Bár hivatalosan a Dødheimsgard soha nem oszlott fel, mégis teljesen olyan a helyzet, mintha egy már megszűnt banda tért volna vissza, és ennek elsősorban nem a 8 év kihagyás az oka. Utolsó művük, a 666 International az egyik legkülönlegesebb és legfurcsább album volt, amit valaha volt szerencsém hallani, és bár egyáltalán nem volt organikus fejlődési lépés a társaság korábbi munkásságához képest - mely egy vérkonzervatív zenekart mutatott -, nyomokban mégis visszakövethető volt a mutáció története. Az új lemez viszont egy határozott és visszavonhatatlan törést mutat. Ha úgy tetszik, ez a formáció a régi Dødheimsgard ghoul-ja; egy klónszerű, élőhalott képződmény, amiről minden hasonlóság ellenére is csak nehezen hiszi el az ember, hogy ugyanaz a lélek rejtőzik az ismerős vonások mögött, mint korábban.

Dødhemisgard

Másfelől is megközelíthetjük a problémát: egy formabontó, a stílus játékszabályait kijátszó progresszív albumot hogyan lehet, hogyan kell folytatni? Az Arcturus hasonló helyzetben volt a La Masquerade Infernale után, de végül megoldották a kérdést, egyszerűen: kijavították a hibákat, leollózták a sallangokat, jobban odafigyeltek a produkcióra, és már meg is született a The Sham Mirrors. A 666 Internationalon viszont sok javítanivaló nem akad. Előzmény nélküli, robbanásszerű dühből tépték szét a műfaj bevett paneljeit: egyetlen, összefüggő és szétbonthatatlan roham az a lemez, a maga kis zongorás leállásaival együtt is. A Supervillain Outcast első fele, egészen nagyjából a nyolcadik Unaltered Beastig egy erőltetett kísérlet arra, hogy a 666 International avantgarde megoldásait metálos részek halmozásával, több darálással vegyítsék. Pénzszagú, ócska önismétlés, helyenként lopott riffekkel. (The Snuff Dreams Are Made Of -> VoiVod - Rise). Nem tudok nem arra gondolni, hogy a zenekar azért lépett le a főnök Vicotnik társaságából, mert nem akart ebben részt venni, őt magát pedig a szerződés és kiadófőnök Satyr kötelezte arra, hogy legyen lemez és, hogy az ilyen legyen. Ha így volna, az megmagyarázna az album címét is, ami egészen biztosan célzott utalás kell, hogy legyen Satyr pályafutásának legjobb szerzői albumára. Én mindenesetre valami Perdition City-szerű, de annál jóval aberráltabb anti-metal lemezre számítottam, az lett volna a következetes lépés, nem ez.

Ennek ellenére, a kilencedik Apocalyptismtől kezdve meglepetésre javulni kezd a színvonal. Ez a dal, bár ugyan szintén tartalmaz metálos riffelést, lényegében húzós, táncolható gépi ritmusokon és basszusgroove-okon alapszik. Ez sem az, aminek jönnie kellett volna, de ez legalább már majdnem olyan jó, mint az előző album - nem mellékesen az sokkal profibban, jobban szólt, és egy ilyen stílushoz az a megszólalás jobban is illett. Hatásos átkötés után megint metálkodás (Ghostforce Soul Constrictor) jön, de ez is inkább a 666 black metal részeit idézi, mint az ennek az albumnak az elejére jellemző komplex unalmat. Az All is Not Self újfent visszavesz a metálosságból, és itt még az újdonságnak számító dallamos éneknek is van némi értelme - az új tag Kvhost egyébként megdöbbentő pontossággal, bár nem túl sok kreativitással vette át elődje, Aldrahn idegbeteg acsarkodását. A hátralevő dalok nem mutatnak újat, de mégis, szintén maradandóbbnak tűnnek, mint az elöl levők.

Dødhemisgard

Hat rossz dal, öt jó - ha átlagolnom kéne, nem járna jól a zenekar, de a jó részeket súlyozottan veszem figyelembe. Az így kapott pontszámnál lényegesen kevesebb sem lenne teljesen igazságtalan, többet viszont semmiképp nem érdemel ez az anyag. Akiket valamiért kielégít az érzés, hogy valami egyedit hallgatnak, azok szeretni fogják (pláne ha az is fontos nekik, hogy az a valami skandináv, pláne norvég legyen), akik viszont azt szeretik, ha valami jó, azok kevésbé.

6.5/10

a’ ördög

dhg @ myspace