztem magamat, sok koncerten voltam már, de ilyen katasztrofális kezdést még nem láttam. De nem hagyták magukat, az effektes énekrész szerencsére nem tartott sokáig, és lassan helyreállt a hangzás, a második dal közepére már a közönség is magához tért a sokkból. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy a lesajnált Haegeland mester képes volt egészen Garm-közeli hangszíneket megütni, és hatalmas énektehetségről adott számot. Az igazi próba azonban még csak most következett egy, a 95-ös Aspera Hiems Symfonia albumról származó dal képében. Itt ugyanis majdnem végig kárognia kellet az alighanem klasszikus képzettségű toroknak, és hát bizony, szenvedett fizikailag, többször hátrafordult italért, szemei sarkában könnycseppeket fedeztem fel. Utólag eszembe jutott, hogy ez akár a világítástól is lehetett, nemcsak az erőlködéstől és fájdalomtól, de akkor az én szememben már eldőlt a koncert, ugyanis emberünk rendíthetetlenül, mindenféle linkelés és effekt nélkül kínozta magát, olyan heroikus küzdelmet vívott zenészbecsületéért, melyre csak nem mindennapi emberi tartással rendelkező karakterek képesek.

Igazából nagyon jól értem, hogy miről beszélt Garm abban az interjúban, amikor kifejtette nézeteit arról, hogy ő a saját munkásságát egy szobrászéhoz vagy egy festőéhez érzi hasonlatosnak, és ezért a koncertezés érdektelen számára. Azonban ilyen jelenetek, mint a fenti, számomra azt bizonyítják, hogy igenis van valami többlet az élő zenélésben akkor is, ha ez csak valami korábban már létrehozottnak a reprodukálása, ez valami, ha nem is egészen művészi, de mindenképp átélésre érdemes aktus.

Akinek sikerült ráéreznie erre a többletre, az est további részén hatalmas élményben lehetett része, valamennyi nagylemezükről hasonló arányban válogattak dalokat, a Morax képében pedig a Constellation ep-t, a Deception Genesisében pedig a Disguised Masters remixalbumot idézték meg. Øyvind számára továbbá hatalmas kihívás jelenthettek a The Chaos Path dallamai, melyeket eredetileg Simen Hestnaes korábbi Borknagar énekes őrült fekvésekben énekelte fel anno a La Masquerade lemezre. Mondanom sem kell, ezzel a feladattal is megbirkózott.

A végén még visszatapsolták őket egy kétszámos ráadásra, a koncert egyik csúcspontját jelentette a visszatérő Star Crossed, annak is főleg a Sverd által komponált és természetesen hibátlanul előadott bámulatos nyitánya, a gitárosok itt a ráadásban már végképp rakenrollra vették a figurát, félmeztelenül headbangelve, közben kis manowaros sörivás-mutatvánnyal. Igaz rájuk a koncert egésze alatt olyannyira jellemző volt a mozgás és lendület, hogy Cseplész kolléga nem átallotta a Backyard Babies nevét felemlegetni. Apropó mozgás, nem szóltam a rózsaszirmokat szóró, festett arcú táncosnőkről sem, most már igen.

A tanulságot már levontam, befejezésnek nem marad más, minthogy kifejezzem abbéli reményeimet, hogy az elkövetkezendő, már ebben a felállásban készülő Arcturus mű méltó lesz az eddigiekhez, erre most már több esélyt látok, mint a koncert előtt.

a’ ördög

[size=1">pics by Maciej M.[/size">