[size=1">„a káosz megfejtésre váró rend” (Az ellentétek könyve)[/size">


Fantômas koncertre azért is jó járni, mert ők még odafigyelnek a nyitóbanda gondos megválasztására, így az ember biztos lehet abban, hogy nem kell egy előzenekarként aposztrofált büntetőbrigád fárasztó produkcióját háttal a színpadnak, fülre tapasztott kézzel végigszenvednie, hanem valószínűleg kellemes zenei élményben lesz része. Így volt ez idén Bécsben is, hiszen Pattonék előtt a Guapo jött, látott és meggyőzött, hogy a progresszív rock mint olyan, még nem teljesen értelmét vesztett fogalom.

Az angol Guapo 1994-ben kezdte meg zenei tevékenységét, Matt Thompson (gitár, bőgő, elektronika) és Dave Smith (dob, ütőhangszerek) duójaként. A felállás sokszor kiegészült, mostanra pedig egy állandó tag (Daniel O’ Sullivan – billentyűs hangszerek, gitár, elektronika) csatlakozásával trióvá bővült. Ebben a felállásban rögzítették Five suns címü 5. nagylemezüket, amelyről most írni szándékozom.

A lemezt behelyezve konstatálhatjuk, hogy 8 dalt pakoltak rá, később aztán rájövünk, hogy csak hetet, hiszen a 6. dal helyére egy perces néma csend került (ennek funkciójáról később). Egyébként ez a lemez egyetlen azonnal befogadható perce, érdemes tehát ezzel kezdeni az ismerkedést, sőt konzervatív zenehallgatók itt akár be is fejezhetik.

A címadó szerzemény (Five suns) egy 5 részre osztott 47 perces dalmonstrum. Úgy indul az egész, mint valami nagyon elvetemült King Crimson improvizáció, 3 perc alatt totális káosz kerekedik, majd megérkezik a Five Suns többször visszatérő, igaz más formában, de ismétlődő fő témája. A billentyűs hangszerek dominanciája jellemzi a lemezt (van itt minden – mellotron, Rhodes piano, harmónium – tehát nem gagyi műanyag hangokra kell gondolni), de ahol a zene úgy kívánja, ott megszólal a gitár is. Dave Smith dobos nem üt egyszerű dolgokat, de legalább jól csinálja- értem ezalatt, hogy az összetett ritmusok ellenére sem veszik el a húzás a játékából. 47 perc alatt megtörténik szinte minden, ami megtörténhet, mégsem válik zagyva témahalmazzá a lemez, nincsenek unalmas, öncélúan hosszú hangszeres szólók. Van viszont korlátlan zenei szabadság, amibe ugyanúgy belefér a noise, mint a free jazz és a hangulatfestő, atmoszférikus részek, ismétlődő, hipnotikus témák, mindez kitűnő arányban, minden hang a helyén van, és mégsem lesz mesterkélt az egész. Az sem elhanyagolható tényező, hogy a lemez meg van áldva egy csakis rá jellemző fura hangulattal, ami kissé nyomasztó ugyan, de mazochista hajlamú zeneszeretők élvezni fogják, ebben biztos vagyok. Most is kifejezetten kellemes hallgatni, egy ilyen esős reggelen, mint a mai. A Five suns 5 tétele után következik az egy perces csend, amiről fentebb szóltam, elválasztandó a 47 perces szerves egészet a következő két különálló daltól (Mictlan, Topan). Míg a Mictlan ismét egy összetett témákat felvonultató dal, addig a Topan megfelelő lezárása a lemeznek, lévén jóval szellősebb a szerkezete, persze csak Guapo szinten nevezném annak...


Ismerve a zenekar korábbi munkáit, úgy érzem, ez eddigi legbefogadhatóbb lemezük, ugyanakkor nem váltak kiszámíthatóvá, sőt ismét eljutottak egy újabb szintre. Nem vitatható a zene progresszív mivolta, itt valóban az volt a cél, hogy valami új szülessen, ezért is nehéz körülírni, vagy valamihez hasonlítani, de ez semmiképpen nem negatívum. Talán a már említett King Crimsonhoz áll legközelebb a Guapo stílusa, de ez közel sem jelenti azt, hogy olyan, mint a Crimson, inkább az alkotáshoz való hozzáállásban van hasonlóság. Mindenképpen kilóg a Five suns a futószalagon gyártott prog.rocknak nevezett lemezek közül, nem is kilóg, kiemelkedik. Ajánlom mindenkinek, aki nem arra kíváncsi, hogy hány hangot képes lefogni a gitáros egy másodperc alatt, hanem valóban valami semmi máshoz nem foghatóra vágyik.

guapo

9.5

ktibi