Miután környezetemet a Hammers of Misfortune idei lemezének meghallgatására való buzdításával kezdtem nyaggatni - egy dal felének meghallgatása elteltével - csúfos-gyalázkodó reakciók érkeztek minden irányból. A láthatatlan szövetségben levő hangok felsorolták szinte valamennyi vállalhatatlan metal-alfaj egy-egy képviselőjét, legyen szó progresszív-, germán sör- vagy folk metalról. Pedig ennyire tényleg nem vészes a helyzet, bár valóban: pátosztól feszülő, operás férfi és női ének; Hammers of Misfortunekórusok; akusztikus gitárok; zongora; billentyű; összetett dalszerkezetek; konceptalbum – tisztességes Subterra-olvasó gyomra felfordul, a nehezen elsajátított, biztosnak hitt tudás a jó ízlés mibenlétéről megkérdőjeleződik.

Az a bonyolult helyzet, hogy ezekkel együtt is megnyerte tetszésemet a San Francisco-i banda, mely előzőleg kétszer próbálkozott nagylemezzel. Azokról még ilyen nevek is eszembe jutottak, mint Psychotic Waltz vagy In the Woods…, de ezúttal elszakadtak a majdnem-kortárs hatásoktól, a legfrissebb zenék, amelyek kiszagolhatóak a ’70-es évek rockzenéin - elsősorban Deep Purple-ön és Uriah Heepen - alapuló főzelékből, azok a Metallica és a Megadeth korai thrash alapművei. Galopp-ritmusok és egyszerű zakatolások nincsenek, többnyire súlyos ős-metal riffek és pattogósabb thrash témák elegyei alkotják a szerzemények alapját, ezt egészíti ki elég jelentős arányban a hammond orgona és a dallamos énektémák. Meglehetősen nagyfokú kidolgozottsággal vannak az elemek dalokká komponálva, és ez szinte teljes egészében a zenekarvezető John Cobbett gitáros (lásd még: Ludicra) érdeme, ő a fő dalszerző. Zenéje a hetvenes évek rockjának azt az aranykori jellegzetességét is magán viseli, hogy az olyan teljesen elavultnak számító dolgok, mint egy gitár-billentyű párbaj, vagy dobszóló magától értetődő természetességgel illeszkednek belé, és mindezt a korszerű hangzások alkalmazása sem teszi tönkre. Ami a dalokat illeti, lehetne őket ilyen-olyan szempontokból kiemelni, de közös tulajdonságuk, hogy ugyan nem elsőre, de kivétel nélkül belemásznak az ember fülébe-agyába és onnét nem is nagyon akarnak kimászni. Az összes számot itt így hát inkább nem sorolnám fel egy-egy találó jelző kíséretében, utóbbiak nélkül is teljes értékű élvezetet nyújtanak.

Hammers of Misfortune

Ki lehet röhögni miatta, de az én szememben egy apróbb csoda ez a zenekar, nincs nagyon még egy hozzájuk fogható. Bevallom, nem biztos, hogy ekkora lelkesedéssel beszélnék róluk, ha nem egy ismeretlen olasz kiadónál, (korábban a Weaklinget is kiadó tUMULt-nál voltak) hanem mondjuk a Nuclear Blastnál lennének. De nincsenek, így hát, akinek gyomra a bevezetőben közölt tényállásnál csak nehezen, de bírta a strapát, ettől a terheléstől legalább megkíméltetett.

9/10

a’ ördög

 

(A társaság a lemez felvétele után komoly vérveszteségeket szenvedett: egyéb elfoglaltságok okán távozott a jellegzetes hangú férfiénekes, Mike Scalzi (The Lord Weird Slough Feg), a női ének egy részéért és a cseppet sem elhanyagolt basszusjátékért felelős Jamie Myers és a dobos Chewy Marzoio is. Cobbeten kívül így csak a hammond-specialista Sigrid Sheie maradt. A zenekar ennek ellenére folytatja működését.)

Hammers of Misfortune

Hammers of Misfortune @ Myspace

Cruz Del Sur