A Dargaard-ban nincsenek riffek. Mert nem metal. Akik ismerik a duót, mosolyogva olvashatják eme prózai megállapítást, viszont akik számára ismeretlen a két osztrák muzsikus alkotta zene, meglepő lehet, hogy az eredetileg Abigor, Amestigon, Graumahd, Dominion tagok (Tharen és Elizabeth Toriser) eredeti stílusuktól igen távoli dimenzióban fogant zenét tettek le az asztalra. Esetükben a neoklasszikus jelző talán a leghelytállóbb.

A „Rise and Fall” a negyedik stúdióalbumuk, amivel a legutóbbi „The Dissolution of Eternity” korong (mely elég unalmasra sikeredett) után nem igen akarództam közelebbi ismeretségbe kerülni. Nem mintha értékelhetetlen lett volna, de egy In Nomine Aeternitatis (a bevezetőben említett mű) után nagy csalódás, mely a zenekar második és egyben legnagyszerűbb alkotása. Emlékszem, a legnagyobb hatással akkor volt rám, mikor fülhallgatóval fejemen egy éjszakai utazás alkalmával a kocsi hátsó ülésén bámultam a tájat. Ha figyelmes az ember, pontosan el tudja különíteni az est színeit, az indigókéktől a feketéig, és ezek a nüansznyi különbségek is más-más jelentőséget adnak a külvilág darabjainak, eltérő, gyakran változó tartalommal töltik meg a formát. Ezekhez adagolva a Dargaard egyfajta túlcsordult állapotot, szélesebb látókört, szinte félálomszerű eufóriát generált bennem, minden pszeudoklasszicista vonása ellenére.

A debüt (Eternity Rites) is remek hallgatnivalóként szolgált, néhány üresebb pillanattal ugyan, de amazokat leszámítva remek mű volt, és még most is az. Az albumcímekből az is kiderülhet, hogy egyfajta koncepció adja a zenéhez a mondanivalót. Az örökkévalóság, a kezdet és a vég, a születés és mulandóság, és a közte lévő fájdalmakkal és bánattal szegélyezett út inspirálta a zeneszerző Tharen-t. Ezek talán a végtelenségig kiaknázott témái a stílusnak, viszont a kevesek között is egyetlenek, kiknek munkái okán nekem is sikerült néha egy-egy nap erejéig komor szótlanságba burkolózni.

A „Rise and Fall” rendelkezik azzal a negatívummal, ami már a „The Dissolution of Eternity” esetében is zavart. Nincsenek igazán emlékezetes témák, a végtelenség hangulata már egy szűkebb helyre korlátozódott, inkább a magány, és üresség uralja az egyébként elődjénél tetszetősebb lemezt. Valahogy a Tharen által kreált dallamok nem fonódnak össze Elizabeth hangjával olyan tökéletesen, mint ahogy az „In Nomine Aeternitatis” esetében. Az egyesülés nem olyan természetes, akár ha egy elhidegülő kapcsolat utolsó együttléteire gondolunk.

Viszont van, aki ebben találja meg azt a szépséget amit keres. Talán a cím is erre utal: Felemelkedés és bukás. Tehát semmiképpen nem mondható el, hogy nincs benne plusz, dekadens érzésvilága sokak számára vonzó lehet. A témák jobbak, bár néhány helyen hiányérzetem támad, olykor pedig soknak tűnik a zenei eszköztár. Személyes véleményem szerint a „Bearer of Flame” a „Niobe” és a bonus track a „The Halls of Dargaard” hallatán nem lehet okunk panaszra, még van potenciál az egyébként egyre kevesebbek által hallgatott stílus jeles képviselőben. Kérdés az, hogy (ha egyáltalán lesz folytatása ennek az új történetnek) képesek-e legközelebb jobban kiaknázni tehetségüket.

6.5/10

rtp