Az Entroper témáját akár a Queens of the Stone Age is írhatta volna, ha csak a gitárhasználatot, és nem a megszólalást vesszük alapul, és később is csak kapkodom a fejem, hatásokként nem merem említeni sem őket, sem mondjuk a Pink Floyd-ot, de teszem azt a Path of Vanir a kétésfeledik perctől a háromésfeledikig akár az Obscured by the Clouds-on is elfért volna. Énekkel, mindennel együtt. Itt, és éppen ezért a Monumension lemez hozzáállására asszociálok, amit az Isa-n, ó’ vétek, hanyagoltak. Ez az ősrock és black metal keverék volt, amivel az Enslaved nálam dobogós helyezést ért el, így a hátbaveregető kéz most is dolgozhat. De.
Először kétségek mardostak. Hiányoltam a drámát, az eget hasogató erőt, ami a Below the Lights-ot tette az addigi csúcsteljesítményükké. Feltűnt, hogy a tavalyi album Neogenesis dalának változatosságra törekvő, progresszív vonalát erősítik a Ruun-ön, ami különben remek dal volt, de a félelem, hogy ez egyben a kifulladást is jelenti az Enslaved számára, beigazolódni látszott.
Most ott tartok, hogy a Ruun ízes csemege, kellemetlen utóízek nélkül, lappangó rossz sejtelemek nem csorbítják a tiszta élvezetet, már amennyiben hajlandóak vagyunk kivenni fejünket egy pillanatra a vödörből, melybe természetesen céltudatosan, szellemi 
épségünk teljes tudatában helyeztük bele eredetileg kobakunk, és szokjuk az összetett, csavaros dalszerkezeteket és az ezekkel karöltve sétáló társaikat egyaránt. Mert ott van, mélyen és alattomosan a dramaturgia, az esszencia, ha úgy tetszik, ami összetéveszthetetlen sajátja azoknak a bandáknak, akiknek tényleg érdemes volt valaha zenét izzadniuk erre a világra.
A bevezetőben említettem a klasszikusokkal való hasonlóságokat, a többszöri fárasztó elemezgetés után csak annyit érdemes szóvá tennem, hogy várhatóan több hallgató is fedezhet fel régi kedvencekkel való párhuzamokat, hogy egy banális példát mondjak, a My Arms, Your Hearse korszakos Opeth volt az egyik tolakodó emlék elmém zavaros mélységeiből, de az anyag egésze rejteget hivatkozásokat a múlt palettájáról, és ne okvetlen metálcsapatokra akarjunk gondolni.
Ritkán ugyan, de szerepet kap a hammond, viszont ami igazán fontos, hogy a hangulatemelő bontások, kapkodó szaggatások mellett emlékezetes, fogós riffosztásban is részesülünk. Hadd mondjak számcímeket: a már említett Path of Vanir, vagy a Tides of Chaos a maga kifinomultságával együtt nyomja agyon a szerencsés hallgatókat. Aztán, ezzel nem kezdünk mondatot, de a címadó darab minden agyassága ellenére leköt - talán magára a lemez egészére jellemző hipnotikus, önmagába csavarodó tonalitás a sarkalatos pontja az Enslaved sikerének.
A címeket tanulmányozva megnyugodhatunk; rúnák, asgardi bajnokok, finom utalások, tehát a hagyományos körítés megmaradt. Gruttle úr halkan és egyszerűen, ámbár tisztán, nem is ritkán használja a dallamos éneket, jár a pont, mert helyénvaló ez is, és az is, ahogy.
Hogy mégsem ér fel a Below the Lights-al a lemez, azt ki kell, hogy jelentsem, viszont az indoklás során megtorpanok. Hirtelen úgy gondolom; a kevesebb több, zenei megoldások akadnak bőven, és mégis a Ruun végére érve pilledek, nincs testmozgatós - menetelős Havenless, vagy egy valóban betonsúlyos As Fire Swept Clean the Earth, ami a felhalmozódott indulatok gátját végre áttörné.
Máskülönben kilenc pontot fogok adni rá. Az Isa-ra is ennyit adtam tavaly, de ez jobb. Mégis.
rtp
9/10
