Nehéz több mint fél év folyamatos hallgatás után beszélnem erről az albumról, mikor most már minden hangját kiismertem, feldolgoztam, és a kezdeti lelkesedést már egy egészen más érzés váltotta fel. Ez távolról sem azt jelenti, hogy már nem tudok mit kezdeni az eleinte teljesen földalatti fekete fémet játszó norvég brigád második nagylemezével, de annyira a hétköznapjaim része lett, hogy az asszociációk, melyek az ismerkedés elején megrohantak, most az agyam leghátsó zugaiban tanyáznak. Mégis talán lesz némi esélyem újra felelevenítenem az első találkozások emlékét, mivel a mai reggel végre nem verítékben úszva ébredtem a rohadt nyári kánikula miatt, hanem hála a mindenható esőisteneknek, hogy felhős és szeles napra virradtam.
Miért is fontos ez? A rekkenő hőségnek, és napsütésnek az ismert áldatlan hatásain kívül még van egy momentuma, ami okán nem vagyok képes élvezni azokat a zenéket, melyek alapvetően a szürkeséghez, a párálló lehelethez, fázós kezekhez, dohos szagokhoz köthetőek. Nem értjük egymást? A Vilosophe által felszínre hozott érzések értelmüket vesztik egy forró nyári délután, elképzelhetetlennek tűnik a dermedt, önmagába burkolózott város és emberek magukba fordult filozófiája. Soha annyira nem hiányoznak a társak az életedből, vagy soha annyira nem kong az üresség a szobád falai közt, mint mikor a hetek óta szemerkélő eső bekúszik az ablakok résein, nyirkosnak érzel mindent, amihez hozzáérsz, az idő lassul, a gondolatok pedig gyorsulnak. Ez az, amit a fény és a forróság heteiben soha nem érezhetsz.
Ezen bevezető és az első lemez alapján sokan tippelhetnek valami belassultabb, doom-os megközelítésre, de ez távolról sem igaz. A tempók változatosak, a laza, kissé jazz-es, néhol grunge-os dobképleteket elvétve kisegítik széttorzított, gépek adta ütemek, zongorát kísér szaxofon, a gitártémák pedig nemcsak „konkrét riffek” variációi, sokszor inkább a bontott, visszhanggal és egyéb effektel kevert játék a jellemző. Az ének rendkívül kifejező, leginkább Ozzy és a tíz éve feloszlott The God Machine énekesének Robin Proper-Sheppard orgánumának a kereszteződésére emlékeztet. 
A dalok annyira változatosak, hogy nehéz a banda mostani stílusát behatárolni. Tényleg rendkívül sok előadó jut eszembe, akihez talán tudnám hasonlítani őket, de rögtön meg is kell cáfolnom, hiszen annyira paradoxonnak tűnik amit egy fedél alatt összehoztak.
A nyitó Nodamnbrakes zavarodottságát, tévelygős gondolatfolyását a tízperces lazítós, ambient hatásokkal kezdő Diving With Your Hands Bound váltja, melyet a későbbiekben ugyanarra a fogós riffre építenek, és azt a tetőpontig fokozzák. A legrövidebb dal, a White Devil, Black Shroud rendelkezik számomra a legmélyebb érzelmi töltettel, mindenkinek ajánlom a párjával való szakítás utáni hétre. Garantált a hatás.
A Terminus A Quo, Terminus Ad Quem vérbő, dühös, igazi rockzene, de nem az arcbamászósabb fajtából, sodró lendülete, és hullámzó gitárkiállásai, váltásai inkább egy üveg kékoportó utáni zuhanás a semmibe fíling, mint ilyen „baseballütővel szétverek egy szobát” roham. Ja. És az énekdallamok terén olyan szinten kitesz magáért a csapat, hogy ezért jár egy külön 10 pont.
A Death of the Genuine drum and bass megoldásai először kissé idegennek tűntek, de hát melyik zseniális lemezen nincs egy-egy először kakukktojásnak tűnő szerzemény?
Az Ende meglepő módon megint telitalálat. A cím mindent elmond, a további szavak ezen esetben csak gyengíthetik a kritika színvonalát.
A The Hardest of Comedowns méltó befejezés (igaz van még egy track, de amaz egy hangulati levezető, mely egy német nyelven előadott drámai történet), hallatán az embert könnyen környékezhetik meg emlékek a visszautasításról, megalázottságról, és hűvös őszesti sétákról, reménykedve, hogy összefut valakivel, aki megmentheti a létezés poklából.
10/10
r.t.p.
