Circle of Ouroborus & Roman Cross - Circle of Ouroborus & Roman Cross (split)
2011-06-25, 2010, Tour de Garde

Aktuális, sőt, talán már elcsépelt kérdés, hogy meddig lehet újat mutatni a black metal műfaji keretein belül. Az uroborosz jelképe, a saját farkába harapó kígyó az örökkévalóságot, az örök körforgást és az állandó megújulást szimbolizálja. A finn Circle of Ouroborus alig öt éves munkásságában valóban tettenérhető a megújulásra, újszerűségre való törekvés. De ne gondoljuk, hogy a műfaj jövőjét alapozná meg a zenekar. Az Ian Curtist imitáló részeges hangú énekben, torzítás nélkül előadott black metal riffekben, sőt, újonnan a Current 93-féle neofolk lo-fi utánzatában (paródiájában?) nyilvánul meg a finn punkok egyénisége.

        

Az viszont már az album első 10 másodpercében szembetűnik, hogy a Circle of Ouroborus még önmagához képest is újszerű hangzást használ. A dobok lecsupaszított kopácsolása és csörömpölése között kísértetiesen hullámzanak a baljós dallamok. A Velvet Cacoon Genevieve albumán hallhattunk ennyire karakteres, visszhangos, rétegzett gitárokat, de ez annál nyugtalanítóbb és erőtlenebb, nem olyan fenyegetően robosztus. Hiányzik a korábbi Urfaust split spontán, őszinte sokszínűsége, de a hangzás egységesebb, kiforrottabb képet mutat a régebbi kiadványoknál. A néha már zavaróan képzetlen, elnyújtott, neurotikus ének is egy fokkal befogadhatóbb lett, jobban illeszkedik a lidérces gitártémákhoz.

Az egységes megszólalás, a különböző nagyívű dallamokkal más és más hangulatokat közvetít a három számnak. Hatásosabb tétel a meglepően dallamos A Crow on the Grave, mely a bizarr megszólalása ellenére megható, nosztalgikus érzéseket kelt bennünk. Felhúzható, zenélő gyerekjáték, nagyapánk fütyörészése, régi tv-ből szóló katonai induló – bármire is emlékeztet az a dallam, gyanús dolgok történnek a háttérben. A Circle of Ouroborus olcsó eszközökkel manipulálna minket? Akárhogyis, működik.

Egészen más hangulatok juthatnak eszünkbe a Roman Cross három daláról. Dominick Fernow zenekara kissé sarkítva olyan, mintha az Ash Pool gitárral és dobbal játszaná a Prurient számokat. Tömény, recsegős zaj punkos ritmusban, néhol torzított vokállal. Nem olyan egységesek a dalok mint a Circle of Ouroborusnál: a pár perces Of a Fortress és a Soldiers Return To Barracks inkább csak felvezetik és levezetik a közel 9 perces instrumentális Blinding Sunt. Utóbbi az egyetlen, ami többet mutat a (Fernow szakterületét jelentő) nyers pusztításnál. A szinte áthatolhatatlan zajfüggöny mögött egy monoton ismétlődő dallam sejteti velünk a háttérben meghúzódó kétségbeesést és tehetetlenséget, melyek a dal érzelmi töltetét adják. A kitárulkozástól feldühödve, egy ponton túl feloldódik a feszültség egy egyszerű, agresszív szakaszban, de a dal végén még jobban megfeszítve, lesújtó erővel tér vissza az eredeti téma. Aztán az is elképzelhető, hogy az intenzitást csak a hallgató éli meg; a zaj mögött nem változik semmi.

                                

Az albumzáró Soldiers Return To Barracks alig másfél perces tömény brutalitása viszont ront az összhatáson. Ami az első hallgatásra jólesik – hisz feloldja a Blinding Sunban felhalmozott feszültséget – az egyre öncélúbbnak tűnik: ahelyett, hogy odavágna a hallgatónak (ami feltehetőleg a szándéka volt), kiereszti az összegyűjtött negatív energiákat, elpusztítja az igazi katarzist. Egy magába roskadt pszichopata képe is csak addig marad hatásos, amíg az a földön fetrengve sír, és nem kel fel folytatni a mészárlást, mintha semmi sem történt volna.

Ettől eltekintve nincsenek komoly problémák a felvétellel. Bár a split két oldala nem alkot szerves egészet, jól megfér egymás mellett a Circle of Ouroborus slágeresen nyomasztó hangulata és a Fernow-féle pusztítás. Ha nem is egy mérföldkő ez a 25 perces kazetta, így is ez lett a tavalyi év egyik legérdekesebb és legjobban sikerült anyaga.

8,5/10

Enshyen

Cult of Daath - Doomed by the Witch
2011-02-10, Nuclear War Now!, 2010

Zenéjük minősége alapján sokkal nagyobb elismerés járna ennek a kéttagú chicagói bandának . Dinamikus, a Hellhammer és a Celtic Frost örökségéből nagyot merítő old school black metáljuk csemege, még akkor is, ha ma már egyáltalán nincs hiány old school anyagokból. Különösen a 2005-ös Slit Throats And Ritual Nights cd ajánlott tőlük ismerkedéshez, de ezt az öt évnyi hallgatás után megjelent kazettademót sem érdemes kihagyni. Cult of Daath-ék mindig jó dalokat írtak, de ezúttal kevésbé szikár megfogalmazást választottak, a fekete-fehér necro horrort kopott, de már színes filmre cserélték. Érdemes megemlíteni a dán Denial of God nevét, akik az ódon horror metál legjobbjai; a Cult of Daath a demó alapján most hasonló irányba tekintget, mint a dánok, bár - egyelőre - szűkebb eszköztárral és jelentősen rövidebb számokkal dolgoznak.
 
Az öt számos demón egy akusztikus átvezető mellett (Rumination I), két előremutató, ötletesebb dalt (From Temple to Abyss, Doomed by the Witch), egy sztenderd old school rombolást (Spell Thrust), valamint egy Profanatica feldolgozást (As Tears of Blood Stain the Altar of Christ) találtunk. Érdemes figyelni, hátha hamarosan következik a nagylemez.
 
8/10
 
#Nothing#
 
myspace.com/cultofdaathofficialpage

Jex Thoth - Witness EP
2010-06-16, 2010, I Hate Records

Meggyőződésem: kevés jobb dolog történt a metal zenével az elmúlt pár évben, mint az, hogy az egészen különlegesen karakteres és erős hangú Jessica Toth ebbe az irányzatba helyezte át ténykedését. Hogy ez miképpen zajlott, arról fogalmam sincs, mindenesetre James Jackson Toth, akivel korábban alternatív/folk projektekben (elsősorban: Wooden Wand) működött együtt, és aki a Jex Thoth nagylemezén is gitározott, most már nincs itt. Ahogyan szinte senki más sincs a korábbi felállásból, leszámítva a billentyűst, Clay Ruby-t. Róla azt lehet tudni, hogy sok egyéb mellett ő is benne volt a Wooden Wandben, de a lo-fi black metal Wormsblood révén a metal undergroundban is régóta aktív. Ezzel együtt a zenei irányzat és minőség ezen a háromszámos új kislemezen szinte semmit nem változott, feltételezem, hogy ő és Jessica állhat a dalszerzés mögött is.



Apróbb változások azért vannak. Az első ami beugrott a Witnesst nyitó Raven Nor the Spiritről, az az Arcturus, méghozzá a korai, köszönhetően a feszesen pergő dob-billentyű játéknak. A dal aztán szokásos Jex Thoth számmá alakul, Jessica dallamainak lassú hullámzása veszi át a főszerepet, de persze itt a zene sem kísérőzakatolás, mint a legtöbb női énekhangra alapozó bandánál. A hangsúly az összhatáson van, fokozatosan beszippant magába az időtlen fantázia-álomvilág, Robert E. Howard és Tolkien legjobb pillanatainak érzései elevenednek meg. Azonban az enyhén bluesos énekszín és úgy általában a zene egynémely árnyalatai miatt is, a két író neve nem fejezi ki pontosan ezt a világot, egy párhuzamos idődimenziót lehetne elképzelni inkább, ahol a hatvanas-hetvenes évek nem olyan irányba fejlődtek tovább, amilyenbe; az emberiség a számítástechnika helyett inkább az okkultizmusban ért el kimagasló sikereket, így a létezés gyarmatosítása helyett annak felszabadítása felé mentek el a dolgok. Pogány hippi utópia. Észre sem vesszük, ahogy átcsusszan a dal a következőbe, a Slow Rewind mintha az előző dal fordítottja lenne, a hullámzó dallamokból indulunk, és a végére válik megint feszessé, majdhogynem – de tényleg csak majdhogynem – zúzóssá a dal.

A harmadik dal egy feldolgozás, hasonlóan jól sikerült, mint a nagylemezen a Bobb Trimble –féle When the Raven Calls, ezúttal a Slapp Happy nevezetű ’70-es évek elején aktív német-angol avantgarde csoportosulástól, kiknek zenei alapjaiért a krautrock-legenda Faust felelt. Az eredetiben Dagmar Krause tipikusan éles, germán hangját meglehetősen nehéz befogadni, dallamai viszont nem igényeltek túlzott jexthothosítást, a szám szolid melankóliája ideális zárása a Jex ezúttal rövid meséjének. 

8.5/10

a’ ördög

jexthoth.com
myspace.com/jexthoth

Kerasphorus - Cloven Hooves at the Holocaust Dawn
2010-04-26, 2010. Nuclear War Now!

A Kerasphorus lehet az a zenekar, amely egyszer az Axis of Advance örökébe léphet. Ez az EP még csak ígéretes, nem pótolja a kanadai mániákusokat, akiknek zenéje maga volt az egész extrém metál esszenciája, de örömteli, hogy a két veterán, Peter Helmkamp és J. Read hozta a formáját. Bestiális riffek, intoleráns, trendmentes hozzáállás, maximális intenzitás. Mértéktelenség és arányérzék tökéletes elegye, a Portal-féle nevetséges külsőségek és öncélúság teljes hiánya. A számok nehezek, sok figyelmet követelnek, hogy ne vesszünk el a ritmusszekció páncéloshadosztály és a gitár légierő manőverei közepette, azonban a hadművelet kimentele nem lehet kétséges.

Az elmúlt időszakban csömöröm lett a war metáltól, annyi tehetségtelen próbálkozó akadt. Miért érzem most mégis frissnek és megunhatatlannak a Kerasphorust? Mert ezek a fickók mesterien tudnak zenélni az önmaguk által felállított szabályok keretei között, ezzel szemben utánzóik egy tetszetősnek vélt, de számukra idegen rendszerbe igyekszenek beilleszkedni, sikertelenül. Ilyen egyszerű.

9/10

#Nothing#

myspace.com/kerasphorus

kapcsolódó cikkek:

Axis of Advance - Purify (kritika)

Denial of God - Incubus 7"
2009-10-24, 2009, Kneel Before the Master

Tavaly megjelent egy válogatásalbum a Denial of God korai demóiból (The Dawn of Aemizaez), azzal sokat nem tudtam kezdeni, pedig a Horrors of Satan albumon igencsak felbuzdultam. Az lehet a magyarázat, amit már a nagylemez kritikájában is írtam, ez a zene, bár jellemzi a sátáni, gonosz aura, nem a kásás hangzásból nyeri az erejét, sőt, ezek szerint nem is áll jól neki, ha nem szól áttekinthetően és bivalyerősen. Persze túlcsiszolva, mesterségesen felpumpálva ez a kislemez sincsen, félreértés ne essék, csak szépen ki lehet hallani mindent, érezni a riffek kíméletlen, feszes energiáját. Ezt bizonyítja, hogy itt is van egy régi dal új felvételben, a Feel the Wrath (of the Nocturnal Slayer), és ez a verzió viszont már szétbasz, hasonlóan a címadó, vadonatúj szerzeményhez. Az éjszakában a leányok ágyába férkőző pokolfajzatot megidéző, pontosabban annak szemszögéből írott Incubus jó példa arra, amiről pl. a Seraphim Slaughter zenekar kapcsán is szó volt: nem kellenek bonyolult dolgok az igazi átütéshez a 21. században sem. Elég, ha valaki jó riffekből jó dalokat ír, és helyükön vannak a váltások, dobpergetések, kiállások, tehát mindazok nüanszok, amiktől metal a metal.

Akinek olyan alkotások jelentik a zene csúcsát, mint az első két Mercyful Fate, vagy Dissection album, azoknak a Denial of God ismerete kötelező.  Fontos tudnivaló, hogy ez a zenekar elvileg koncertezik, merem remélni, hogy még addig sikerül valakinek elhozni őket, amíg még ezen a színvonalon teljesítenek.

9/10

a’ ördög

denialofgod.net
myspace.com/denialofgod

The Devil's Blood - I'll Be Your Ghost
2009-09-27, 2009, Ván Records

Bár csak egy új számot és a Voodoo Dust koncertverzióját (utóbbiról több szót felesleges is ejteni) hallhatjuk ezen a kislemezen, mégis érdemes egy rövid elemzés erejéig kitérőt tenni a vélhetőleg nagyon gyorsan népszerűvé váló, és egyúttal ki is fulladó The Devil's Blood portájára. In medias res..., ahogy a 2007-es demóhoz aránylik a Come, Reap EP, úgy aránylik az új dal közvetlen elődjéhez. Ez rossz. Ahogy anno megírtam, a hangszerelés a vérprofi, de a lehető legunalmasabb utat járja be, céljuk számomra érthetetlen, és hacsak nem egy gúnyos fricskát szánnak a metálos közönségük számára, nem igazán veszem, hogy mit is akarnak elérni. A sírt ugye maguknak ásták, ők csakis és kizárólag a Sátánról és udvartartásáról énekelnek, és habár meg vagyok győződve róla, hogy az ördögnek is vannak kifinomultabb hangulatai, ez az ösvény inkább arra utal, hogy ki szeretnének törni uruk kiválasztottjainak kegyeiből, és beférkőzni a fehér bárányok karámjába. Nem tudom, mi lehet az igazság, és végtére nekem mindegy is, mivé akarnak válni, de az új dal a lehető legmocskosabb pop-gusztustalanság az underground mocsarában, amit mostanában sikerült hallgatnom. Ez van. Ezt a bandát tartottam az utóbbi idők legjobbjának, mondhatni, a magam visszafogott módján rajongtam értük, és még a Voodoo Dustot is vagy száz alkalommal lenyomtam a kocsiban, de a sírhelyüket már fenntartom magamban.

Amúgy minden megvan bennük, ami eddig is. A 100 %-ig eltalált, pattogó, izgága, szinte görcsösen kemény dobolás, a gitár, akár a kanadai favágó, egyszerű, maximálisan funkcionális, de tökéletes mozdulatai, és az extatikus, odaadó, ámde karcos női ének, stb.. Az I'll Be Your Ghost pedig nem rossz dal, sőt, a vége felé egészen megragadóvá válik, annak ellenére, hogy az egyik verzerész (vagy refrén?) rémesen gyenge, és a megszólalás mellett ez a másik tényező, ami miatt többet forgolódok ágyamban alvás előtt. Hova vezet ez? Az új lemez minden dalában lesznek már töltelékrészek? Vagy csak annyi, hogy felejthető dalokat is hallhatunk majd? Nem, nem leszek hajlandó ezt megbocsátani, mert ezek a holland semmirekellők piszok módon elcsábítottak, és annyi próbálkozás után megtaláltam, amire szükségem van. Igen, görbe lábú, kicsit kövér, a haverok nem értik mit eszek rajta, az exeim kiröhögik, anyám utálja, de szeretem. És ezért az I'll be your Ghost is lement vagy negyvenszer.

7.5/10

rtp

myspace.com/thedevilsblood

Ash Pool - Saturns Slave 7"
2009-09-21, 2009, Hospital Productions

Origin of Man – Origin of AIDS, ez a két dalcím, tehát ez egy konceptkislemez, ahogy egy kollégám megjegyezte. Dominick Fernow a Prurienttel továbbra is ipari mennyiségben okádja a zajt, de az Ash Poollal szerencsére a minőségi dalszerzést részesíti előnyben a mennyiséggel szemben. Nincs igazán sok elemeznivaló, megint vannak ismerősnek ható elemek, de az összkép megint másra, a kegyetlen, harsány ördögi belezésre van kihegyezve, és megint hasít is az egész. A hangzás kicsit barátságosabb a maga nyers modorában, mint a nagylemezen. Megkockáztatom, a zene is fogósabb, és mivel már eddig is épp eléggé az volt, nem biztos, hogy ez pozitív fejlemény. De nincs gond. Majd’ 10 perc az egész, meghallgattam vagy harmincszor, jól is néz ki, megvettem, buziknak érdemes. A hype-pal járó viszkető érzéseket meg figyelmen kívül hagyni érdemes. A kérdés inkább az, hogy hol/mitől fog ez elromlani? De inkább hagyjuk ezt is, ne fessük az ördögöt a falra. Inkább hallgassuk.

9/10

a' ördög