Amikor néhány évvel ezelőtt először találkoztam a Casketgardennel - a The Non-Existent promó CD címadó dalának formájában – akkor valósággal személyes sértésnek vettem az At the Gates arcátlan lenyúlását, mert bár ugyan sok eredetinek egyáltalán nem nevezhető zenét hallgatok örömmel, de a dallamok minimális vagy annál is kevesebb átalakítással történő átvétele, és a kedvencek szövegeit alkotó szavak új sorrendbe rendezése sosem volt a szívem csücske.

A röviddel később megjelent első nagylemezt (This Corroded Soul of Mine - 2003) így értelemszerűen ki is hagytam, pedig az új album promójához mellékelt infólap tanulsága szerint az ott hallható dalok némelyike „lemosta az At the Gates-klón címkét” a zenekarról. Ha ez így volt, akkor nem értem, most miért tértek vissza a korábbi recepthez: az igencsak ocsmány, bár nyilván annak is szánt borító furamód erős hasonlóságokat mutat az At the Gates utódzenekar The Haunted itt

látható pólómintájával, azt meg csak zárójelben jegyzem meg, hogy az új Casketgarden pólóminták

meg dizájnjukban hajaznak a legutóbbi Haunted album borítójára

. Hogy a zenekarnév logója a Hauntedével hajszál híján egyező betűtípussal készült, az már csak ráadás. A zenében, ha nem is olyan mértékben, mint korábban, de most is túlságosan nyilvánvaló az ATG hatása: az ismerős melódiák mindegyik dalban megtalálhatóak, van ahol ugyan csak egy-egy riff vagy szólógitár-dallam erejéig, de többnyire sűrűbben. Kivétel ez alól a nyitó, instrumentális The First Handful of Soil, mely leginkább a Mood/Wall of Sleep-féle mérsékelten apokaliptikus, inkább szimplán súlyos doom vonallal rokon, a minimális göteborgi felhang itt még csak egyáltalán nem zavaró színezés.

A Casketgarden legnagyobb erénye egyben a bűne: az At the Gates zseniális zenekar, ezért annyira rossz már eleve nem lehet a Casket, elemezni ugyanakkor nehéz, mert már több mint egy évtizeddel ezelőtt leírtak mindent, amit tudni kell minden idők egyik legnagyobb metalzenekaráról: gyakran elképesztően gyorsan eljátszott ikergitáros harmóniákon, máskor lassú, zsíros riffeken alapuló, erősen gitárcentrikus zene ez. CasketgardenA dobjáték alapja a mulatós zenéből is ismerős tuka-tukázásnak a felismerhetetlenül gyors változata, a szükséges pörgetésekkel, váltásokkal és leállásokkal kiegészítve, honfitársunk játéka semmiben nem marad el Adrian Erlandssonétól. Az ének hisztérikus, acsarkodó üvöltés, Thomas Lindberg szerepében itt Cseh István teljesen korrektül teljesíti az elvárásokat, kicsit kevésbé szőrös a torka, cserébe Tompa minden egyes apró kis trükkjének bemutatásával bizonyítja rákészültségét. Egészében véve sem lehet az amatőrség akár egyetlen apró jelére is bukkanni, mindenki rutinból, kellő lazasággal muzsikál, görcsmentes feszességgel ömlik a zene. Még arra is jut elegendő energia, hogy más kedvenceik nyomait is elhelyezzék az ATG inspiráltságú témák közé, bár mivel a göteborgi vonulattal évek óta nem foglalkozom behatóbban, ezért konkrétan csak a Hauntedet (Why the Vultures Cry?) és a hazai Bridge to Solace-t (a címadó egyes vokális megoldásaiban) tudom megnevezni ennek kapcsán, a különböző hatások egyéni ötvözésére, vagy saját hangra utaló jelek viszont már kevésbé fordulnak elő. És nem utolsó sorban azt szintén nem lehet elmondani, hogy a Casket zenéjének drámai tetőpontjai hoznák azt az érzelmi mélységet, amivel mondjuk a Slaughter of the Soul bír, ráadásul a változatosság, az egymástól elkülönülő dalok tekintetében sem ütik meg az eredeti kivételesen magas szintjét.

Mégis, igazából ennek az albumnak a kapcsán már nem érzem azt a bevezetőben említett erős ellenszenvet, amit a másolósdi elsőre kiváltott belőlem. Egyedül az olyan dolgok zavaróak, amit a promó szövege is sugall, amikből a tudatlan, egyszeri metalos arra következtethet, hogy a Casket akármit is hozzátett a fémzene egyetemes történetéhez - mert ha valamiről, akkor erről szó sincsen. Szeretni ettől még persze lehet egy ilyen albumot, pontozni viszont annál kevésbé: ha az egyéniség követelményét komolyan figyelembe vesszük, akkor 2-3, ha mint értelmiségi hóbortra tekintünk rá, akkor legalább 8. Az én 6 pontom csak egy jelzés arra nézve, hogy mennyit fogom hallgatni ezt a lemezt (keveset) és ha meghallom, akkor milyen érzéseim lesznek tőle (kellemes-semlegesek).

6/10

a’ ördög

casketgarden