Felemás érzésekkel indul az ismerkedés, az intro-t én kihagytam volna, az ilyen felvezetéseket teljesen feleslegesnek tartom, főleg, hogy ez sem az igazi, de a Piercing Where They Might határozott léptekkel hagyja el ezt a világot és a következő egy órában egy földalatti alagútrendszer beleiben való séta lesz az időtöltésünk. Ugyanazt a benyomást közvetíti, melyet a gyermek élhet át, amikor először megy le a metróba, a félsz és a kíváncsiság elegye birizgálja oldalát, és szorosan kapaszkodva a szülői kézbe némán, de csodálkozó szemmel mered a kitárulkozó termekre. Az emberi képzelőerő erőteljes ihletői a mélység csarnokai, a csatornák, barlangok, az ott lapuló lények, a homály szülöttei. A középkor írói beszámolókat írtak Agarttha föllelhetetlen városairól, a világ királyának székhelyről, ahonnan alattvalói vezérlik az áramlatokat, a villámokat és egyéb természeti erőket, ahol több út vezet, mint a föld felszínén összesen. El akarjuk hagyni bolygónkat, de alattunk 20 kilométer vastag földkéreg megannyi felfedezetlen titka lappang. Ezek a folyosók egyben a tudatalattinkat szimbolizálják, az elrejtett indítékokat, a látens érzéseket, minden megmagyarázhatatlan félelmünk forrását. A zene kis léket vág szunnyadó mélységünk kopár falába, hogy kötelünket leeresztve barangolhassunk majd agyunk barázdáinak labirintusában, önmagunk felfedezhetetlen végtelenjében.
Leginkább a Blut aus Nord atmoszférája jelenthet segítséget az érdeklődőknek, viszont a Lurker of Chalice több lélegzetvételt hagy, és bár sok nyomasztó pillanatot közvetít, valahogy kábább, álomszerűbb az egész, kevésbé sötét és rideg. Zúzásról elvétve beszélhetünk, a black metal is csak egy kis szelete az összképnek, a drone és az ambient egyaránt fellelhető; a számokba arányosan épülnek be, továbbá a lágy harmóniáknak sincs híján a mű. Wrest nem követ sémákat, arányos szerkezeteket, a dalok a speciális légkörnek vannak alárendelve, melyet a különleges, sűrű, de nem bántó hangszerelésnek, a kreatív szólómunkának, és egyéb hangulatfestő elemeknek köszönhetnek, legtöbbjüket az egyedi torzítási, effektezési technikák adják.
Gyakran ugrik be egy kép; gyéren megvilágított, roppant méretű, ősöreg sziklacsőben haladok egy meghatározhatatlan eredetű, sejtelmesen sárgásfehér fény felé, mely felől émelyítő, párás szél fúj, búgásával betölti a teret, érezteti a mélység impozáns méreteit, az évezredek őrlő múlását, az entrópiát.
Hogy ehhez hasonló hatás elérése volt e Wrest szándéka, mikor a dalokat írta, nem tudhatom.
Talán felesleges minden magyarázat, vélhetően mindenkiben más tartományokat nyit meg, közelebb visz az elérhetetlenhez, és a megismerés során még több idegen régió bukkan fel. És minél többet találunk, annál kongóbb lesz körülöttünk az üresség.
Rendkívül különleges alkotás.
9.5/10
rtp
