A 16 Horsepower Cinder Alley-jával nyitnak, és amilyen vadul hangzik az ötlet, 
hogy az ízlésesen countrys, ízig-vérig amerikai rock & roll fogattól egy black metalból kiinduló, attól már rendkívül messzire eltávolodó, de továbbra is ízig-vérig norvég banda dolgozzon fel számot, olyan zseniális a végeredmény. Ugyan nehéz ennyire lelkendezve szólni egy szívszorító, halálszagú, végtelenül komor gyászdalról, de amikor valaki a saját stílusát és hatásait teljes magabiztossággal vezeti bele egy másik markáns és karizmatikus produkcióba, akkor ott a fejhajtás kötelező. Hatásból a Manesnél számtalan akad, ezt már a Vilosophe
is bizonyította, itt főleg a Paradise Lost-ra gondolok konkrétan, a szólógitár-játékban a korai Greg Mackintosh, az énekben pedig a késői Nick Holmes bukkan fel, tehát az ideális, sosemvolt PL konstelláció jelenik meg dalban.
A lemezen szereplő két új dalról szerencsére nem kevésbé pozitívan szólhatok, a The Neoflagellata Revision a Manes eddigi legjátékosabb dala, ez azonban nem jelenti azt, hogy itt nincs meg a zenekarra annyira jellemző gyomorszorító, hideg félelem. Itt, a szintén saját dal Knife & Kleenexben és a Duran Duran-féle átdolgozás-saját dal hibridben végig sziporkáznak a dallamok terén, maximálisan kihasználják a két önmagában is sokoldalú énekes adta lehetőségeket. A rocktörténelemben már sokan próbálkoztak ilyesmivel, elég a Kissre gondolni, azonban az érzékenyebb, kevésbé populáris műfajváltozatok esetében többnyire a férfi-női, ill. a hörgős-dallamos ének közötti kontrasztokra helyezik a hangsúlyt. Nem mondom, hogy az ezzel a szokással való szakítás hozza automatikusan a jó eredményt magával, de a Manes Vilosophe-ja mellett az évtized másik legjobb rocklemeze, a Queens of the Stone Age Songs for the Deaf-je is rendkívül ötletes és sokoldalú vokális megoldásaival tűnt ki, amellett hogy formabontóan nyúlt vissza egy elmúlt korszak jól kiválasztott kliséihez.
A Manes is visszanyúl természetesen, ők azonban, ahogy a Duran Duran feldolgozás is mutatja, a ’80-as évek irányába, a new wave és a szintipop felé tendálnak, ami passzol az őket alapvetően meghatározó borongósabb, sötétebb érzelmekhez.
Ami eleinte kevésbé tetszett, azok a remixek, melyekből három van, és mindháromnak a Vilosophe-on szereplő Terminus A Quo Terminus Ad Que a tárgya. A „normális” számok között bukkannak fel, és minél hátrébb vannak, annál kevésbé van közük az eredeti dalhoz. Az első, DJ Don Tomasso-féle változattal a legkönnyebb megbarátkozni: kihűlt, futurisztikus hatású pittyegések idézik fel a szám néhány motívumát. A Cordell Klier két verziója már meredekebb, de végül ezeket sem lehetetlen megszeretni, az első inkább indusztriális jellegű, kemény ütemekkel, a második már egy Merzbow lemezen is elférne. Összességében tehát a remix szó ezen az ep-n sem a „diszkó-kompatibilissé tétel” értelmezésében szerepel.
Az utóbbi idők egyik fontos megfigyelése, hogy a popzenéhez hasonlóan a metalban is egyre több a jó kislemez, ennek a jelenségnek a magyarázatára még nem vállalkoznék, mindenesetre a [view"> sem lóg ki a sorból. Remélhetőleg ezt nem fogja olyan felemás teljesítmény követni, mint amilyet a Darkthrone produkált egy ideális felvezetés után. A tagok elmondása szerint mindenesetre már két nagylemeznyi daluk van, melyek véglegesítését és rögzítését azonban nem kívánják elkapkodni.
9.5/10
a’ ördög
