Rögtön az elején, a nyitó I Myself the Visionary Head visszafogott, ábrándozós kezdésről beugorhat az Omnio korszakos In the Woods…, utána meg még jobban visszavesznek: lassú, merengős témák váltakoznak repetitív megközelítésmódban, ritmikai variációkkal, fokozatosan kibontakozva. Ennek ellenére ez itt még mindig a Sólstafir - ugyanaz a fura, kopár és nem evilági táj jelenik meg szemünk előtt, melyen korábbi, egészen másmilyen dalaik is játszódtak – bár az embernek már nagyon hiányzik egy vérbeli Sólstafir-féle gejzír-kitörés. De azt is megkapjuk a dal tizenhetedik percének környékén, nem annyira karcosan, amint azt eddig megszokhattuk, de így is zseniális, ahogy felpörgetik magukat, akárcsak az utánozhatatlan, kapkodós jellegű dobolás. A megszólalás pedig, az egész: a gitárok, a dobok, minden, teljesen organikus és (együtt)élő, ráadásul a tökéletesség ellenére egyben utal is korábbi hangzásukra. (logikusan, hiszen a felvételeket Izlandon készítették, a keverést viszont a profizmusáról híres Finnvox studióban végezték)
A második Nature Strutter-től kezdve aztán már direktebb a zene valamivel, akad jó pár húzós téma, de ezek sem brutálisak, inkább zsírosak, a vastagon bömbölő basszusgitár erős rockos jelleget ad a zenének. A harmadik Bloodsoaked Velvetben vaskos, Sepulturás riffeléssel is találkozhatunk, amúgy pedig lassan kikristályosodik, hogy két irányvonal váltakozása dominál a lemezen: egyrészt a pörgős/vad/rockos, másrészt az In the Woods… és Primordial fémjelezte drámai/érzelmes/merengős. Úgy tűnik, előbbi valamivel jobban áll az eredetileg pusztító vikingek képében felbukkanó zenekarnak, jobban működő fejlődési irány. Ezt a Ghosts of Light bizonyítja, mely a lemez legerősebb tétele: fékezhetetlen sodrásával, feszültségével felidézi némiképp az I Blódi Og Andát, noha zeneileg egyáltalán nem lóg ki a lemezről.
Számos egyéb, egészen különböző stílusú zenekar is megidéztetik, van, ahol ez jól sül el: a szín-In the Woods… Lux Farre-t feldobja az egészen korai King Crimson felemlegetése, a már említett Nature Struttert viszont majdnem hazavágja egyetlen riff erőteljes és felesleges Radiohead fílingje. (Hogy mennyire gusztustalanok tudnak lenni az indokolatlan, kacsintgatós jellegű, "megmutatjuk mennyire széleslátókörűek vagyunk, és nem csak buta metalt hallgatunk" típusú részletek, arra idén kivételes példa született, kritikájában ugyan ezt nem említettem, mert a kötött lírai forma azt nem engedte.) Aztán. Aki tudott mit kezdeni a legutóbbi Pelican ultra-erős szentimentalizmusával, biztosan örülni fog a Ritual of Fire nyitásának. Sajnos én erre csak annyit tudok mondani, hogy ez nyál, sőt, ez már majdnem megközelíti az utolsó Sigur Róst. Egy hirtelen váltással aztán színtiszta primordializmusba mennek át ismét, és vissza is kanyarodnak az első dal hangulatához. Tényleg jelen van a rituális, törzsi hatás is, a kicsit népies gitárdallamokkal együtt így az összkép párhuzamba állítható a VHK jobb pillanataival is. A kínos kezdéstől eltekintve ez is egy kiváló dal.
Összességében az is méltányolandó, hogy az ezer irányba mutató hatások ellenére hangulatilag teljesen egységes, konkrét nyúlásoktól pedig szerencsésen mentes a Masterpiece of Bitterness. Jó zene, meg lehet szeretni, és nem tagadom, én is megszerettem, ha nem is maradéktalanul. Mély, tartalmas, sokféle érzelmet rejt magában, nem ismerhető ki könnyen. Blabla. Én akkor is hiányolom a Sólstafir igazi arcát, túl sok a külső hatás, ráértek volna ezt a lemezt megírni 5-10 év múlva is. De az év legjobb és legtöbbet hallgatott lemezei között ettől még ott lesz. Ja, és attól tartok, ezzel csúnyán be is fognak futni, az igényesmetálos tábor ugyanis menthetetlenül le fog csapni rá, hiszen már nincsen randa ordibálás, gyilkolászás, csapkodás; széles néptömegek is tényként fogják kezelni azt, amit az ízléssel rendelkezők már eddig is tudtak: napjaink egyik legjobb metal zenekara a Sólstafir.
9/10
a’ ördög
kapcsolódó cikkek:
(kritika)
