Mike Patton munkamániás, ez tény. Szerencsére eme tulajdonságához jó adag zsenialitás is társul, ahogy ezt már számos zenei formációban bizonyította. A Fantômas esetében nem akármilyen társakat gyűjtött maga köré, hiszen itt van Buzz Osborne gitáros a Melvinsből, a Slayer dobosa Dave Lombardo és Trevor Dunn basszugitáros, akivel Mike a Mr. Bungleban már zenélt együtt.

A Delirium Cordia a harmadik Fantômas lemez, és nem meglepő, hogy a korábbi anyagokhoz képest ismét meglepő változásokat hoz. Már a borító áttanulmányozása után tudatosíthatjuk, hogy nem egy laza poplemezzel lesz dolgunk, a cd füzetben ugyanis Max Aguilera - Hellweg fotóival találjuk szemben magunkat, amelyek különféle orvosi beavatkozásokat mutatnak be, meglehetősen naturalista módon. Egyébként a lemez címét is egy orvosi kifejezés után kapta, jelentése kb. szívzörej. Miután túltettük magunkat a sokkoló látványon rá kell döbbennünk, hogy hiába keresünk dallistát, mivel egyetlen 74 perces hangfolyam vár ránk.

Aki ismeri a korábbi Fantômas kiadványokat, az tudhatja, hogy a kvartett eddig is szélsőséges zenét játszott, bár a második lemez (The Director’s Cut) elég dalközpontúra sikeredett, hiszen itt ismert és kevésbé ismert filmzenéket dolgoztak át. Persze az sem volt egy mindennapos zenei élmény, de a Delirium Cordia “Surgical Sound Specimens from the Museum of Skin” című dala minden eddiginél bizarabb utazásra hív, ígyhát helyezzük magunkat kényelembe Patton doktor műtőasztalán és induljon a kezelés.


Kezdetnek egy kis lemezsercegést kapunk, rögtön ezután heves szívdobogás következik, valamint nem épp megnyugtató hangok a háttérből, amik fokozatosan erősödve kúsznak felénk. Majd egy félelmetes kórus szólal meg, itt már érzed, hogy nincs visszaút, elvesztél. Olyan mintha egy nem létező filmhez írtak volna zenét, mely megrendezésére talán Lars von Trier volna hivatott. Nincs túl sok minden amibe kapaszkodni lehet az első hallgatások során, van viszont rengeteg fura zaj, harangszó, egy számítógép billentyűinek kattogása, beszédfoszlányok...Nincsenek tradicionális értelemben vett riffek, témák, énekdallamok, dalstruktúrák. Patton szólólemezeinek van hasonló hangulata, főleg a Pranzo Oltranzistának. Az 55. perc után ugyanaz a hang ismétlődik, olyan mintha egy régi bakelitlemez forogna körbe, viszont az utolsó pár másodperc tartogat még meglepetéseket.

Hosszas ismerkedés után még mindig nem tudom hova besorolni a Delirium Cordiát, ez talán nem is baj. Nevezhetö ugyan ambientnek, de ez a megnevezés sem fedi teljesen a valóságot. A legjobb ha mindenki maga dönti el, szüksége van e ilyen jellegű agymenésre, a megfelelő hatás eléréséhez tanácsos este hallgatni, koromsötétben, fülhallgatóval, úgy az igazi.

fantômas

10

ktibi