Miután ilyen szépen összeállt a helyi populáció, már csak a lényegnek, a Bone Awl-nak kell helyet szorítani, és ez sem egy nehéz feladat. Ők a bajkeverő punkok, akik teleszemetelik az erdőt, belevizelnek a forrásba, megfordítják a jelzéseket a turistautakon, ám valójában rendes fiúk; gyújtogatásra már semmi esetre sem vetemednének, kizárólag gondatlanságuk következményeként csaphatnak fel a lángok. A Meaningless Leaning Mess-t végighallgatva bizonyossá vált, hogy ezúttal nem kell katasztrófától tartani, hiszen mindössze néhány szikra keletkezett, a tűzvész egyelőre várat magára.
A zenekar Kaliforniában alakult 2002-ben és azóta töretlen a tagok lelkesedése a primitív, zajos black metal iránt. (A bone awl
eleve ősi, csontból készült, árszerű szerszámot jelent, úgyhogy ez a név szinte kötelez a kőbunkó zenére.) He Who Gnashes Teeth és He Who Crushes Teeth Thor kecskéiről kapták nevüket, - akik a skandináv isten harci szekerét húzták - ezzel bizonyítva, hogy a lerágott csontnak hitt, sokszor meggyalázott észak-európai mitológiában is vannak még lehetőségek, csak ezek kiaknázásához kellő fantázia szükségeltetik a zenészek részéről. Az elmúlt öt évben számos demót, splitet és EP-t jelentetett meg a duó, amelyeken csak ritkán tértek el a bevált formuláktól. Már meg nem mondom melyik kiadványukon például basszusgitárra cserélték le az addig megszokott hat húros hangszert, azonban a végeredmény meglehetősen felemás lett. Az első nagylemeznek tekinthető Meaningness Leaning Mess talán ezért sem akar változatos lenni: a 18 rápréselt szerzemény elkülönítéséhez erős koncentráció szükségeltetik, háttérzeneként tehát semmiképp ne próbálkozzunk a Bone Awl-lal, mert így teljesen elszürkülnek, érdektelenné válnak az egyébként többre érdemes számok. Azért nem olyan rossz a helyzet, hiszen az erdei testvér Ildjarn és Malveillance még kevesebb variációt alkalmaz, de tény, hogy az Akitsa-ra jellemző kreativitás nem hatja meg a Bone Awl muzsikusait. Van néhány erősebb dal: ilyen az It’s All Earth, Without Hesitation, Smiling Star-Wide hármas, melyek majdnem egy csokorban találhatók a lemez első felén, de a végére talán fel sem fog tűnni, hogy az albumot záró The King Is Red-ben már nem hallható ének. A rengeteg primitív, zajos, direkt hamis gitáron eljátszott riff, az alapra vett dobolás, na meg az idegtépő ordítozás hamar két vállra fekteti a gyenge, felkészületlen hallgatót. Egyébként a punkos hozzáállás kifejezetten jót tesz a lemeznek, például a már említett Smiling Star-Wide-ot is némi punk túladagolás dobja fel. Persze a nagy különbségek nincsenek a kizárólag kvint reszelésben bővelkedő számok között, így sajnos a csúcspontok elmaradnak, mindössze egy újabb garázs black metal hordával lettünk gazdagabbak, akik nyomában százak tülekednek várva a mindenható reflektorfényre, de a két harci kecske helyzete nem forog veszélyben. Ők már megmutatták, mi az a punk, és úgy tűnik, tényleg többre hivatottak 15 perc hírnévnél.
7,5/10
#Nothing#