Bármivé is fejlődött, bármilyen utat járt be a svéd Katatonia, szerintem legtöbben egyetérthetünk abban, hogy korunk, az „új északi zenei kultúrkör” meghatározó, éraformáló alakja volt, és sokak számára most is az. Mint a legtöbb igazán nagy, későbbiekben kultivált formáció, a Katatonia is az iskolapadból indult, (lásd. pl.: Emperor, és még sokan mások). 1987-et írunk, és az akkor mindössze 13(!) éves Blackheim (lásd még Diabolical Masquerade), alias Anders Nyström (gitár) és Jonas Renkse (Lord Seth) a Bathory és a Celtic Frost hatására úgy döntöttek, hogy a már ismert néven gyarapítják a hőskorszak meglehetősen csekély mennyiségű előadóinak számát. Természetesen még pár évnek el kellett telnie, hogy igazi zenekarrá formálódjon a két cimbora, mégis fontos tudni, hogy a szellemiség milyen távlatokig nyúlik vissza.

Két demo után egy ep jött ki a Jhva Elohim Meth.. The Revival címmel, a szóban forgó első nagylemez 1993-ban került a boltokba, melynek felvételeinél a jól ismert Dan Swanö is bábáskodott. Sajnos az első találkozás rögtön egy szembeötlő negatívummal rendelkezik, mivel a borító éktelenül rondára sikeredett, ami általában elveszi az ember kedvét a további ismerkedéstől, de jelen esetben sajnálhatnánk, ha nem szentelünk értő figyelmet eme velejéig keserű, fájdalommal telt csodának.

Az 53 perc 8 számot takar, bár ebben rejtezik egy intro és kettő 2 perc körüli instrumentális szerzemény is, ebből nagyjából következtethetünk az egyes dalok hosszára. A rövid bevezető után, a Gateways of Bereavement nyitja egy akusztikus gitárral színesített, végzetes témával, melyre Jonas Renkse önmaga számára is utánozhatatlan hangja (tudni illik a későbbiekben a hörgős részeket már képtelen volt felénekelni) teszi fel a koronát.

Az album megoldásai hihetetlenül változatosak ellentétben a következő Brave Murder Day-el, ahol végig egy monoton, hipnotikus, de hangulatában felülmúlhatatlan játék a jellemző.

Sok helyütt nem a szimpla distorsion-al, vagy gain-nel teli gitársound uralkodik, a flanger, a chorus, vagy echo effektek gyakran felütik fejüket a húrosoknál, sőt a dobot is visszhangosították. Érdekes, hogy az igazán húsba markoló tételeket szinte alterockos, néhol a korai Anathema-ra emlékeztető pszichedelikus összetevőkkel színesítették, a már említett akusztikus gitár is gyakran ebben a szerepben bukkan fel. Tehát a Katatonia céljai elérésében nem ragaszkodott a hagyományos hangszereléshez, bátran de céltudatosan használta fel az ötvözőelemeket. Talán néhol egyes szintetizátorrészek nem hiányoznának, de ha figyelembe vesszük a kiadás évét, ezt az apróságot nem is tekinthetjük hibának.

A Dance of December Souls egyedisége az atmoszférájában keresendő. A mai napig kevés olyan tétel készült a black-doom stíluson belül, ami felveheti a versenyt elkeseredettségben és reménytelenségben, a haldoklás, az utolsó pillanatok dalokba öltött érzékeltetésével, a Katatonia-val szemben. Több helyütt érezni egy mára sokak által méltatlanul elhasznált, „fekete romantikát” is. Hadd érzékeltessem egy nem sokkal későbbi daluk szövegével (amit kár lenne lefordítani) ezt a látásmódot: „I cannot breathe/I am losing life/The moon paints the skyline blue/She died so beautiful”. Talán ebben megfogalmazható a korai Katatonia lényegének fontos momentuma. Ha ezt a versszakot ítéletektől mentesen a zenével egyetemben dolgozzuk fel, kár a további magyarázkodás. A dalok egységesen zseniálisak, kiemelést vagy további elemzést a fenti indoklás okán elkerülöm.

Érdekes, hogy évekkel az első kiadás után hallottam a Dance of December Souls-t, túl már rengeteg hanghordozón, mégis üdítően frissnek hatott az a mély zenei világ melyet ugyan már egy kitaposott ösvényen indult el, de összetéveszthetetlenül egyedi eszközökkel, és önös célokkal, amely a következő években egy új generációnak nyújtott boronganivalót és követendő példát

9.5/10

r.t.p.