Megint csak az a helyzet, hogy tele az ember hócipője mindazzal a fellengzős szakértéssel, amit az új Mayhem album a közönségből kiváltott. Most akkor ez visszatérés az igazi útra? Hogy eddig is azon voltak? Hogy most sincsenek azon? Hogy Csihar zseniális? Hogy elviselhetetlen a hangja? Hogy semmi újat nem mutatnak? Hogy új utat törnek? Ez az a lemez, amit úgyis mindenki meghallgat, így mindenféle vélemény elengedő teret kaphat, sőt annál sokkal többet is, úgyhogy ezúttal szorítkozzunk a jéghideg tényekre.

 

Az Ordo Ad Chao zeneileg nem jelent visszatérést a Grand Declaration of War album előtti időkhöz, tele van tördelésekkel, leállásokkal, disszonáns hangzatokkal, de akárcsak az előző Chimera esetében, a gitárok ezúttal is nagyobb teret kapnak, mint említett, sokat vitatott album esetében. Ahogy akkor, most is ott a hatások között mind a VoiVod, mind a kicsit kevésbé nyilvánvaló Morbid Angel és Coroner is. A Chimerához képest viszont változatosabb a lemez felépítése: nem csupán egymás mellé van rakva néhány dal, hanem van egy íve az albumnak, mely a mesterien megírt, majdnem tíz perces Illuminate Eliminate-ben és az azt követő, féktelen csapkodásba torkolló Psychic Horns-ban csúcsosodik ki. Emiatt a többlet miatt nekem jobban tetszik elődjénél az Ordo Ad Chao, mely bizonyítja: az egykori norvég elitből egyedüliként, a Mayhem még mindig képes arra, hogy konkurenciát jelentsen az olyan fiatalabb bandáknak, mint például a Deathspell Omega.Mayhem 2007

Lelkesedésemet viszont némiképp lelohasztja a hangzás, mely nem teljesen jó értelmezése a nyers hangzás fogalmának: olyan, mint egy profi stúdiófelvétel keverés és masterelés nélkül, félkész állapotban. A helyzet nem tragikus azért, vannak megoldások, amik jól jöttek ki, így a cintányérok némelyikének baljós csörömpölése például sokat hozzátesz a lemez aurájához, de egymás után többször nem lehet végighallgatni a lemezt a gitárok tompa sistergése miatt, hosszú távon ugyanis fül- és fejfájdító hatású. A visszatérő Csihar Attila teljesítménye pedig nem váltott ki belőlem különösebb meglepetést: személy szerint úgy érzem, tökéletesen passzol a műfajhoz orgánuma, és most is hozza szokásosan jó formáját, de nem kísérletezik annyit, mint az eddigi legváltozatosabb munkájának számító Korog albumon.

Annyit azért még megjegyeznék - nem mintha a Mayhem védelmet igényelne -: a hangulat visszaszorulása és a zeneiség előtérbe kerülése ugyan gyakran jár együtt, de korántsem mindig, és abból, hogy Mayhem sokkal több „akadémiai” kívánalomnak felel meg egy ideje, mint régen, nem kell messzemenő következtetéseket levonni.

9/10

a’ ördög

mayhem

 

kapcsolódó cikkek:

Mayhem - Chimera

(kritika)

Korog - Korog

(kritika)

Aborym - With No Human Intervention

(kritika)