A Weakling egyetlen, gigantikus lemeze a minimálisnál valamivel kisebb promóció ellenére is felcsapta a maga hullámait, és azok a kiadás négy évvel ezelőtti dátuma ellenére sem csillapodnak, sőt, épp csak most kezdik elérni a partokat, hogy ott mindent letaroljanak. Az intő jel csupán néhány önmagát teljesen megadó kritikus és zenerajongó áradozása volt, de máris itt van egy zenekar, aki munkásságával alighanem tudatosan próbálja utólökésekkel meghosszabbítani a John Gossardék által kirobbantott energiaáradat útját. Wolves in the Throne Room

 

A Trónterem Farkasai szintén az USA nyugati partjáról érkeztek, de ők egy kicsit északabbról, a Washington állambeli Olympiából. Két demójukból (melyek tavaly és tavalyelőtt készültek) a Weakling mellett a korai Rotting Christ és a korai Metallica hatását, fűrészelő tempóit, illetve pattogós thrash riffelését lehetett kihallani. Abból, hogy egy másik zenekar nevével indult a cikk, a tárgyalás elején pedig újabb zenekarok bukkantak fel, már lehet sejteni, hogy nem az eredetiség a Wolves legfőbb erénye, de ebben a tekintetben folyamatosan, kiadványról kiadványra történnek előrelépések. Először is, a Weakling kivételével a hatások feloldódtak a zenekar saját megközelítésében, (az A Shimmering Radiance-ben azért fel lehet fedezni nyomukat) másrészt meg az a bizonyos, bevezetőben emlegetett energia is átalakult némiképp, tombolása már nem olyan vad, féktelen és vérszomjas. Ha erre az energiára, mint valamely felsőbb erő (isten, természet) zenei leképzésére tekintünk, akkor úgy mondhatnánk, ennek és az embernek a viszonyában nagyobb a harmónia, mivel a hangzatok között is több a szépség ábrázolására törekvő. Ráadásul több új elem is megjelent, ami szintén errefelé viszi a zenekart: szórványosan felbukkanó akusztikus gitáros részek már a második demón is szerepeltek, de az onnan ismerős dalokba is került női ének. A Wolves legnagyobb erőssége az, hogy ezt a változást végig az említett energia megjelenítésének új eszközeiként használják: más arcát mutatják meg, de nem vesztek el a kifejezőeszközök sokszínűségének fitogtatásában. Az egyedüli igazi fenntartásom a zenéjükkel szemben az, hogy kicsit hazugnak tűnik nekem a túl sok érzelem, túl szép és romantikus az egész; a természet túlzott, vallásos szintű tisztelete miatt mintha nem látnák meg a benne tomboló kegyetlen, perverz zsarnokot, hízelgésük pedig visszatetszést kelt a rosszérzésű black metalos hallgatóságban. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a lázadást hiányolom - a Burzum és a Darkspace természet-közeliségével tudom szemléltetni a dolgot: egyfajta jeges őszinteség hiányzik innét, olyasvalami, amivel a nagy példakép Weakling is rendelkezett.

De ez persze már egy olyan szintű probléma, ami manapság rendkívül kellemesnek számít, hiszen filozófiai síkon létezik csak. Ha úgy nézem, akár örülni is lehet annak, hogy valaki egy ilyen irányultságot próbált a black metalban megjeleníteni. Viszont a végeredmény, a Diadem of 12 Stars így már nem black metal, inkább valami olyasmi, mint a Pelican utolsó lemeze, érzelmileg legalábbis. Az ő híveiknek, és a kevésbé elvakult-beszűkült post-rock barátoknak érdemes igazából próbálkozni velük - noha formailag epikus black metalról van szó, ennek köze sincs a heroikus pátosszal telített Bathoryhoz és követőihez.

9/10

a’ ördög

Wolves in the Throne Room

wolves in the throne room

vendlus records