A Nadirnak fenemód nehéz dolga van. Amit játszanak, azt sem a brutalitásra, sem az imázsra, sem az úgymond-zeneiségre, úgymond-progresszióra nem lehet kihegyezni, márpedig legkésőbb amióta van internet, és mindenhonnan csak információhegyek és újabb és újabb metal zenekarok ömlenek az emberekre, azóta muszáj kihegyezni mindent valamire, mert a hulladékkal telített agyakba már csak éles tárgyakkal, pontosabban éles csomagolásba bújtatott tárgyakkal lehet behatolni. 
Ezt itt pedig már csak azért sem lehet megtenni, mivel Nadirék önkényesen, tehát saját ízlés alapján válogatták ki kedvenceiket, és így zenéjük is szükségszerűen túlmutat az egyes skatulyákon. Első hiba. Második hiba, hogy ezeket a zenekarokat ők is büszkén emlegetik, tehát még az „skatulyán kívüli újító” skatulyába sem férnek bele, hiába ötvözik ezeket a hatásokat nyilvánvaló lopásoktól mentesen, igazi kreativitással.
Hogy mik is ezek a zenekarok pontosan? Rengeteg lehet belőlük, hiszen az énekes Tauszik Viktor maga is folytatott kritikusi tevékenységet az egyik konkurens magazinnál, azonban párat mégis ki lehet emelni, elsősorban a Bolt Throwert, amit sokan előítéletesen "fáradt veterán death metal"-ként írnak le, valójában azonban egy teljesen önálló világgal bíró, lassan 20 éve egyenletesen magas színvonalú albumokat készítő brutális, súlyos és szigorú metal banda. Elsősorban utóbbi tulajdonságukkal, a szigorúsággal hatottak a Nadirra, ezt mindjárt a nyitó The Hungarian Underground Lifestyle-ban megmutatják. 
Ez a legkeményebb dal a lemezen, a mélyre hangolt gitárok lehengerlő töménysége egy másik fontos hatást, a Crowbart idézi, a megfogalmazás módja viszont jóval kompaktabb ennél a két zenekarénál: a lemezt többnyire 2-3 perces dalok alkotják. Kivételt ez alól csak az alig valamivel hosszabb Lake of Tears feldolgozás, a As Daylight Yields jelent, mely szervesen illeszkedik a saját dalok közé, valamint a sötét hangulatú, My Dying Bride-ot is felidéző Fauna Funeral. Az utolsó track, a Tenacity Blues ugyan fél órás hosszúságú, de ennek csak első néhány perce egy nagyon, sőt meglepően jól sikerült outro, aztán kb. 25 perc csend következik, ami után egy újabb feldolgozás jön, ezúttal a Meraudertől. Akárcsak a Lake of Tears átirat, úgy ez sem emelkedik ki a saját dalok közül. Van viszont egy harmadik feldolgozás is, saját maguk korai szerzeményét, a Writing the Requiem...-et dolgozták át, és ez a dal viszont üde színfolt lett középrészében hallható hangulatos, enyhén gothic metalos gitárdallamokra épülő szólóbetétjével.
A banda korábbi, Dark Clouds néven kiadott lemezeihez képest nem csak a kifogástalan hangzás miatt óriási az előrelépés, de zeneileg is sikerült kigyomlálni a feleslegeket: elsősorban a dallamos ének mellőzésére gondolok, a brutális hörgés-üvöltés ugyanis nagyon jól áll Viktornak, és változatos alkalmazása miatt nem is tette egyoldalúvá a zenét. Az eddigi munkássághoz képest több modern elem is bekerült a zenekar repertoárjába, a Ties that Bind pl. párhuzamba állítható a legutóbbi Slayer album (God Hates Us All) hasonló törekvéseivel, szaggatott riffelés, ritmikusan enyhén hangsúlyozott énekkel. Ennyi korszerűsítés szerintem mindenképpen belefér, ettől a világtól nem üt el annyira, hogy zavaró legyen. A Tenacity anyaga hosszú halogatás után jelent meg, tehát új dalok már biztosan vannak, és a folytatásra aligha kell sokat várni. Ne is kelljen.
9/10
a’ ördög
