Sokat sejtető borító és számcímek. Itt valami koncepció lesz, gondoltam elsőre, mikor szemrevételezhettem a norvég Winds második nagylemezét. Az entitás tagjait nem mutatnám be részletesen, egyrészt mivel zenei vonatkozásaik olyan szerteágazóak, hogy eme írás paramétereit jócskán túllépné elbeszélésük, másrészt akit egyáltalán érdekelhet a szóban forgó alkotás tartalma, az több, mint valószínű, hogy pontosan tudja kikkel áll szemben. Elég az hozzá, hogy a tagok mind olyan formációk oszlopos tagjai, mint a Mayhem, Arcturus, Khold, hogy a három legismertebbet említsem. Talán a zenei agy és billentyűs Andy Winter kivétel, ki tudtommal a Winds-en kívül nem fordult meg metal vonatkozású zenekarban.

Amikor anno a Reflections of the I című első (az Of Entity and Mind Ep-t nem számolva) korongot lelkesen adtam oda egyik zenész cimborámnak előre figyelmeztetve, hogy le fog esni az álla, csalódnom kellett kritikájában. Egyszerűen közölte, hogy számára nem több, mint „virga”, melyben valós érzést, lelket nem talál, vigyem a szeme elől. Szám lekonyult legott, mindenesetre nekem a barokk – korai romantikus klasszikusokat idéző nagybetűs metalzene a nem mindennapi zenei teljesítmények mellett nagyszerű pillanatokat adott, közben tűrve a negatív hozzászólásokat innen-onnan, mondván, hogy ilyen muzsikát csak egy vérbeli sznob hallgathat. Egyetlen negatívumot tudtam elmondani a Reflections kapcsán, mégpedig Lars Eric Si egyébként a zenéhez teljesen illő hangja okán, mit egy-két helyen hamiskásnak éreztem.

                

Nos, megjelent a The Imaginary Direction of Time, és ezzel egy időben, a korábban említett barátom közölte, hogy minap unalomból betette otthon az elődöt a lejátszóba, és zsinórban háromszor végighallgatta, közben pedig fetrengett az eufóriától. Meglepetésemnél csak örömöm volt nagyobb, talán nem bennem van a hiba. Miért is mondom el ezt a talán nem ideillő történetet? A Winds hallgatása csakis figyelemmel élvezhető, a finomságai a részletekben rejlenek, melyek ismeretében vagyunk jogosultak a lassan, de biztosan kirajzolódó egészet bírálni.

Van a metalzenéknek egy ága, melyek előszeretettel vizsgálják az univerzum, a tudomány vagy/és az ehhez kapcsolódó fikció kérdéseit, melyeket prózai módon sci-fi metalként emlegetnek. Hasonló fejtegetéseket, gondolatokat tartalmaz a Winds új albuma, ámde zenei hasonlóságokat nem tudok felhozni az említett stílus és a szóban forgó zenekar között. Amazok hangulata legtöbbször fagyos, az űr ridegségét idéző, az idegenség és elérhetetlenség érzését kelti bennem, míg emez a legnagyobb természetességgel úgy tárja elém kincseit, akár a bölcs tanító hallgatóinak. Elérhetővé teszi az érinthetetlenséget. A virtuozitás olyan példájával állunk szemben, melynek egy felesleges, nem odaillő pontja sincsen. A klasszikus elemek a metallal úgy keverednek vagy váltják egymást, hogy meg sem fordult bennem az „eklektikus” jelző. Ez egyszerűen az, ami. Zene, a szívből és az agyból merítve.

A borító az Einstein-i féreglyukak egy festészeti szempontból sem utolsó vázlatát tárja elénk, felkészítve a várható élményre. Az olyan számcímek, mint a Theory of Relativity a megragadó befejező riffjével, a Time Without End „reszelős” gitártémáival, vagy az Infinity rövid, pusztán zongorán előadott zárótétele végképpen tisztába hozza a hallgatót a mondanivalóval.

A zenei szempontból egyetlen használható dolgot mondhatok az érdeklődők számára, akik ismerik az ezt megelőző alkotásukat. A kemény részek még markánsabbak lettek, a komolyzenei vonatkozások pedig még „komolyabbak”, hogy itt egy elfuserált szóviccel éljek. Tehát mindaz amit megismerhettünk megmaradt, de immár a legkisebb hiba nélkül, még élesebben, még tisztábban, még gyönyörűbben.

Az ember nagyságának ünnepe ez a muzsika, mert az adott eszközökkel az általunk adható legszentebbet hozta létre a négy zenész.

winds.ws

9.5/10

r.t.p.