A német Wumpscut, avagy Rudy Ratzinger projectje ugyan nem metálzene, mégis hangzásvilága miatt általában azzal egy kalap alá vehető. Valójában kőkemény industrial muzsikáról van szó, és ebben a műfajban talán az egyik legjobbról. Komor, fagyos hangulatú effektek és baljóslatú dallamok, legöbbször goth jellegű, rendszerint jónak mondható szövegek, az énekes sajátos, suttogó vagy épp üvöltöző hangja; harag, lendület, kiábrándultság – talán így lehetne legjobban leírni a zenét. Rudy albumai – elég sok van neki, pláne maxikkal, special edition cumókkal meg hasonlókkal együtt – változatosak, mindnek megvan a maga egyedi íze, atmoszférája és tematikája. Csak hogy néhány példát említsek:

A ’Preferential Tribe’ dupla cd talán a legerőszakosabb, legmetálosabb hangvételű lemez; főleg háborús téma jellemzi, durva samplerek az arcunkba, headbangelésre ingerlő vad, gyors futamok, rothadás, dögvész, halál és hasonlómód hangzatos és naturalistamód pozőr fogalmak.

A ’ Small Chambermusician’ számomra a legnehezebben emészhető album, elborult és idegőrlő elektronikája miatt nehéz megbarátkozni vele, és nem a szívem csücske még bizarr, semmihez sem hasonlítható hangulata ellenére sem.

A ’Bunker Gate Seven’ kissé futurista, kissé posztapokaliptikus, nagyon jól eltalált dallamokkal és szövegekkel.

Mindennek tükrében a ’Bone Peeler’-t nagy lelkesedéssel hallgattam meg – na vajon most mivel rukkolt elő Rudy? Az eredmény: határozott fene se tudja. Sokszor meghallgattam azóta a dupla cd-t, de azóta sem tudtam 100%-ra eldönteni, hogy ezt én most imádom vagy sem. Ez, bármily meglepő is, egy dallamos, lassú, nyugis Wumpscut album.

A nyitónóta, a ’Crown of Thorns’ talán a legrosszabb darab az albumon; punnyadt, slágertücc-ízű. A torzított ének a pár évvel ezelőtti mainstream elektronikus bandákból vagyon nyúlva. Rettenet. Az egész pofásra sikeredett ’Just a Tenderness’ után jön a legizgalmasabb track, a ’The March of the Dead’. Bizony, itten hullák menetelnek, szinte látja is maga előtt ezt a hallgató, ami persze akárhogy is nézzük, elég vicces vízió. Mindenesetre a díszmenet pergő ritmusa, a hátborzongató dallamok, a szokásos iparias szövegbevágások és a kissé humoros „We are the dead men… better beware” szöveg érdekes elegye nem csupán album-, de Wumpscutszinten is egyedivé varázsolja a számot. A ’Rise Again’ szintén a legjobbak közé tartozik, egyszerű de nagyon fülbemászó dallamával és a különleges industrial szövegcefetekkel („Did I kill?”) a refrének között.Furcsa és kiugró darab még az ’Our Fatal Longing’, amiben még gyerekmondóka is akad, irritáló hangú kis német kölyök előadásában illetőleg a ’Your Last Salute’ amiben olasz női szövegelés hallható (ami kicsit emlékeztet a régebbi albumokon előforduló ’ Schwarzer Tod’ elején leledző francia szöveghez).

A többi tracket nem emelném ki, vannak itt kimondottan kellemes, kedvencgyanús számok meg unalmasabb, vontatottabb darabok is. A második cd az elsőn található számok remixeit tartalmazza – az egyetlen ismertebb mixer a Das Ich. Hát, valahogy a remixeket én sose kedveltem, és bár néhány átkeverés egész jól sikerült, azért ugye nem fakadnánk sírva ha csak egy cdből állna a Csonthámozó.

A végére a szokásos összhatás-vizsgálat: A ’Bone Peeler’ témája - ahogy a számcímekből is láthatjuk – a halál és a halottak. No meg az albumborítón található hullaforma férfi mellkasa is ilyesmire akarhat utalni, ha egyáltalán utalni hivatott bármire is. A haláltéma el is vagyon találva, inkább szomorkás és higgadt a hangzás mint a háborúközpontú ’Preferential Tribe’ esetében. Talán pont ezért hiányolom belőle a Wumpscutra olyannyira jellemző dinamizmust, lendületet és káoszt – az új anyag sokkal letisztultabb s egyszersmint minimalistább. Mindennek ellenére élmény hallgatni, már csak a remek atmoszféra és dallamvilág miatt is.

8/10 LC