Mint az elmúlt években rendszeresen, így hát tavaly is rámtört a heveny undor a keményebb zenéktől. Félreértés ne essék, mindössze arról van szó, hogy több mint tíz év fémzene/hörgés után egyre nehezebb felkapnom a fejemet az újdonságokra. Hála a magasságos Tervezőnek a krízis lemondó fázisában megjelent a Below the Lights.

A norvég Enslaved-et az Eld óta ismerem, behatóan viszont a Monumension-nal ismerkedtem. A 70-es évek rockzenéje, (többek között a jellegzetes hammond orgona használata) és az ízes black/death reszelés elegyítése ott kezdődött, és ezt, mint „új” stílusuk védjegyét viszi tovább az önmagát évről évre egyre magasabb fokra fejlesztő zenekar.

Az As Fire Swept Clean The Earth bevezetését akár a majdani legújabb My Dying Bride nagylemez is megirigyelhetné. Egy hegyomlás pusztításával vetekszik a téma, szinte rázuhan az emberre, fizikailag érezhető súllyal temet maga alá, emészti el a hallgatót, majd hipnotikus, örvénylő megoldások morzsolják tovább a csontokat. A szaggatós kiállásokat a vágóhídon letaglózott marha utolsó pillanataihoz mérhetjük. Röviden: Az első hangoktól fogva rabul ejtett az irgalmatlan vehemenciával párosult kifinomultság és progresszió (nem Dream Theater-i értelemben). A cím és zene teljes összhangban tárja elénk az apokalipszis leghatásosabb pillanatait.

Érdekes, sőt meglepő, hogy az Enslaved (a legtöbb bandával ellentétben) érési folyamata során a választékos, elegáns ötletek megjelenésével még nyersebb lett. Ezt bizonyítja a The Dead Stare is, mely fő témája egy hagyományosabb rockriff felgyorsított, combosított verziójára emlékeztet, ezt rögtön egy death-es velőrázással öblösítik. Később belenyúlnak egy klasszikus ihletésű heavy formulába, melyet pszichedelikus énektéma és a hammond díszít, és ezt az elegyet a végletekig fokozzák.

Grutle Kjellson énekes hangja a legmélyebb tartományokban is elképesztően erőteljes, a szintér valószínűleg egyik legmarkánsabb vokalistáját tisztelhetjük benne. Ivar Bjornson Peersen gitáros pedig amilyen csúf ember, olyan kreatív. Stílusteremtő játékában egyetlen töltelék hang sincs, hangszerének megszólalása hallatán emészt a sárga irigység.

A The Crossing a megközelítőleg 10 percével még az eleve zseniális lemezen is kiugró tétel. Tökéletesen egyesíti a psziché és a zsigerek zenei igényét. A 7. perctől sodrása végképpen átveszi az irányítást a figyelő felett, nem lehet nem végigélni, együtt lüktetni bensőnkben ezzel a muzikális kavargással.

A Queen of the Night veszi át a stafétát, melyre a legerősebben hatottak a 20-30 évvel ezelőtti rockzenék. Fokozza a The Crossing által adott vonulatot és lendületet egyaránt.

A Havenless javarészt ugyanarra a bonyolult ritmusú riffelésre épít, melyet az előző lemez utolsó szerzeményéhez (Sigmundskvadett) hasonlatos férfikórus kísér. (A normann témák még mindig visszatérnek, hűen a csapat múltjához és tradícióihoz) Legkevésbé ez a dal tetszett az első hallgatáskor, de mondanom sem kell, végül szívembe zártam.

A Ridicule Swarm a Blodhemn-es időket idézi, de a zárópercek az újkori Enslaved megoldásaival (kavargó, bontott, delejező téma) rendelkeznek.

A 7. egyben utolsó darab A Darker Place-re már minden felsőfokú jelzőt elhasználtam, nem akarok újabb dicshimnuszt zengeni. A dal vége felé az akusztikus megszólalás és az azt kísérő szóló méltó zárás.

A szövegeket egyfajta koncepció köti össze, nyilatkozta anno Ivar, én személy szerint nem nagyon feszegettem, akit érdekel, tanulmányozza figyelmesen a kiadványt.

A hivatalos honlapot jelenleg frissítik, nem is enged be látogatót, szerintem új lemez készül. De ha nem fog tetszeni, és egy újabb kedvencem ad ki valami középszerűt, valószínűleg heveny sikítófrászt kapok. Mindenki érdekében remélem igyekezni fognak.

10/10

r.t.p.