Ha létezik Finnországban a Beheritnél kultikusabb zenekar, akkor az mindenképpen az Archgoat. 1989-ben alakultak Turkuban, pályafutások első szakaszában két demoval (Jesus Spawn, Penis Perversor) és egy EP-vel (Angelcunt - Tales of Desecration) szereztek maguknak hírnevet, bár a zene mellett ebben nagy szerepet játszhatott a titokzatosság, mivel nem szívlelték a nyilvánosságot. Nem sok közös vonás fedezhető fel a régi Archgoat és az akkor fénykorát élő norvég black irányzat közt; a Beherithez hasonlóan primitív számaikban sokkal fontosabb szerephez jutottak a ’80-as évekből származó okkult thrash/death gyökerek, mint skandináv kollégáiknál. Mondhatni, ők csak folytatták azt, amit a Venom, a Hellhammer, a Possessed, stb. elkezdett, és egyáltalán nem törődtek a megújulással, fejlődéssel. Azonban, míg Holocausto-ék a Drawing Down The Moon-on már igyekeztek kreatívabb megoldásokat felmutatni, az Archgoat végleg a sallangmentes zúzás mellett kötelezte el magát, és emellett ki is tartott egészen 1993-as feloszlásáig.

archgoat2

Talán nem meglepetés, de legnagyobb sikereiket az egyesült államokbeli zenészek körében aratták, sok U.S. black metal banda (Havohej, Demoncy, Cult of Daath, Krieg) emlegette őket legfontosabb hatásai közt. "Nem várt fordulat", de a legenda újraéledt 2004-ben, majd a következő évben megjelentettek egy három számos EP-t Angelslaying Black Fucking Metal címmel, ami korábban kiadatlan felvételeket tartalmazott. Az igazán kockázatos vállalkozásnak az új lemez ígérkezett, hiszen ezzel könnyen nevetségessé válhattak volna a finnek, de hiába a zenei analfabetizmus, azt nagyon jól tudják, hogy mit szabad rögzíteniük Archgoat név alatt, így visszatérésük erőteljesebbre sikeredett, mint amit a Darkthrone mutatott be annak idején.

Lényegében hibátlan a Whore of Bethlehem minden pillanata: tíz blaszfemikus szerzemény, ami legalább 15 évvel visszavisz a múltba. Értő fülek persze észlelhetik, hogy ez a hangzás nem jöhetett volna létre a korabeli technikát használva, de ha nem mélyedünk bele a részletekbe, akkor nyugodtan megveregethetjük a zenészek vállat a láncfűrész-szerű, de mégsem túlzottan modern gitár sound-ért. Helyükön vannak a pontatlan kalapálások, a vonszolós riffek, sőt, a maguk szintjén ötletesek ezek a retro témák, amiket jókor eltalált tempóváltások tesznek izgalmasabbá. Harangkondulások, sátáni intro - ahogy az elvárható -, középkori fekete miséket idéző hangulat teszik teljessé a lemezt.

Külön érdekesség, hogy Archgoat-ék újabban a színpadtól sem riadnak vissza (habár a korai időszakban is elsősorban a stabil felállás hiánya tartotta őket távol az élő fellépésektől). Igazuk van: mivel nem a mechanikus darálást erőltetik, koncerteken minden adott ahhoz, hogy képesek legyenek közvetíteni az album erényeit, és ne egy kásás hangförmedvénnyel büntessék a közönséget. A pontszámon nem látszik, de ez egy valóban fontos lemez, amit nem fog kikezdeni az idő - e tekintetben a Cult of Daath tavalyi mesterművével említhető egy lapon. Kecskebaszó black metal a javából.

8.5/10

#Nothing#