Kobalt, (Co): Anno az olyan érceket, amelyeket semmilyen eljárással nem tudtak fémmé alakítani, koboldnak keresztelték, innen ered a ritka elem elnevezése. Javarészt a vasmeteoritok anyagában lelhető fel, élettani hatásai számunkra igen fontosak: a B12 vitamin esszenciális komponense, melynek hiánya vérszegénységet okoz. Emellett némi sugárzással, valamint mágneses hatással is rendelkezik. Acélötvözetek előállításához, szép megjelenése, és korrózióállósága miatt különböző bevonatok készítésére használják fel, valamint kerámiák és üvegek festéséhez. Hogy a Colorado-ból származó kéttagú zenekar tisztában volt ezekkel a részletekkel? Ezen igazán kár merengeni, de – kis fantáziával – érzékelhetünk a név és tartalom között kapcsolódási pontokat.
A nyitó When Serpents Return-t hallgatva feltűnik, hogy nem szokványos USBM anyaggal találkozhatunk, már amennyiben a nemrégiben a popsajtóban is helyet kapó Xasthur, Leviathan, Nachtmystium triót vesszük annak, igaz utóbbival mutat némi rokonságot az Eater of Birds. Ezzel együtt igenis amerikai dolgokat hallhatunk, csak éppenséggel nem azzal a cudar minimalizmussal és szúróssággal operálnak, mint a kontinens nagyjai. A sejtelmes felvezető után következő blastbeat, majd a szokványos thrashriffekkből összefoldozott kezdés elsőre erős értetlenkedést váltott ki belőlem. Konkrétan Ride the Lightning utánérzésű témák borzolták az idegeimet, melyhez roppant erős, energikus, ám kissé száraz gitárhangzás párosult. Mondjuk úgy; az első impressziók nem sok bizodalmat helyeztek a Cobaltba, így következik is az első, gyenge lábakon álló kapcsolódási pont (egy ideig nem tudtam használható fémmé alakítani a hallottakat).
Ahogy az lenni szokott, a megfelelő idő és hallgatás elteltével, a második számban, név szerint az Ulcerism-ben feltűnt egy több percig tartó monoton gitártépéssel kitöltött rész, melyet a King Kong szigetén sínylődő bennszülöttek – az óriásgorilla hergelésére, vagy tiszteletére rendezett – dobolására emlékeztető, igazán kemény ütőssszekció támogat, háttérben a húros hangszerek gerjedésével színezve, így együtt rendíthetetlenül dinamikussá téve a primitív zúzást. Visszalapozva a When Serpents Return is teljesen összeáll, elvégre, amikor a néhol szinte southern rockba csavart black témák találkoznak ezekkel a pofonegyszerű thrash riffekkel, vagy punkos szaggatásokkal, melyet a fentebb taglalt dinamizmus fog össze, akkor bizony már ömlik a tesztoszteron. Bár említettem, hogy nem a minimalista elképzelések dominálnak, mégis elemi fontossággal bírnak azok a partíciók, ahol használják őket, mint ahogy az Ulcerism-ben, és pl. a címadó dalban is tették. Talán az egyébként profi, de nem igazán fülbarát megszólalás akadályozza, hogy ez a tény megmutatkozzon, mindenesetre nélkülözhetetlenül része az összképnek. Hogy folytassam a bevezetőben alkalmazott összevetési elvet, ki kell mondani: a megfelelő mennyiségben és helyen beleolvasztott elemek, és azok tulajdonságai teszik időtállóvá az Eater of Birds-öt.
Mint azt már ezerszer elmondtuk, egy vérbeli black metal anyag eszenciája a hangulatában keresendő. Tény, hogy a Cobalt nem atmoszférikus vagy teátrálisan monumentális pillanatokat akar kifejezni, de azért nagyon is jelen van egy bizonyos sugárzás (!), és vonzerő, ami idővel magával ragadja a hallgatót. A Witherer során a legsötétebb Alice in Chains monumentumok manifesztálódnak új formába, a három, egyaránt Ritual Use of Fire névre keresztelt szám főként akusztikus pillanatai pedig hol békésen merengő, hol szorongással eltöltött perceket jelentenek. Többnyire ezt a vontatottabb vonalat erősíti az Invincible Sun, de mint a Witherer során is, felbukkannak benne komoly ütőerőt képviselő témák. Azonban a dal exkluzivitását az adja, hogy elvileg Jarboe is részt vesz ennek előadásában. (Hogy miben, fogalmam sincs, mert hangját sehol nem hallottam a felvétel során, hacsak nem az egyik elfúló sikoly tulajdonjoga az övé). Azonban az azt követő Androids, Automatons and Nihilists-en már feltűnt áriázása, amely időnként inkább tűnik gép által gerjesztett hangnak, mint az énekesnő torkából jövőnek.
Nem nevesítenék minden dalt, a jellegzetességek alapján tudhatjuk, mi vár ránk, viszont a már szintén szóba hozott címadót ki kell még emelnem: ugyan kezdése értelmetlenül keménykedőnek hat, de a hisztérikus felvezetés három perce után olyan mennyiségű adrenalint, energiát, életerőt présel belénk, hogy valóban a legyőzhetetlenség, a megállíthatatlan, véget nem érő menetelés érzetét adja hosszú perceken keresztül, legalábbis vérszegénységre semmiképpen sem panaszkodhatunk.
A végszót nem nehéz kitalálni: fontos anyag, meg kell hallgatni, majd miután jól felszívtuk magunkat, mehetünk verekedni.
rtp
8.5/10
