A svájci Samael már a 80-as évek vége óta tevékenykedik a sajátos módon értelmezett "black" metal zenéjükkel. Ők ugyan konkrétan nem használták a black jelzőt, de nem is ellenkeztek, ha a fenti definíciót alkalmazták nevük hallatán. A Samael soha nem volt tipikus ultragyors sikálás, és mára a szélsőségesen keresztényellenes szövegek is eltűntek.


A Ceremony of Opposites lemezük óta jobbára ugyanazon a vonalon mozognak, bár az azt követő Passage lemezen Xy billentyűs/dobos teljesen dobgépre cserélte a ritmusokat, és a zene hangulata valamint a szövegek koncepciója túlnyomórészt sci-fi ihletésű lett, ha úgy tetszik "space metal"-t nyomnak.

Megoszlanak a nézetek a Samael értékeit illetően. A zseniálistól az unalmasig, a hitelestől az elcsépeltig terjedő skálán mindent hallottam már róluk. Tény, hogy egyes bandák (Mysticum, Darkspace) egy sokkal jegesebb, talán természetközelibb képet festenek le a földön kívüli világokról, ebből a szempontból a Samael egy potenciális slágerbanda.

Az én esetemben a Passage volt az első anyag, melyet meghallgathattam: az egyszerű alapú zongora- és szintifutamokkal tűzdelt muzsika akkor szédítően újnak hatott. Elkapott az a bizonyos kozmikus érzés (belső tériszony), az addigi érdeklődésem a megfejtésre váró világegyetem talányai felé még erősebb lett. Jó volt téli estéken walkman-nel sétálgatni és nézegetni az eget, merengeni azokon a dolgokon melyek kívül esnek poros és kicsinyes hétköznapjainkon.

A 3 évre rá megjelenő Eternal ugyanebben a szellemben készült, kissé polírozottabb formában, de egyes dalaiban végletekig találóan (The Cross, Infra Galaxia) megragadta a fent taglalt érzést, mely tulajdonképpen egy tiszta fejjel való pszichikai utazást tett lehetővé. (Az ezt megelőző lemez címe is erre utalhat) Nem kendőzöm el a hibáit sem, sajnos nem kevés töltelékdalt is pakoltak rá, nem bántam volna, ha legalább negyed órával megvágják.

Egyelőre csalódott vagyok. Mert öt év alatt (úgy gondolom) helyénvaló lenne egy kis változás, előrelépés, de a Reign of Light-ot nyugodtan a két utolsó korong közé helyezhetjük.

Néhány helyen kiütköznek a közel-keleti zenei világ hatásai(pl.: High Above, Heliopolisz), de már ezzel is találkozhattunk. Nagyjából ugyanazok a megoldások és ütemek várhatóak, mint eddig, ez öröm lehet a megrögzöttebb rajongóknak, én azért kesergek.

A dalokkal egyébként semmi gond nem lenne, de ez ebben a formában még egészséges folytatásnak sem nevezhető, ha az utolsó három lemez bármelyik dalát egymás után tennénk, a különbség vajmi kevéssé volna érezhető.

Egy dalt emelnék ki, a Door of Celestial Peace-t, melynek gitártémái azért jóval emlékezetesebbek a többihez képes. Örülnék, ha jobban erőltetnék a fogósabb riffeket. A borító sem lepett meg, de nekem tetszik, ebben nem hibáznak.

Nem állom meg, hogy ne idézzek a végén: "Aki sohasem változtatja véleményét, az állóvízhez hasonlít és csúszómászókat tenyészt lelkében.".

Természetesen a változtatáson van a hangsúly. Lehet, hogy beérik, és még szívesebben hallgatom majd a lemezt. De ha még egyszer öt évet kell várni ilyen eredményért, nagyon pipa leszek.

6.5/10

r.t.p