A dán Denial of God magát többek között Alice Cooper, a Mercyful Fate és a Mayhem követőjének tartja, és bár már több mint 15 éve léteznek, eddig csak demókat és kislemezeket adtak ki. Fényképeik alapján sok jót az ember nem nézne ki belőlük, az alakulásuk idején - az akkori nyomdatechnikai körülmények hatására amatőr dizájnnal - működő fanzine-okban biztos jól mutattak, de a myspace oldalra színesben felrakott arcfestős backstage képekről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy helyénvalóak és a műfajhoz méltóak lennének. A nosztalgikus borító már annál inkább kedvemre való, King Diamond és az ős-Necrophagia szelleme egyaránt a kedvező előjelek listájára kerül.
Az intró pocsék, pedig az orgona egy olyan hangszer, amit ha véletlenszerűen nyomkodnak, akkor is félelmetes hatást kelt, de ezek az ezerszer elsütött buta lépések annyira közhelyesek, hogy még ez az effektus sem működik. Hanem ezek után jön a vaskos meglepetés. Adja magát a horror-hasonlat: a foszladozó hulla kivágja a sír fedőlapját, és túlvilági erővel esik neki a hallgatónak. Arcvonásait az elmúlás sem tudta felismerhetetlenné torzítani, a Somberlain korszakos Dissectionra hasonlít leginkább: ez a black metalnak az a vállfaja, ahol még nem volt 
szükség árnyalt, zajos hangzásképre a fertő, a pusztító baktériumok életben tartásához – a végzetes riffek és dallamok önmagukban gondoskodtak a hatásról. Ez az a vonal, ami ma már egyáltalán nem létezik. A Darkthrone és a Burzum követői lettek azok, akik nagy számban jelen vannak, és akinek ma is élesek a fegyvereik, de a Mayhemet is sokan sokféleképp értelmezik újra. A Dissection zenéjének viszont csak a dallamvilágát lopták el a hullarablók, lásd: Naglfar, esetleg konkrét testrészeit, mint az erre a tettére nevében is büszke Black Horizons. A szellemiség most támadt fel először, és ha ez szélesebb körben is kitudódik, abból hatalmas cirkusz is lehetne - de csak lehetne. Innen nézve szerencse, hogy ennyire rossz és nevetséges a Denial of God imázsa, mert ez így nem fog bekövetkezni egyhamar.
Hibás volna azonban, ha annyiban maradnék, hogy a Denial of God szigorúan kötődik a Dissectionhoz. Ez nincs így. A Dissection színesebb, romantikusabb, virtuózabb zene, a DOG kevesebb témából építkezik, és nem is kapcsolnak fel minden dalukban a szélvész-fokozatba. Azt minden erényüket figyelembe véve sem mondanám, hogy a Denial of God összességében van olyan jó, mint a Dissection. Nödtveidt tehetségesebb dalszerző volt, de nekem az is elég, hogy végre újra azt a műfajt hallhatom, amit igazán szeretek: színtiszta metalt. Nekem a Dissection egyszerűen ezt jelentette, úgy ahogy mondjuk a régi Judas Priest is ezt jelenti, és bár több tízezerre teszem azok számát, akik ma hagyományos metalt játszanak, az egésznek mélyebb értelme csak olyan kivételes esetekben van, mint amilyen ez a zenekar.
9.5/10
a’ördög
denial of god
denial of god @ myspace
Mivel a lemez a tavalyi év végén jelent meg, ezért a listámon nem szerepelt, de az első tízben kapna helyet, ha módosítanék.
