A Liars meglehetősen távolra került az öt éve megjelent első lemez ("They Threw Us in a Trench and Stuck a Monument on Top") világától, a new yorki dance-punk mozgalom egyik meghatározó bandája sámándobra cserélte a diszkógömböt. Sőt, New York városának is búcsút intettek, kollektíve Berlinbe költöztek. A jelenleg trióként működő, Németországba szakadt amerikánusok radikális változásokat eszközöltek megszólalásukban. Ez a folyamat már a "They Were Wrong, So We Drowned" (2004) lemezen elkezdődött, ám most teljesedett ki igazán. 

liars1 A hosszú lemez- és dalcímeiről is hírhedt csapat ezúttal visszafogta magát, röviden Drum’s Not Deadnek keresztelve a korongot, előre jelezve, hogy itt szinte minden a dobokról szól - és szinte mindig dobok szólnak - effekteken átszűrve, megpácolva, és úgy tálalva. A basszusgitárost nélkülöző felállás (Angus Andrew - ének, Aaron Hemphill - gitár/dob, Julian Gross - dob) ne riasszon el senkit, bőgős bár nincs, nem érzem hiányát, megoldják nélküle is, hogy ott lüktessen, ahol épp kell. Teszik ezt főleg törzsi, rituális dobbetétekkel, ami lehetne akár nagyon rossz is (Sziget világzenei színpad kompatibilis, Marton László Távolodónak tetsző), de nagy szerencsénkre nem az. Egyszerű, többnyire monoton képletek ismétlődnek, a kópéarcú Barille Pasquale ilyen és ehhez hasonló témákkal kergethetné másféle révületbe a Vidám Vasárnap elszántan csápoló közönségét. A ritmusokhoz társuló fennakadt szemekkel kántáló ének (néhol Thom Yorke szelleme kísért, de nem vészes) és a nagyrészt disszonáns hangszőnyeget produkáló gitár keltette tetszetős massza nehezen dobozolható, néhol eszembe jutott a szintén amerikai Akron/Family neve, valamit a freak-folk vonulat néhány képviselője, de a végeredmény mégis összetéveszthetetlenül Liars.

Jó választásnak bizonyult a berlini stúdió, a 2004-es lemez kissé dohos pince hangzása után, most sokkal inkább lélegzik a felvétel, hallatszik, hogy volt idő és tér (a valamikori rádióstúdióként funkcionáló épületben külön terem van például az emberi léptek zajának rögzítsére) a kísérletezéshez. Bíbelődhettek kedvükre különböző mikrofonbeállításokkal, hangolásokkal, a cd füzetben erre vonatkozólag található néhány rajz, annak akit az ilyesmi lázba hoz. Különlegességszámba megy még a 12 dal mellett helyet foglaló 36 rövidfilm, amit a zenekartagok, valamint Markus Wambsganss rendezett.

Ami a dalokat illeti, azok egyszerűbbek lettek, a lecsupaszított hangzás jót tett a befogadhatóságnak is, nem nyom agyon, nem okoz fulladást, mint címéhez méltón tette azt a "...Drowned" néhány tétele. Slágernek itt az "It Fit When I Was a Kid", remek klippel, a kislemez borítóján pedig egy homo-pornóból kölcsönzött kép - az egymásnak feszülő férfitestek nyakára a zenekartagok fejét montázsolta Julian Gross. Van koncepció is, két központi szereplővel (Drum és Mount Heart Attack), ami elég homályos ahhoz, hogy érdekes legyen. Megfigyelhető ez a címekben jelölt karakterekhez köthető kettősség: a ritmusosabb szerzemények és az elvarázsolt gitárközpontú dalok kontrasztja, amit egy váratlanul feltűnő, de a lemezt tökéletesen lezáró kvázi szerelmes (nem feltétlenül) dal koronáz.

A három hazug időközben már az angyalok városában készíti a folytatást, és mivel a harmadik vízválasztó jól sikerült, én már nem félek.

ktibi

9

liars
mute