Rendkívül megerőltető volt túljutni az első számon, majd később a másodikon is. Ezért vagy tizenakárhány próbálkozás után értem a teljes anyag végére, nem tudom hogyan. A meglepő az egészben a kitartásom volt, helyesebben szólva a megmagyarázhatatlan belső késztetésem: ezeket az elbaszott riffeket hallani kellett újra és újra. Ismételten rosszul fogalmazok. Az összhatás rémítő; ugyanis van egy speciális hangulata az albumnak, ami kérlelhetetlenül a hallgatóra ül: ez az időtlen unalom tortúrája.

un Először is figyelemreméltóan steril az egész. A gitár döglődő morgást produkál, a basszus tiszta és kimért, a pergő mélán puffan, a cinhasználat pedig idegesítően kifinomult. A dolgok idővel irracionális módon javulnak, merthogy ami benne van, permanens, azaz hosszútávon okoz valamit odabent. Ezt tág értelemben félsikernek is nevezhetjük, ami számokban kifejezve 5 pont nálunk.

A címadó szerzeményben hallható fuvolaszó, amelyben az a ravasz, hogy egy kellemesnek nevezhető gyermekdallamba szőnek bele a szóban forgó zenei környezeten kívül más muzsikába semmilyen formában nem illő hangokat, és itt ráadásul pedánsan ügyelve arra, hogy kellemetlen csengése legyen. A dalok túlnyomó részének tulajdonképpen ez a lényege. Death metal alapú doomról van szó, tehát körülbelül így kell ezt csinálni. A dilemma adott, most vagy a műfajjal van valami gond, vagy az Umbra Nihil-el.

Hallhatóak maximálisan sablonos-kifulladt gitárszólók is, viszont ezek jól illeszkednek az anyag mivoltához, amelyről mégis elmondható, hogy igazán egyedi, különleges szenvedést okoz, és lényegében ez benne a non plus ultra. Néha meg lehet hallgatni.

De nem túl gyakran.

6/10

rtp

umbra nihil