A Celtic Frost minden idők egyik legnagyobb hatású metalbandája. Az Alpok tetejéről világba kürtölt démoni muzsikájuk dél(nyugat) felé egészen a new orleansi és floridai mocsarakig hallatszódott, (észak)nyugaton a ködtől dohos közép-angliai városok csendjét zavarta meg, északon Norvégia fjordjainál hatolt át a szélsüvítésen, és még a kietlen sztyeppéken és pusztákon túli mesés napkeleti szigeten is követőket toborzott három bűnös asszony képében. Másfelől viszont, ugyanez a svájci trió (időnként kvartett) az, amely a műfaj ideáltipikus sell-out történetét is megvalósította. A ’80-as évek végén bekövetkezett, brutális ős-death/black metalból hajlakkos glam rocká való alakulás (Cold Lake, 1988) olyannyira megfeküdte rajongóik gyomrát, hogy a pár évvel későbbi visszakozó-lemezt (Vanity/Nemesis, 1990) szó nélkül utasították vissza.

Tom G. Warrior énekes-gitáros tehát égette már meg magát csúnyán, és nem véletlenül nem alakította újra a bandát akkor, amikor mindenki más így tett. Várt, várt, kivárt, majd amikor már csak és kizárólag ők maradtak ki az újjáalakulási lázból, akkor lassan és komótosan elkezdtek dolgozni a visszatérésen. Húzásuk be is vált, jobb volt utolsóként újjáalakulni, mint egynek lenni a sok közül: ezúttal hitelesnek tűnt a külvilág számára a lépés. A taktikázás persze keveset érne megfelelő zenei anyag nélkül, márpedig a végeredmény hallatán kevesen kétkednek abban, hogy jók ezek az új dalok. Mégis, valami már az első hallgatáskor sem stimmelt, bár megmondani nem tudtam, mi az. Noha többször feloldottnak hittem aggályaimat, azok újra és újra visszatértek, hogy tovább nyomasszanak. Majdnem egy évig tartó mérlegelés után talán megvan válaszom.

A kezdéssel azt hiszem, minden rendben van: a Progeny-Ground páros pusztító: előbbi vinnyogva gerjedő és brutálisan őrlő gitárjaival olyan nyitás, mintha az ember ujjára kalapáccsal vágnának: nem lehet nem odafigyelni rá; a hasonló szellemben fogant Groundot pedig már két éve - amikor demó verziója kikerült a zenekar honlapjára - széthallgattam. A hangzás minden baljós tényezőtől (Peter Tägtgrentől) függetlenül karcos, szúrós és egyedi. A folytatás azonban csalódás. A harmadik A Dying God Coming into Human Flesh ugyan nem rossz, egyértelműen van hangulata, de végtelen lassúsága megtöri az album lendületét. Komolyan mondom, jégsivatagban eltöltött hosszú óráknak tűnik öt és fél perce. Mintha hirtelen egy másik Celtic Frost lemezt tett volna be az ember. Esetleg befejezésként lehetett volna használni ehhez, de a tényleges befejezés, a Synagoga Satanae is ilyesmi jellegű, ám még 14 percével sem tűnik az Celtic FrostA Dying God…-nál hosszabbnak. (Az albumot végleg lezáró Winter egy klasszikus zenei outró, melyről nem tudom, hogy saját szerzemény, vagy kölcsönvették valahonnan, mindenesetre annyira jó, hogy utóbbira gyanakszom - ilyen jókat metal zenekarok ritkán csinálnak.)

A drone műfaj bizonyosan hagyott nyomokat Tom G. Warrior ízlésén, de feltehetőleg hallott funeral doom zenekarokat is. Az album azonban nem csak egy doom és egy még doomabb részre különíthető el, a dalok egy csoportja erős dark rock és gótikus hatásokat mutat magán. Tudom, sokan erre azt fogják mondani, hogy botorság az album szerves egészét ilyen módon szétboncolni, de szerintem épp az a baj, hogy nincsen szerves egész, maguktól válnak szét a részek. A Drown in Ashes és az Os Abysmi Vel Daath egy harmadik, elsősorban a Fields of the Nephilim, másrészt a Dead Can Dance és a Sisters of Mercy (! – igen, Tom mély hangú, szónoklás ízű szövegmondása nem áll távol legsötétebb gothic diszkók hangulatától sem) által befolyásolt Celtic Frost lemez lehetőségét veti fel. És bár kifejezetten rossznak ezeket a dalokat sem nevezném, a fenti hatásoknak metalba ötvözése már megtörtént, pont a Celtic Frost tanítványai által. Sok újat tehát nem tudnak a svájciak mutatni ilyen tekintetben. Talán az vezetett erre felemás eredményre, hogy mindenképp szerettek volna az experimentális Into the Pandemonium lemezre is utalni, ez azonban nélkülözhető lett volna érzéseim szerint. (Amúgy az a klasszikus munka sem áll a kritikák felett: felét-harmadát mai füllel biztosan kukába dobnák készítői – nagyobbik része miatt persze kétségbevonhatatlan a jelentősége)

Mégis, a Celtic Frost képes volt arra, amire senki más nem: úgy tért vissza, hogy az új album az ég leszakadásának veszélye nélkül odahelyezhető a klasszikusok mellé, köszönhetően számos hihetetlenül jó dalának. Sem a Destruction, sem a Venom, sem az Infernäl Mäjesty, sem a Tormentor nem jutott idáig, de a mindvégig aktívak közül is csak a Slayer maradt igazán éles. Tom G. Warriorék bizonyultak az ősök közül az idővel és a világ rendjével szemben legellenállóbbnak, így még az istentagadó koncepció sem hangzik hiteltelenül szájukból.

8.5/10

a’ ördög

celticfrost.com