Manapság egyre nagyobb kedvvel hallgatok nonszensz névvel ellátott bandákat, és "miután asztalomhoz jött a vén cigány, és megkérdezte mi a nótám" egyből rá kellett vágnom, hogy a Satanic Warmastertől, ha lehetséges a Carelian Satanist Madness-t kérem alásan, melynek folyamányaként a "szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik" effektus következett, akárha megnyomták volna a pause gombot, és azonmód az értetlenség és a düh szurkáló verítékgyöngyei ütköztek ki a halántékokra.

Természetesen ez nem így történt, de, hogy ebben a cikkben is idézhessek, muszáj volt a bevezető köré ezt a béna képzeletbeli filmrészletet megosztani az olvasókkal.

A történet azonban "based upon a true story" tehát a fejvesztés mégiscsak igazságtalan ítélet volna velem szemben, sőt még csak nem is céltalan okok irányították kezemet erre az elvetemült tettre, így akár ártatlannak is találtathatok végezetül.

Amikor a bandát ajánlották, valami múlt ködébe vesző fantasy card game figura csillant fel lelki szemeim előtt, mint minden jobb érzésű kamasznak, és midőn pár hete egyik naiv cimborám is rákérdezett egy hétvégi kerti összejövetelen, mit is szeretnék hallani, kénytelen voltam a fenti őszinte választ adni neki. Azt a nézést ami következett, tanítani kéne.

     

A kompromisszummentes elhatárolódás szép példája a fenti eset, és nekünk, mint sátánista ezenfelül nemzetiszocialista muzsikákat nagy kedvvel hallgató publicistáknak nagyobb öröm a rosszindulat ártó sugarait magunkba nyelni, mint a felsorolt tények mellé megjegyezni, hogy Szerb Antalt is nagyon tudjuk szeretni.

Ebben az egész felvezetésben valahol benne akar lenni, hogy egészen elképzelhető, hogy a csapat a névválasztást, nem biztos, hogy egy jól sikerült fiatalkori ivászattal egybekötött szerepjátékozás közben agyalta ki, hanem a komoly és megfontolt öntudat terméke, akik a már említett elhatárolódás miatt jutottak ilyen dűlőre.

Az első 7 másodperc elég ahhoz, hogy a csekély időtartamhoz képest viszonylag pontos képet kapjunk a zenei szféráról. Sűrű, tüskés sound, középtempó, egyenletes riffelés, komor de könnyen követhető dallam, és igazán szájlefelégörbítésre késztető durva vokál. A nyitó Vampiric Tyrant a lényeg közepébe csap, elővezeti a továbbiakban várható érzésvilágot, amiben a következő benyomások szerepelnek: Porig égetett falvak, megcsonkított tetemek, forradásoktól és sebektől csúfított, a vérszomj mámorában szemüket forgató harcosok, barlangokba behúzódott rettegő népek, füst és égett hússzag, kínzóeszközök és a fájdalom hisztérikus sikolyai, és ugyan eléggé ódzkodom a szóhasználattól, de ki kell mondani, van benne egy adag fantasy hangulat is, amin semmiképpen ne a Tolkien-i mesevilágot tessék érteni.

      

A lassabb tételeket karmolom leginkább, mint a címadó, vagy a My Dreams of 8, mindkettő remekbeszabott, keserű dallamokat kínál, a tempósabbak, mint a True Blackness, vagy az Untitled az első Nattefrost korongra hajaznak minimálriffjeiket és szúrós hangzásukat tekintve, az előbbi pedig be kell, hogy lássam Mayhem - Deathcrush téma egy az egyben. Igazán megkapó továbbá az Eaten By Rats, mely a felsorolt erényeket egyszerre juttatja felszínre, felemelő mikor a refrén és alatta a téma együttes hatására az ember valóban patkányrágcsálta hullákról vizualizál.

Zárásként egy lassú orgonajátékból és krákogásból álló darab szolgál, ami valószínűleg csak arra kellett, hogy 40 perc felé emelje az anyagot, mert amúgy alig több fél óránál az egész, és ebben a töménységben ez teljesen rendben is van.

Summa summarum a Carelian Satanist Madness is abba a furcsa kategóriába helyezendő, amit eleinte csupán korrekt, de semmiképpen sem figyelemfelkeltő kiadványként aposztrofál az ember gyereke, majd hetek múlva szégyellősen bólogatva elismeri, hogy bizony mindennap meghallgatta.

rtp

9.5/10