A Krieg nevezetű amerikai black metal banda, mely pár éve Budapesten is fellépett egyszer, nem tartozott a kedvenceim közé, sőt: kifejezetten ötlettelen, egysíkú csapkodásnak tűnt egészen a tavaly megjelent búcsúlemezig, a többinél jóval lassabb, sötétebb és gonoszabb Blue Miasma-ig. Pont akkor hagyták abba, amikor érdekessé kezdett volna válni, mégsincs semmi baj. Itt van ugyanis a N.I.L. (Nihilism Is Liberation), mely a Krieg szülőatyjának, Imperialnak az új zenekara, ám ezúttal van állandó társa is, bizonyos J. Marcheski N.I.L. - Imperialszemélyében, aki gitáron, szintetizátoron és egyéb hangszereken (az intróban mandolinon (!)) működik közre, tehát szerepe távolról sem másodlagos.

Az új banda bemutatkozása elég rövid, alig 34 perces, kifogástalanul tiszta, esszenciális példája a depresszió black metalba öntésének. Elsősorban a Twilight zenekar tavalyelőtti bemutatkozó albuma jut róla eszembe, közös a méregszerű hatásmechanizmus; a mindent felemésztő belső tűzként terjedő komorság; az eleinte csak gomolygó, később szinte kézzelfogható sűrűségűvé váló nyomasztó hangulat. Nem véletlen a párhuzam, hiszen Imperial tevékeny tagja az idei évben valamikor új albummal is előálló formációnak, de az csak most bizonyosodott be, hogy Malefic és a többiek nélkül is képes maradandót alkotni. Apropó Malefic, Xasthur-ízek szintén előfordulnak, bár a N.I.L. soha nem olyan beteges és élettelen, köszönhetően elsősorban annak, hogy itt élő dobok vannak, maga Imperial püföli a bőröket.

Még mindig a Twilightnál maradva, a Leviathan és a Lurker of Chalice projectekből ismert tag, Wrest nyilatkozta egyszer, hogy szerinte a black metal sok szempontból leginkább a ’80-as évek elejének dark rock zenéihez áll közel, olyanokhoz, mint pl. a Joy Division, vagy a Killing Joke, akik szintén egy, a zene fizikai valóján messze túlmutató hangulati világot próbáltak létrehozni. Akik nem ismerik a fent említett két bandát, azoknak érdemes ellenőrizni a megállapítást, mely szerintem is helytálló. N.I.L. - MarcheskiItt, mintegy bizonyításképp elhangzik a pont az előbbi két banda hatására alakult, Steve Albini nevével fémjelzett Big Black ’Bad Houses’ című számának feldolgozása, mely hangulatilag nem, zeneileg pedig csak szellősebb dob- és gitártémáival lóg ki.

A Battle Kommand kiadó kihangsúlyozza reklámszövegében, hogy ez a lemez tartalmazza Imperial eddigi legjobb vokális teljesítményét. Ezzel maximálisan egyet lehet érteni, az utolsó Krieggel, amin a zene már egészen izgalmas volt, épp a károgás egyhangúsága volt a legnagyobb baj, itt viszont végig kifejező és változatos, olykor effektekkel van feljavítva, ráadásul nincs is túlságosan előtérbe hozva.

Magukkal a dalokkal kapcsolatban sok dolgot nem lehet kiemelni. Van, amelyik gyors, van, amelyik lassú - a hangulat nem ezen múlik, üresjáratok, vagy a hangulat tönkretételét szolgáló cséplések nincsenek. Mind közül a letölthető Negative Frequency Entity a legjobb, de az azt követő, és a lemezt lezáró Leaving the Self Behind sem marad el sokkal mögötte. Van két rövid átkötő-dal is, ezekben előkerül az akusztikus gitár, amit a hangszer csapdáit kikerülve használnak, tehát nem vágják haza, teszem azt flamenco-betétekkel az üdítően csupasz és nyers hangzásképet.

9/10

a’ ördög

n.i.l. @ myspace

 

kapcsolódó cikkek:

Twilight - Twilight

(kritika)