Kifejezetten szokatlan a Hyatari első nagylemeze. Erre a jelzőre sokan pályáznak, és legtöbbször szokásosan rosszra is sikerül a matéria. A törekvésben már benne van valami gyanús dolog, erőlködés, kényszer és imázs. Mind ronda szavak.

hyatari2Amit The Light Carriers cím alatt hallunk tudatos produkciónak tűnik, és több hallgatásra sem mondhatjuk rá, hogy rádióbarát termékkel van dolgunk, de természetesen az eszmei értékét nem is ez fogja meghatározni. A 7 tétel közül az első kettőben csak gitárgerjedést hallunk, pontosabban, nagyon lassan, a legmélyebb tartományban pengetnek, de "konkrét riffek" még nem ütik fel a fejüket. A 3. és egyben címadó "dal" alatt találkozhatunk először ritmusokkal, és ebben az esetben a dobok helyett mindössze samplerekről beszélhetünk, ami ugyan nem mondható organikusnak, viszont illik a lassan kibontakozó minimál gitárjátékhoz. A Hyatari-t kevés töprengés után drone-doomnak könyvelhetjük el, ezen keresztül értelmezhető talán a legkönnyebben a zenei szféra. Tehát arról lenne szó, hogy az ortodox stílus bizonyos sajátosságait birtokolják, de a "romantikus" vagy éppen vérgőzös hangulat helyett inkább egy komor, a mélyűr deprimáló feketeségében való sodródáshoz tudnám hasonlítani.

A korong első hallgatásakor nyűgösen nyomkodtam tovább a track-eket, de egy-egy este feltettem olvasás mellé, és így kezdett felismerhető alakot ölteni a muzsika szerkezete, ami tulajdonképpen egyetlen hangulat tónusaival való kísérletezés, mely a korong folyamán felemelkedik, kiforr, a több hullámhegy után az utolsó, negyed órás Collapse-ben éri el a csúcspontját.

hyatari2

A zene alapjait sok, a háttérben megfigyelhető zaj, alig észrevehető szövegmondás, és egyéb meghatározhatatlan hang színesíti, éneket csak pár másodpercre csak a Freeform for the Disenfranchised vége felé tettek.

A The Light Carriers-et struktúrája miatt biztos senki nem hallgatja majd széjjel, de van benne egy különös atmoszféra és erő, ami miatt érdemes rá időt szentelni.

8/10

rtp

hyatari