Már ötödik lemezén hirdeti a nihilt az olasz Canaan. Eddig szigorúan kétévente adagolták a melankóliát – ráadásul nagy dózisban, 61 és 93 perc közötti játékidővel –, ám a legújabb számok felvétele elhúzódott. A zenekar tagjai bő egy évig gyűjtögették a dalrészleteket, amik aztán csak 2005 tavaszán álltak össze teljes nótákká. Alapvetően nem túl szimpatikus, hogy a honlapon azzal vezetik be az új albumot, hogy az eddigi anyagok (pl. a beszédes című Walk Into My Open Womb és A Calling to Weakness) kétségbe esést, elhagyatottságot ábrázolásán túlmenően most az elkerülhetetlen fizikai és szellemi sorvadást zenésítik meg… Annak ellenére, hogy nem érzem megszólítva magamat ezzel a beharangozóval, komolyan vártam már a lemezt.
Tényleg elég lehangoló a Canaan zenéje, de valahogy sose tudtam őket ilyen téren komolyan venni. Az általuk keltett hangulat bennem legfeljebb nyugodt melankóliát indukál. Ha labilis idegzetű lennék, akkor is előbb rántanék pengét bármelyik indusztriál-dark ambient zenére, semmint az olaszok melódiáit hallgatva. A Canaan messze lepipálja a bánatmetál mezőnyt, emellett van valami bája annak az egyszerű ténynek, hogy itt – a sztereotípiák szerint életvidám, nagyhangú, nagyevő, nőfaló, hajzselés, vespás, stb. – olaszok szomorkodnak. Az albumonként általában két olasz nyelvű számuk pedig az ebben a zenei stílusban kétségtelenül egzotikus nyelv miatt még külön élvezet.
Már első hallgatás után éreztem, hogy a milánói ötös nem változtatott az előző két lemezen már bevált zenei és hangulati alapokon. Rövid intró után sorjáznak a négy-öt perces melódiák (és itt komolyan megállja a helyét ez a kifejezés!). A „teljes értékű” (értsd: énekes) számokat instrumentális nóták kötik össze, ám azok hossza nem feltétlenül rövidebb az átlagosnál. Dús billentyű és sampler háttérre szállós, pengő hangú gitárok úsznak, gyakran kapnak szerepet vonósok is, meg valami cimbalomszerű hangszer is előkerül. Mauro hangja pedig ide illően egyszerre mély és zengő.
Bár az első hallgatás után csalódtam, hogy semmi újat nem hoz a The Unsaid Words, mostanra már elégedett vagyok azzal, amit hallok. A zene változatos, az összhang pedig nem hasonlít semmire, bárhogyan is járatom az agyamat. (Beugrik egy-két zenekar neve, de pont csak annyira érintőleges a hasonlóság, hogy felesleges legyen leírni a nevüket… Ha azonban lenne egy kötelezően kitöltendő ilyen rovat, akkor oda az érdekes módon ugyancsak olasz Monumentumot írnám be, elsősorban a hangulati hasonlóság miatt.) Kíváncsi lennék azért egy-két lendületesebb Canaan számra, a nagy hömpölygést jól feldobnák, az biztos.
A két legfülbemászóbb szerzemény (This World of Mine és The Unsaid Words) letölthető a zenekar honlapjáról. Kiemelném ezek mellett a The Possible Nowheres c. számot, illetve természetesen az egyik olasz nyelvűt (Sena Una Risposta), ahol Mauro anyanyelvén adagolja a – minden bizonnyal – borús gondolatokat.
Kb. a hatodik-hetedik hallgatás után kifejezetten tetszik az új lemez, és messze nem annyira lehangoló a zene, mint azt a honlap a Nothing, Never, Nowhere szlogennel hirdeti. A Canaan stabilan tartja a Brand New Babylonnal felállított színvonalat, és ez nekem elég ahhoz, hogy továbbra is észben tartsam őket.
9/10
VD
