A Krieg nevezetű amerikai black metal banda, mely pár éve Budapesten is fellépett egyszer, nem tartozott a kedvenceim közé, sőt: kifejezetten ötlettelen, egysíkú csapkodásnak tűnt egészen a tavaly megjelent búcsúlemezig, a többinél jóval lassabb, sötétebb és gonoszabb Blue Miasma-ig. Pont akkor hagyták abba, amikor érdekessé kezdett volna válni, mégsincs semmi baj. Itt van ugyanis a N.I.L. (Nihilism Is Liberation), mely a Krieg szülőatyjának, Imperialnak az új zenekara, ám ezúttal van állandó társa is, bizonyos J. Marcheski személyében, aki gitáron, szintetizátoron és egyéb hangszereken (az intróban mandolinon (!)) működik közre, tehát szerepe távolról sem másodlagos.
Az új banda bemutatkozása elég rövid, alig 34 perces, kifogástalanul tiszta, esszenciális példája a depresszió black metalba öntésének. Elsősorban a Twilight zenekar tavalyelőtti bemutatkozó albuma jut róla eszembe, közös a méregszerű hatásmechanizmus; a mindent felemésztő belső tűzként terjedő komorság; az eleinte csak gomolygó, később szinte kézzelfogható sűrűségűvé váló nyomasztó hangulat. Nem véletlen a párhuzam, hiszen Imperial tevékeny tagja az idei évben valamikor új albummal is előálló formációnak, de az csak most bizonyosodott be, hogy Malefic és a többiek nélkül is képes maradandót alkotni. Apropó Malefic, Xasthur-ízek szintén előfordulnak, bár a N.I.L. soha nem olyan beteges és élettelen, köszönhetően elsősorban annak, hogy itt élő dobok vannak, maga Imperial püföli a bőröket.
Még mindig a Twilightnál maradva, a Leviathan és a Lurker of Chalice projectekből ismert tag, Wrest nyilatkozta egyszer, hogy szerinte a black metal sok szempontból leginkább a ’80-as évek elejének dark rock zenéihez áll közel, olyanokhoz, mint pl. a Joy Division, vagy a Killing Joke, akik szintén egy, a zene fizikai valóján messze túlmutató hangulati világot próbáltak létrehozni. Akik nem ismerik a fent említett két bandát, azoknak érdemes ellenőrizni a megállapítást, mely szerintem is helytálló. Itt, mintegy bizonyításképp elhangzik a pont az előbbi két banda hatására alakult, Steve Albini nevével fémjelzett Big Black ’Bad Houses’ című számának feldolgozása, mely hangulatilag nem, zeneileg pedig csak szellősebb dob- és gitártémáival lóg ki.
A Battle Kommand kiadó kihangsúlyozza reklámszövegében, hogy ez a lemez tartalmazza Imperial eddigi legjobb vokális teljesítményét. Ezzel maximálisan egyet lehet érteni, az utolsó Krieggel, amin a zene már egészen izgalmas volt, épp a károgás egyhangúsága volt a legnagyobb baj, itt viszont végig kifejező és változatos, olykor effektekkel van feljavítva, ráadásul nincs is túlságosan előtérbe hozva.
Magukkal a dalokkal kapcsolatban sok dolgot nem lehet kiemelni. Van, amelyik gyors, van, amelyik lassú - a hangulat nem ezen múlik, üresjáratok, vagy a hangulat tönkretételét szolgáló cséplések nincsenek. Mind közül a letölthető Negative Frequency Entity a legjobb, de az azt követő, és a lemezt lezáró Leaving the Self Behind sem marad el sokkal mögötte. Van két rövid átkötő-dal is, ezekben előkerül az akusztikus gitár, amit a hangszer csapdáit kikerülve használnak, tehát nem vágják haza, teszem azt flamenco-betétekkel az üdítően csupasz és nyers hangzásképet.
9/10
a’ ördög
kapcsolódó cikkek:
(kritika)