A Lake of Tears mindig is különleges eset volt. A 90-es évek közepén, a doom-death/gothic metal trend kellős közepén bukkantak fel maximálisan klisés, semmilyen leírható, racionális szempontból nem kiemelkedő zenével, mégis kultikus népszerűségre tettek szert. Jogosan, teszem hozzá, ugyanis bennük ott van, ott volt, és mindig is ott lesz az a bizonyos, mágikus, leírhatatlan plusz, többlettartalom, ami valószínűleg Daniel Brennare énekes-gitáros személyéből fakad.
Keserédes – ez az a szó, mely minduntalan eszembe jut énekdallamairól, melyek többsége nem visszataszító, nyálas rágógumiként tapad az ember fülébe, hanem természetesen, fokozatosan, és magától értetődően. 
A banda zenei alapjai a már említett doom-death műfajban gyökereznek, ebből ma már nagyon kevés konkrét elem maradt meg, a legszigorúbb, záró Crazyman zakatolós riffelését leszámítva voltaképp semmi nem utal az első két lemez világára. Helyette fokozatosan érkeztek előbb a rockos elemek (Crimson Cosmos, Forever Autumn albumok), majd a banda időleges búcsúlemezén (Neonai) a ’80-as évek popzenéje ABBA és társai kerültek meglepő fölénybe. Ezzel igazából semmilyen komoly veszteség nem érte amúgy a rajongókat, a Lake of Tearst nem a keménysége miatt illik szeretni, a Headstones (második nagylemez) ütős, zúzos témái sem voltak többek átlagos, húzós, mocskos metalriffeknél, melyek önmagukban aligha állhatták volna meg helyüket. Mégis, kicsit sok volt azért a jóból, és ezt ők is érezhették, miután kiszúrtak az előző kiadóval (ugyebár szerettek volna lelépni, nem engedték őket) az antimetal borítóval ellátott Neonai-jal, a (multinacionális) Sancutary Recordsnál visszatértek a Forever Autumn-féle kiérlelt vonalhoz. Amivel egyszer már nagy áttörést okozhattak volna, meglátjuk most mi lesz. Ez a zene kétségkívül rendelkezik azzal a ritka kettősséggel, hogy minden elvitathatatlan értéke ellenére képes megszólítani parasztrokkereket, poprajongókat, HIM-rajongó tizenkettő pluszos lányokat, egyszóval mindenkit. Más kérdés, hogy ezek a népes táborok valahogy mindig az új, fiatal bandákat részesítik előnyben. Ismétlem, kiderül.
A dalok ügyében többé-kevésbé egyenletes a színvonal, a nyitó The Greymen, az említett záró Crazyman, az A Trip With the Moon tűnt számomra igazán emlékezetesnek. Kiemelkedőek a Lake of Tearsnél mindig is kiemelkedő gitárszólók, persze nem kell nagy dolgokra gondolni, egyszerűek, eltaláltak, frappánsak, semmi nagy villogás. A hammond orgona szintén fontos, domináns elemét képzi a hangzás egészének, ez sem újdonság. Az előző lemez szövegeinek a gothic metal szintérrel szemben cinikus hangvétele háttérbe szorult értelemszerűen, de valahogy ezt nem tudom, és nem is akarom rossz néven venni a zenekartól, ezt kellett lépniük.
9/10
a’ ördög
