Lassan tényleg azt a látszatot keltheti magazinunk, hogy kizárólag a 10 példányos, a szerzőn kívül 4 ember által ismert black metal lemezek értékesek, de nincs mit tenni, ha egyszer ez így van. A Satyricon sem lóg ki a sorból: ahogy azt a kiadóváltás, a szánalmas fotók és dalcímek is sejtették, mostantól ők is az egykoron nagy zenekar kategóriába kerültek át.

Könnyűnek tűnik ezt kimondani, pedig nem az: a Satyricon egyike volt azoknak, akik nyilatkozataikban elsőként mutattak rá arra, hogy az új utak keresése nem zárja ki a black metal hagyományainak tiszteletben tartását, sőt, akkor már inkább annak részét képezik – ez legalábbis sokáig igaznak tűnt, mivel munkásságuk alátámasztani látszott ezt az álláspontot:

1996-os albumukkal, a Nemesis Divinával előbb sikerült kitörni a korszakos jelentőségű, tehát jó helyen és jó időben levő, de fontos dolgokat létre nem hozó zenekarok sorából, majd a Satyr anno 2006Rebel Extravaganzával már ők mutatták meg, hogy az évtized végére milyen régi-új jelentést nyert a black metal kifejezés. A legutóbbi album, a Volcano értékelése már kényesebb téma, de a műfaj kereteibe már csak nagyon erőlködve illeszthető anyag minősége még háttérbe szorította a kételyeket.

A Now, Diabolical sokkal kevesebb új megoldást hoz, mint elődje, a fő baja viszont az, hogy Satyr elhitte magáról, hogy még a spontán módon összehajigált riffjei is zseniális dalokat eredményeznek, és neki még erőlködnie sem kell, minden értékessé válik, amihez csak hozzányúl. A vulgárpszichológiai elemzéseket a vulgárszociológiaiakkal együtt meghagynám egy reklámozni neve említésével sem kívánt hazai kemény rock webzinnek, de valahol mégiscsak érdekes és tanulságos, hogy a black metal elpuhulásakor a színtér élére törő, arroganciát és önfejűséget hirdető Satyr a siker beköszöntével, a szaksajtó és a rajongók istenítése után hogyan esett saját ideológiájának rabjává, hogyan vált önbizalma elbizakodottsággá, arroganciája pökhendiséggé. Ehhez képest a Now, Diabolical még nem is annyira rossz, alapvetően hallgatható, és egészen kiváló részek is akadnak rajta, a bukás előszele azonban már a hamarosan biztosan bekövetkező dögvész és pusztulás bűzének első szagfoszlányaival teszi tönkre azok élvezetét.

A nyitó, egyben címadó dalt például két perc negyvenöt másodpercig tátott szájjal, ámuldozva lehet hallgatni, ezek után azonban előjön, amiről egész eddig szó volt: nem látványosan, nem drámai hatással, hanem alattomosan, egy, a Satyricon jellegzetes belassulásainak álcáját magára öltő riffvariáció-halmaz képében, amiből teljes mértékben hiányzik a többlettartalom, egyszerűen oda van biggyesztve, csak imitálja a sötét hangulatot. Frost anno 2006Egy egész percig húzzák ezt a teljesen felesleges részt, majd helyreáll a rend, visszatérnek az ebben a dalban tényleg elsőosztályú, Volcano módra kígyóként tekergő témák – legalábbis a dal végéig. A lemez egészére azonban a felesleges egy perc történései inkább jellemzőek, mint a zsenialitás lángjának lobogása. Végig lehetne venni az egész albumot töltelékriffek, korábbi lemezekről újrafelhasznált témák (a The Pentagram Burns mintha a Rebel album átkötéseiből lenne összegyúrva, a The Darkness Shall Be Eternal több témája, főleg dobon ismerős a Tied in Bronze Chainsből – Frostra még hatványozottabban igaz az elbizakodottság), rossz megoldások, elrontott szerkezetek után kutatva, ezt inkább nem tenném, ennyi is elég.

Egy tökéletes dal azért van a lemezen, ez a gyalázatosan szar klippel ellátott K.I.N.G., ami legalábbis a maga módján tökéletes: alapvető rock klisék black metalosítva, Satyr szigorú hangjával felturbózva – ennyi, de pont így jó. Nem mondom, hogy nincsen semmi más kiemelkedő, a bónusz Storm (of the Destroyer) primitív zúzdája kifejezetten üdítőleg hat, és például a The Rite of the War Crossban is vannak ötletesebb részek, akárcsak a hibák kapcsán kiemelt dalokban, de a fent említett rothadás-érzet miatt nagyon nehéz elnézni ezeket. Nekem legalábbis nem sikerült.

( 1 pont a borítóért)

6.5/10

a’ördög