A Ravenshadest lekéstem, a Korog elmaradt, így mindjárt az egyik főbandát, az osztrák Belphegort tekinthettem meg elsőként. Mivel Óbuda Sziget- és buzibarátságáról ismert polgármestere ezúttal a metálosoknak is kedveskedett egy betiltással, (lehet, hogy az újdonsült főpolgármester-jelölt hasonló tévképzetekkel bírt a Shiningot illetően, mint mi, lásd interjúnkat

) a szabadtéri színpad helyett a gyenge akusztikájáról hírhedt Blue Hell adott helyet az osztrákoknak. Tekintve a szakadó esőt, és az annak kiküszöbölésére összegyűjtött gyatra fedezéket, nem biztos, hogy annyira rosszul jártunk.

A Belphegor azon kevesek közé tartozik, akik a black és death metal műfajok keverését komoly gondolatiság nélkül, a két műfaj erőszakos rombolásról szóló oldalát egyesítve sikeresen viszik véghez. (utóbbi két lemezükre áll ez a megállapítás) Zenéjük ennél fogva élő előadásra sem alkalmatlan, turnéznak is, ami csak belefér. A színpadi rutinra és a dalokra nem is lehetett panasz, csak hát ugyebár a hangzás - hangerőben a szokásos sorrend alakult ki most is: első helyen a lábdob; második a többi dob és a cinek; bronzérmes a basszusgitár; az UEFA kupában az ének indulhat. A gitárok sajnos ezúttal is a szokásos kieső pozícióban végezték, kizárólag a lassabb részeknél bújtak elő a lábdob folyamatos dübörgése alól. A közönség nagyobbik része számára azonban ez a zene átélését nem zavarta meg, sőt, a ráadásban elnyomott Sodom klasszikus Outbreak of Evil számomra is az est fénypontját jelentette.

Shining

Die you fuckin’ gay bastard, die! - Ha a közönség partner, az a jó. Be tudom bizonyítani, hogy nem cirkusz volt ez az egész, mert azt mióta emlékezetem van, ki nem állhatom azt, de a Shining szórakoztató volt. Itt kétfelé hajlik a véleménytengerek szála, ugyanis. Sznob az, aki váltig állítja, hogy az unalmas, kiszámítható mű-show szánalmas produkció volt, és sznob az, aki a feneketlen mélységek ölébe hullott a bemutató során. Ezért most helyrerakjuk a fejeket, a tisztánlátás prófétája szól hozzátok, majd kuss, sírhattok, ha nem lát senki.

Nem mozdult meg a farkam egyszer sem, talán, mert baromira koncentráltam a részletekre, és itt ezért bevallom, hogy szarrágás ide, ripacskodás oda, a színpad azért (is) van (lehet), hogy produkáljad magad, a nadrágodba nyúlj, és olyan dolgokat mívelj, amiket otthon, egyedül, 3 sör után a tükör előtt mersz csak egyébként. Ez is tudomány - a legtöbbeknek ezért is áll vállalhatatlanul szarul – gyakorolni, fejleszteni és ha vevő rá valaki, az ördögadta tehetséget használni kell, különben jár az egyszemélyes pokol még az életedben, melyben könyörögnöd kell a ronda, szőrös feleségednek, hogy ne hagyjon el, mert te még rondább, szőrösebb és balfaszabb vagy, ráadásul 4 touchdown-t soha nem szereztél egy meccs alatt.

Mivel Kvarforth ezeket feltehetőleg mind tudja, bizony belenyúlt a nadrágjába, mint a jó öreg, koronás csepűrágó Morrison, és egy pillanatra elhittem, bizony a Shining jelenünk The Doors-ja. Ezt is érezhették, mert nem átallottak Spiritual Beggars feldolgozást játszani, utalva a régi idők nagyságára, amit osztályoznék is: jóvót. Láthattunk továbbá egészen bizarr dolgokat, amiket itthon a kisfalumban elmeséltem, melyet aztán bősz keresztvetések között hallgattak végig, és áperté megmondták az atyafiak: „ez még mindig jobb, mint ha denevérfejeket harapnának le”. A szadomazo konyha fortélyainak alapfogásaival ismertettek meg minket, cigicsikk a mellbe el, penge kézre sújtott le, whiskey szájba be, majd ki, de a mellkas felé nyújtózó lánykezek nem értették a csíziót, nem ministráltak még az ilyen kicsinyke sátánfattyak pubertáskori játékaihoz sem.

Azért azt elmondhatom, hogy olykor kénköves bűzt orroltam, ezért nem tagadhatom, jelen lehetett apuci (666) is a cifrább momentumok alkalmával, és ilyenkor sandán körbepillantottam, hátha kapok egy bátorító kacsintást, de mindössze a röhögéstől kivillanó fogsorokkal találtam magam szemközt.

A zenéről nem írok le sokat, egybefolyt, a szuggesszió jelei megmutatkoztak, a régi gitáros szenvedett, fintorgott, néha visszalökött egy-egy bodorhajú arcot a helyére, az új pedig sérója függönye mögé rejtve korrekt előadást nyújtott, azaz semmilyet, valamint a babaképű sorozatgyilkos színész basszer pedig Buddhánál mélyebb nyugalommal és semmibe révedéssel-köpködéssel élvezte ki a hajcibálás ezernyi apró kínját és örömét.

Vér, nyál, Jack Daniel’s, hangfalmászás, csikkeső és sörösdobozvihar, mindezt az öngyilkosság hirdetése jegyében. Utána egészen boldog voltam.

rtp

A Shininghoz hasonlóan az Inferno is járt már nemrégiben errefelé, akkor a pocsék hangzású koncert valósággal kiábrándított a sok érdekességet lemezen sem tartogató, ám az átlagosnál így is erősebb zenéjükből. Ezúttal - nem tudni mi okból - mellőzték a basszusgitárt, így - az este folyamán először - lehetett hallani rendesen a gitárokat, ami rögtön pozitívabb színekben kezdte feltüntetni őket, arról nem is beszélve, hogy feszesebbek és lendületesebbek is voltak, mint a múltkor. Ráadásul legerősebb lemezük, a Duch Slovanské Sily címadóját is elővették, ami végképp meggyőzött arról, hogy valamit mégiscsak tud ez a banda, nem volt tévedés őket előzőleg Csehország legjobbjainak nevezni. (mondjuk a szerb The Stone egészen hasonló műfajban azért erősebb dalokat ír). Még az Inferno koncert alatt történt az is, hogy a személyzet néhány izomagyú tagja felpofozott és kizavart néhány, a fotelekben elalvó fiatalt, ami persze nem meglepő (bár ezen a helyen eddig még nem tapasztaltam ilyesmit), csak a krónika teljességének kedvéért említendő meg.

Összegezve: nem történt semmi rendkívüli, a kicsit talán mérsékelt hangulat egyértelműen mérsékelt jegyárakkal párosult, a jelen levő, alapvetően jó bandáknál is jobbakat pedig csak akkor lenne értelme elhívni, ha valami változás történne a hangzás tekintetében. Ez azonban kérdéses, hogy mennyire kivitelezhető egy cigarettatartó alakú teremben. Figyelembe véve azonban azt, hogy pár évvel ezelőtt még alig voltak black/death koncertek, továbbá felidézve a Voodoo klub emlékét, az előrelépés vitathatatlan, úgyhogy a helyzet egyáltalán nem reménytelen.

a’ ördög