Izland vulkanikus, mesebeli tájakat idéző földje már jó ideje kiváló táptalajnak bizonyul a művészetek számára. Björk felbukkanása óta egy Sigur Rós-t is adott a világnak ez a kicsiny nemzet, és a Sólstafir alakjában a ’90-es évek közepén végre egy igazán ízes metal zenekar is felbukkant a színen. Az 1996-os Til Valhallar debüt ep csak utólagosan hallgatva (2003-ban az orosz Oskorei kiadó újra megjelentette, bónusztrackekkel, hatszámosra bővítve) engedi sejtetni, hogy mekkora tehetségekkel van dolgunk. Négy kiváló, a norvég Enslavedhez hasonlítható stílusú dal alkotta eredeti formájában azt a kislemezt. És utána csönd következett, nem kevesebb, mint hat évig.

                 

Mint viking martalócok a gyanútlan kereskedőhajóra, olyan hirtelenséggel tör a hallgatóra az I Blodi Og Anda címet viselő új mű, nyers, de mégis profi hangzással, friss, különleges hangulatot árasztó gitártémákkal. A féktelenül vad, kissé egysíkú ordítás hardcore punk zenekarokat (Refused, Undying) idéz inkább, semmint black metal károgást, de kellő fantáziával eszünkbe juthat említett békés kereskedőket mészároló barbár tengeri harcosok artikulálatlan csataüvöltése is. Ez a tényező az, amely valószínűleg a legtöbb érdeklődőt el fogja riasztani a zenekar hallgatásától, méghozzá jó messzire, mi tagadás, elsőre engem is sikerült megijeszteniük, olyannyira, hogy egy ideig tartózkodtam a további próbálkozásoktól. Azonban egy pár héttel az első találkozás után éppen idegbeteg hangulatú zenéhez volt kedvem, és őket választottam. Jól is esett a lemez, továbbhallgatása során pedig meglepve vettem észre, hogy már egyáltalán nem vagyok ideges, sőt a zene sem az már, pedig az éneket még mindig ugyanaz az elmebeteg orgánum szolgáltatja. A vadállatként tomboló harcosok lecsillapodnak, körbepásztázzák tekintetükkel a horizontot, majd a tengerre merednek, melynek örök változása, örökkön állandó hullámzása mélyen a felszín alatt benne van a zenében is. Azt hiszem, éppen ez a rokonság a Sólstafir és az Enslaved ma már egymástól igen eltérő, „viking” metal muzsikájában.

A lemez két jól elválasztható részre bomlik, az első öt dal direkt, gyors vérontása után visszavesznek a tempóból, és az emberi érzelmekre terelődik a hangsúly, négy 10 perc körüli, kifejtős tétellel. Ezek közül nem csak szokatlan témájával lóg ki kissé a Bitch in Black című, szarkasztikus szövegű szerelmesdal, ugyanis van benne dallamos ének, torzítatlan gitár, és a durva vokál sem ordítás, hanem klasszikus károgás, annak morgósabb fajtájából. Egy másik dalban egy rövid rész erejéig női ének bukkan fel, hangulatában kicsit Annekét idézve a The Gatheringből, majd egy harmadikban zongora is felbukkan, fokozva a lemez második felének elmélyedt, ábrándozó jellegét. És az a legszebb az egészben, hogy mindvégig teljes marad a harmónia a kegyetlen és barbár vadsággal.

Azt hiszem, igazán sokat kaphat egy türelmes, téma és műfaj iránt nyitott hallgató ettől az albumtól. Ilyen nagy hatású, ugyanakkor egyedi stílussal bíró dalokat csak a legnagyobbak képesek produkálni, és mostantól a Sólstafir is közéjük tartozik.

10/10

a’ ördög