„… Ahelyett, hogy a black metal szokványos sátáni imázsát kezdte volna másolni (a zenekarvezető gitárosról, Tenebresről van szó) egy rémálomszerű koncepciót választott, hogy a természetfelettivel és az emberi lélek félelmeivel foglalkozzon. A francia „malsain” szót erős jelentése miatt választotta, mely a „beteg”, „romlott”, „zavaros” fogalmakhoz áll közel. A zenei végeredmény az atmoszférikus doom death és a hagyományos black metal egy homogén keveréke lett. …„
Jól hangzik ugye?
A nagy szart hangzik jól. Amellett, hogy látszólag értelmes, logikus a gondolatvezetés, egyrészt balszerencsés ötlet egyes szám harmadik személyben biográfiát írni egy zenekarnak a saját oldalán, megmagyarázva ezzel azt, amit a befogadó oldalnak kellene magától interpretálnia, másrészt meg ott az a cseppet sem elhanyagolható tényező, hogy az emberi lélek félelmei elsősorban az ismeretlenből fakadnak. A gótikus/horror irodalom mesterei, mint Poe vagy Lovecraft sem jelenítették meg soha túlságosan közvetlen módon rémségeiket, utalásaikból, szemtanúk elbeszéléseiből, mondákból, történetekből ismerkedünk meg velük leginkább, ezzel is óvakodva a komolytalanná válástól. De vegyünk közelebbi, zenei példát: ott a The Ruins of Beverast, melyről nem tudunk szinte semmit, azon kívül, hogy iszonyatosan erős, ódon és sötét atmoszféra árad zenéjükből és a borítóban látható néhány fotóból. Ezzel szemben itt 5 hullának / holdkóros alvajárónak maszkírozott férfi és nő gitározik és dobol a technikailag amúgy korrektül összerakott klipben. Vezet ez valahova?
Mégis, ne ítélkezzünk elhamarkodottan: higgyük el nekik, hogy a skatulyák és a klisék fogságából való kitörési vágy vezette be őket az erdőbe, és nem az olcsó és gyors siker lehetősége. Én azt mondom: ne kattintson egyelőre egy olvasó sem a zenekar honlapjára, és pláne ne nézze meg klipet sem. Koncentráljunk a zenére.
Vaskos, hideg, monoton és disszonáns riffelés az alap, jellegzetesen Katatoniás pulzálással. A svéd zenekar ezt a sajátos stílust a Brave Murder Day lemezén „fedezte fel”, a Malsain ennek átvételével olyan előadók sorába áll be, mint a Khold, a már említett Forgotten Tomb, vagy a kommerszebb finn Rapture. Ezekhez a bandákhoz hasonlóan a Malsain sem egyszerű kópiabanda, rövidebb dalokat írnak, sűrűbb váltásokkal, melynek eredményeképpen a hangulat is másmilyen. Zúzósabb, agresszívebb, az elmúlás szaga ugyan ott kavarog a levegőben, de mégis, ez csak egy vadul zakatoló rémálom. (Ennyiben tehát helyes volt az önjellemzés.) Annak viszont kifejezetten kellemes, még ha nem is egyformán erős minden dal. Hibáznak a hatodikkal is, amiben nagyon nevetségesre sikerült az ének, főleg az elején nem kéne erőltetni az ’a capella károgást, amiért csak úgy mellékesen egy leányzó a felelős. Nincs igazán különleges hangja, de a többi számban jólesően acsarkodósan és durván szólal meg. A szintizátorral is akadnak problémáim, van, amikor afféle gótikusnak szánt belemaszatolásokkal ront a zenén, máskor viszont hallgat, amikor be kéne segítenie, de alapvetően ez nem vészes, többnyire ugyanis a megfelelő szolid támogatást nyújtja.
A lemez hossza egy demós dal hozzácsatolásával éri el a 29 percet, ezt nagylemezként megjelentetni talán furcsának tűnhet, de nincs túlzott hiányérzete az embernek. Aki mindent begyűjt, ami valamennyire kiemelkedik a szürke masszából, az ezt is szerezze be, amúgy nem kötelező darab.
7.5/10
a’ ördög