Mayhem lemezről írni az ultimatív kiszúrás, jelen cikk szerzője a fenti album elődjét, a Grand Declaration of Wart legalább egy évig finoman szólva felemásnak érezte, aztán egyszer, abban a bizonyos megfelelő hely / idő konstellációban rájött, hogy ott hibákról bizony nincs szó, és beérett a lemez addig kissé ellenszenves mondanivalója, összeállt a kép, heuréka, stb.

 

És most itt van ez a fránya új lemez, és megint nem tudok okos lenni, pedig a megjelenés óta már koncerten is volt szerencsém a zenekarhoz, tehát véleményem kialakításában ez is segíthetne. Mayhem 2004De nem segít. A koncert éppen annyi kérdőjelet vont maga után, mint amennyit a lemez legelső meghallgatása. És számuk bizony azóta sem csökkent. Ezen kérdések egy központi téma köré gyűlnek, a létező legalapvetőbb kérdés köré, miszerint: Sikerült-e valami művészit alkotni, vagy pedig egy izzadtságszagú, erőltetett iparosmunka a Chimera?

Az előző lemez egy merész, vad lépés volt a banda történetében, hiszen mindenki leginkább arra számított a hírhedtsége okán zeneileg kissé lebecsült zenekartól, hogy korábbi önmagukat másolva készítenek egy hagyományos black metal lemezt, amely jobban vagy rosszabbul sikerül, a változás azonban váratlan volt, progresszív iránya szintén. Ezen típusú progresszió, a disszonanciára és ritmikai variációkra épülő jelleg nagyon is harmóniában volt a lemez ideologikus, háborús jövőképet festő koncepciójával, mely ugyan egyértelmű eltérés a black metal és a Mayhem eredeti apokaliptikus érzésvilágától, lázadó, formabontó, gyűlöletteljes jellege miatt mégis igazi Mayhem-lépés lett. A kérdés azonban már akkor felmerült bennem. És innen vajon hova tovább?

Amivel a GDoW a legnagyobb felháborodást okozta a rajongók között, az valószínűleg a hangzás volt, azon belül is a vékony gitárhangzás. Sejteni lehetett, hogy ezúttal visszakozni fognak, és igen, valóban: töményen, vaskos hangzással szórja Blasphemer riffjeit, melyek hangulatukban és logikájukban cseppet sem változtak, minőségükben szintén nem. Csakhogy az a riffelési stílus, amely az előző lemez koncepciójában képes volt egy olyan hangulatot létrehozni, ami elszakította a zene egészét a hangok pusztán anyagi természetétől, és valamiféle lelki szférába emelték a zenét, az itt… de igen, itt is előfordul, hogy működik, de nem mindenhol, a lemez színvonala nem egységes, vagy nekem még nem ért össze a dolog teljesen. Egyelőre csak részleteiben állt össze az amúgy szélsőséges momentumoktól mentes lemez. Elektro alapú dalra, de még csak részletekre se számítson itt senki, a szavalós, prédikálós részek, a teátrális felvezetések szintén nyomtalanul eltűntek, ilyen szempontból megint visszalépés a lemez. Azonban elhamarkodott vélekedés volna ezt egy kommersz, rajongótábornak címzett húzásnak tartani.

 

Egyelőre tehát nem tehetek mást, hallgatom a lemezt, keresem a megfelelő hangulatot hozzá, és remélem, hogy megint sikerül megtalálnom. Ha ez megtörténik, akkor a mostani pontszámom bizonyosan kevés lesz hozzá, egyelőre azonban ennyit érzek reálisnak.

8.5

a’ ördög