Egy apró tűszúrás. A világ forog, hiába minden erőlködés, hatni kezd a bőröd alá injektált altató- szemeid lecsukódnak, tested megnémul. A következő szűk 75 percet narkózisban töltöd- szíved dobbanásai a fejedben lüktetnek, elmédbe lassan folydogál egy különös hang. Suttogást hallasz, feletted prof. Patton dörzsöli elégedetten gumikesztyűbe bújtatott kezeit. Bő egy óriág a tested csak az övé, s ezzel együtt kedvére boncolhatja elmédet is, hogy aztán a megmaradt tudat-szilánkokból újra felépítse azt. De ne rohanjunk ennyire előre az időben, hisz a történet még csak most kezdődött el. Hagymázas vízióid rövidfilmek formájában vetítődnek ki elméd képzeletbeli vásznára. Egy hibbant mozgóképsor részese (rabja?) vagy- érzed saját húsod, hallod a hangokat- Mike doktor testen kívüli élményt nyújt számodra vagy- megnézheted a saját műtétedet. Óriási, de valahol mégis félelmetes dolog ez. A hangok, zajok sosem hagynak nyugodni, s ez az őrült skizofrénia ki tudja még meddig tart? Hallod a szike hangját, amely saját bőrödel kölcsön-, s ellenhatásban serceg. Bárgyú mosolyra húzódnak ajakizmaid, magad sem tudod miért. Tested a következő pillanatban összerándul, s te hangtalan üvöltéseket hallatsz. Meglepődve veszed tudomásul, hogy tested, s ezzel együtt hangszálaid sem temagad, hanem egy felsőbb erő irányítására vannak bízva. Életed lassan a homályba vész, s már csak a lélekharangot várod, hogy hangja végre feloldozzon a tortúra összes kínja alól. Megmaradt reményed utolsó higanycseppjei lassan szanaszét gurulnak, a várt esemény azonban csaknem következik be. Az altatószer átlátszatlan köde feloszlik, s te megveszekedett őrült módjára kapálózol karjaiddal. Halvány reménysugár fénylik fel, ám fotonjai kisvártatva nehézkesen szerteúsznak a légtérben. Szemhéjaid vonakodva válnak szét, s te megpillantod a plafont. A műtőlámpa erős fénye pislogásra késztet- a kardiográf egyenletesen pittyegő hangját hallod, amely most némiképp felgyorsul. Meghallván az apró eltérést, az egyik sokat látott zöldköpenyes az arcodba nyom egy maszkot. Édes ízű levegő áramlik szét légutaidban, s ismét akaratod veszted. Szíved verése felgyorsul, s a pittyegő hangok közösen úsznak át egyetlen vég nélküli sípolásba. Hideg légtérben levitálsz, a külvilág immár megszűnt létezni. A helyét átvette a nagy semmi, a nihil. Tested megrázkódik, megint s ismét. Néma másodpercek telnek el, ezekután újra a régi világ köszönt. A pittyegő hangok újfent jóismerősként úsznak hallójárataidban. Mellkasod felemelkedik, majd vissza. És megint. Felüvöltesz. A saját kiáltásod hallod, miközben verejtékben úszva, pánikszerűen felülsz az ágyadban. Az elmúlt élményeket most rendkívül messzinek érzed, s mégis, mintha karnyújtásnyira lennének tőled. Emlékezet-mozaikokból egy műtét képe áll össze a fejedben.
Mike Patton nem szereti a korlátokat, evvel eddig is tisztában lehettünk. Az ezidáig jobbhíján avantgarde metalként aposztrofált Fantômasszal ismét ledönti a különböző stílusok közt emelkedő falakat. Az ’ének’ ezerféle formája megtalálható a lemezen, a suttogástól egészen a törzsi jellegű vokális dolgokig. Ha nagyon skatulyáznom kellene, az ambient címkével ellátott dobozba tenném a Delirium Cordiát, ám ezerféle ettől a stílustól eltérő zenemorzsa, hangfoszlány található a lemezen. Igazi hangulatzenével van dolgunk: slágert, dúdolható, fütyörészhető dallamot nem rejt magában. Ideális aláfestésként; kocsiban, esti utazáshoz, műtéthez, merengéshez, halálhoz. Meisterwerk.
9
haska
