Végre! Nem kell tovább várni, megérkezett hát az ultraprogresszív, ultratechnikás, ultrakomplex zenét játszó, texasi Spastic Ink "Ink Compatible" című második lemeze. A gitáros/dalszerző Ron Jarzombek vezette ultraprogresszív, ultratechnikás, ultrakomplex trióban játszik még Ron öccse, Bobby, aki dobol, valamint Pete Perez, aki basszusgitározik. Ron neve ismerős lehet egy másik ultraprogresszív, ultratechnikás, ultrakomplex zenét játszó zenekarból, igen, Watchtower, jó válasz, leülhetsz. Bobby és Pete sem zöldfülűek, mostanában épp minden metalénekesek legkopaszabbikával turnéztak együtt.

Első lemezük kizárólag instrumentális dalokat tartalmazott, persze mondanom sem kell, hogy ezek egytől-egyig ultraprogresszív, ultratechnikás, ultrakomplex szerzemények voltak. Most azonban segítségül hívtak más, szintén igen neves zenészeket, hogy még progresszívebb, technikásabb és komplexebb zenét játszanak. Itt van rögtön Jason McMaster mester, aki irritatív orgánumát már a Watchtowerben is hallatta. Énekes fronton erős a felhozatal, hiszen vendégszerepel Daniel Gildenlöw a Pain Of Salvation (svéd ultraérzelmes, ultraigényes, ultraművészi zenét játszó együttes) vokalistája, akiről sokan –számomra érthetetlen okból- hajlamosak elhinni, hogy jó énekes. A valamikori Megadeth gitáros, napjainkban meg nem értett popsztár, Marty Friedman is tiszteletét tette a stúdióban, gondolom azért, hogy még több ultraprogresszív, ultratechnikás, ultrakomplex szóló kerüljön a lemezre. A fertelmes szintetizátorhangokért hárman felelnek, név szerint Jens Johansson, Jimmy Pitts és David Bagsby. Közülük talán Johansson a legismertebb, aki a Stratovarius tagja, de szerepelt már egy lemezen a parasztvakítás főpapjával, Yngwie Malmsteennel is. Az albumon játszanak még komplex dobosok és technikás basszusgitárosok is, az ő nevüket fedje most jótékony homály.

Az Aquanet cimű dal nagyon ötletesen, a világhálóra csatlakozó modem hangjaival indul, figyeljünk jól, hiszen a lemez legélvezetesebb pár másodperce ez. Ami ezután következik, az a zenei idiotizmus netovábbja, a felesleges magamutogatás magasiskolája. Mindez természetesen ultraprogresszív, ultratechnikás, ultrakomplex témák formájában ölt testet. Az ehhez hasonló lemezekről általában azt szokás írni, hogy rengeteg idő kell, míg a hallgató képes feldolgozni, befogadni a hallottakat. Badarság. A legtöbb pop produkcióhoz hasonlóan, most is klisékből és panelekből épíkező zenével van dolgunk, igaz, más elemeket használnak fel és ismételgetnek unalomig.

A lemez ékessége a 12 perc 21 másodperces ”A Chaotic Realization of Nothing Yet Misunderstood”, szép hosszú, valamint beszédes cimű dal, viszont a Read Me rendelkezik a közelmúlt legunalmasabb gitár-szinti párbajával. Párszor felüti a fejét egyfajta erőltetett jétékosság is, erre jó példa a záró “The Cereal Mouse”. Az “In memory of...” a legszellősebb szerkezetű szerzemény, de hiába minden, ezt is hazavágják felváltott gitár-basszusgitár felelgetéssel. Narratív hangokat is előszeretettel szerepeltetnek, pl. a ”Words for Nerdsben” két szóló között egy idétlen férfihang bemondja az együttes webcimét, ráadásul hibásan, hiszen így még mókásabb-vicces fiúk.

Minden percet sajnálok, amit ezen lemez hallgatásával töltöttem, az ultraprogresszív, ultratechnikás, ultrakomplex metal rajongóit valószínűleg nem tudom meggyőzni, ezért a többieknek mondom, hogy felejtsék el a Spastic Inket, és hallgassanak inkább zenét.

spastic ink

4

ktibi