Hosszú évek tapasztalata, és az egymásnak minden koncert után tökéletesen ellentmondó beszámolókat olvasgatva könnyedén belátható, hogy egy koncert jósága, illetve silánysága elsősorban nem a színpadon magukat produkáló társaságokon, hanem a megfigyelő oldottsági szintjén, a bevitt oldószerek mennyiségén múlik. A koncertekről való beszámolás egy dolog miatt mégis érdekes lehet, kérdéses esetekben ugyanis csak élőben, a fókuszálás maximumán lehet véglegesen meggyőződni arról, hogy valami/valaki tényleg jó, avagy csak ügyes átverésről van szó. A Derniere Volonte pedig pont ilyen kérdéses eset volt, a neo-folk/ martial industrial / nevezzék-szakértői-ahogy-akarják testvérműfajok popos befolyásoknak engedő képviselőit, ha átverésnek ugyan nem is nevezném, de szívembe nem tudom többnyire bezárni (popos befolyásoknak nem engedő képviselőit egyébként szintén csak néhány kivételes esetben). Az okokról nem tudok pontosan beszámolni, valamiféle erőltetettséget sejtek/érzek velük kapcsolatban, ami azt figyelembe véve, hogy honnan indultak és jelenleg hová tartanak, azért lehet, hogy nem véletlen. Tavalyelőtti listámon szerepelt például az Ordo Rosarius Equilibrio és a Spiritual Front közös lemeze, de mivel azóta egyszer sem éreztem kényszert a hallgatására, az idő ezt a döntésemet tévedéssé alakította.

Carwashtagnacht

A helyszín a pesti Duna-partszakasz lepusztult déli részén elhelyezkedő Gyár volt, mely meglepő módon egy néhai gyár feleslegessé vált épületében található. Itt korábban még nem jártam, a tapasztalatokat röviden összefoglalva: személygépkocsival könnyen, egyéb módokon valamivel nehezebben megközelíthető; belsőre a külső környezethez hasonlóan eléggé lepukkant, de nagy előnye, hogy vannak rendes ablakai, és egy ilyen kaliberű koncert lebonyolításához kellőképp tágas a terem. A meghirdetett időponthoz képest elég jelentős késéssel, fél tíz-tíz körül kezdhette meg a hosszú éveken keresztül inaktív Carwashtagnacht előzenekari tevékenységét. Anno előző életükben már hallottam egy demójukat, mostani, kevésbé rockos stílusukat pedig nemrégiben létrehozott myspace-oldalukról ismertem: lényegében elektronikus zajzene némi élőhangszeres támogatással (dob, basszus) és egy kevés énekkel. Talán az a kijelentés sem áll távol a valóságtól, hogy az utóbbi évek poszt-rock hullámának is volt köze az újraaktivizálódáshoz. Az ének minősége hagyott maga után némi kívánnivalót, kicsit elveszettnek tűnt a sámánének és a „hagyományosabb” neo-folk szavalás közti szakadékban. Volt néhány energikus momentum, amivel a Carwashtagnacht érzésem szerint kiemelkedik a nagyon széles mezőnyből, és akikkel beszélgettem a közönségből, elégedettek is voltak, de mivel én kissé szkeptikus vagyok magával a műfajjal, tehát implicite a dalszerűség szisztematikus elvetésével szemben, engem úgy igazán mégsem tudtak meggyőzni.

Dernière Volonté

Újabb, szerencsére ezúttal rövidebb várakozás után végül színpadra állt a Dernière Volonté, mely igazából egy egyszemélyes zenekar, Geoffroy D. magánvállalkozása, de élőben van egy társa is: míg Geoffroy csak az énekre koncentrál, társa az amúgy a zene többi eleméhez hasonlóan szintén részben gépről szóló dobolásra erősít rá. A koncerttel kapcsolatos egyetlen jelentősebb kifogásom épp a felállással kapcsolatos, egy billentyűssel egyrészt élőbb lett volna a fellépés, másrészt a színpadon is jobban mutattak volna, a hármas szám misztikus jelentősége pedig - melyről legkésőbb a Dimmu Borgir albumcímei óta mindenki tud – végképp illett volna ide.

Tehát martial industrial / neo folk. Úgy hiszem, előbbiben nagyobb szerepe van a zajoknak, és kevésbé jellemző az akusztikus gitár használata, de mindkét műfajnál alapvetően a szövegek, a mondanivaló van fókuszban, a zene csak kíséret ehhez. Az utóbbi évek popos törekvései nyilván két okra vezethetőek vissza, egyrészt az elégedetlenség a szűkre szabott keretekkel, másrészt pedig a siker, az elismerés keresése. Részben, de nem teljesen az ördögtől való folyamat,  megkockáztatom. A Dernière Volonté esetében az elmozdulás konkrétan a ’80-as évek szintipop zenéjének újrafelfedezéséhez vezetett, előbb csak a szintetizátortémák kezdtek egyre nagyobb szerepet kapni, ez volt a 2003-as Les Blessures De L’ombre album, majd a tavalyi Devant Le Miroir című albummal átszakadt egy gát, ledőltek a tabuk: Geoffroy igazából énekelni kezdett, megjelentek a játékosan bugyuta, de másfelől bájos szintetizátorhangok, és táncolható alapok. Volt is tánc a nézőtéren az új album dalainak hallatán, a kezdést viszont a folytonosság jegyében az előző albumot is nyitó, rendkívül harcias Le Poison jelentette. A nagy hangerő miatt össze-vissza verődő hangoktól torzzá, hamissá vált az egyszerű, és kicsit talán keltásnak is nevezhető dallamtéma, de fura módon ez egyáltalán nem állt rosszul a dalnak. Hiába lett „kommersz” a DV, ebben a dalban én pont azokat a jelszavakat éreztem, amiket a műfaj képviselői gyakran hangoztatnak, úgy, mint a reményen túli hit, és a rendületlen kitartás szelleme.

Dernière Volonté

Aztán persze következett az új album slágereinek sorolása: L’eau Pure, L’ombre Des Reverberes, La Nuit Revient, stb. Mindegyik dal működött, a kétségeim tovaszálltak: azt hiszem az a DV nagy titka, hogy amikor Geoffroy elkezdett énekelni, akkor kiderült róla, hogy annyi másik műfajtársával ellentétben tényleg nagyon tud énekelni, és nagyon jó hangja van. Semmi motyogás, nyöszörgés, tiszta erős hang, kiváló dallamérzékkel. Színpadi viselkedését tekintve kicsit ambivalens a kép: egyrészt ahogy bőrnadrágjában riszálta magát, az kissé nőies, a közönség körbetapogatása egyenesen zavarbaejtő volt, másfelől viszont bizonytalanság és ügyetlenkedés nem érződött rajta. Utóbbi viszont előjött a technikai háttér szolgáltatóinak oldalán: legalább háromszor szállt el a kihangosítás, de ilyenkor sem zavartatták magukat a zenészek, inkább csak összemosolyodtak a váratlan kihíváson, és az alapokról játszottak tovább. Elhangzott a megasláger Verbes Fragiles is, ami már kicsit tényleg túlzottan rágógumi így sokadik hallgatásra, de élőben azért ütött, valamint a Der Blutharsch Fire Danger Season válogatásalbumán hallható címnélküli dal DV általi újragondolása, ami nagyon jól állt a franciáknak.

Összegezve a látottakat és hallottakat: 1. a Dernière Volonté jó zenét csinál; 2. Figyelembe véve a rendkívül alacsony jegyárakat, nem lehet panaszkodni amiatt, hogy csak maximum félig volt élő a koncert 3. Nagyobb kísérettel, több élő elemmel több pénzt is megérne egy koncert, de ehhez nagyobb hallgatótábor is kell, tehát 4. ajánlott lemezeik beszerzése, és érdemes akár egészen más zenei műfajokat kedvelő ismerősöket is meghallgatásukra buzdítani.

a’ ördög

képek: LC