Nattefrost alaposan megosztja a black metal híveket, még az amúgy normálisnak tekinthető emberek között is akadnak olyanok, akik még mindig a 90-es évek első felének Carpathian Forestjére jellemző romantikus-misztikus hangulatvilágot várják tőle, és a műfajt majdnem pontosan ellentétesen értelmező, egyszerű, súlyos riffekre építkező, perverz szövegekkel megáldott szólólemezét nem tudják mire vélni. Pedig a Vér és Hányás a maga módján hibátlan, maradandó alkotás: húzós, kemény, sötét, gonosz, mocskos. Mert a romantikus, a szép, és a tragikus már megvolt. Varg Vikernes erkölcsi eszményképeinek persze nem felel meg az általa képviselt ideológia, de hát ez legyen a legnagyobb baj, úgyis ideje felnőni.

Az egyetlen komoly kérdés, amit felvethetett az a lemez, az a szokásos "Innen vajon hogyan tovább?" volt. Nattefrost válasza: "Sehogyan. Minek, amikor a saját hányásunkban is fetrenghetnénk?" Csakhogy ez már nekem sem tetszik. Akárcsak a Darkthrone esetében, itt is addig lett mondogatva, hogy "még primitívebb, még egyszerűbb, még minimalistább", mígnem tényleg eltűnt minden apró csavar, minden kis rafinéria, jelzésértékű finomság, zenei csattanó, egyszóval minden, ami fontos:. Mondhatni: Nattefrost kifingott.

Kezdjük a hangzással. Lapos, és halk, a Blood & Vomit klasszisokkal szólt erősebben, és ok, elismerem, vannak zenék, amik ennél sokkal rosszabb hangzással is élvezhetőek, de ide ez egyáltalán nem passzol. Szinte keresztrefeszítésért könyörög Nattefrost azzal, hogy az előző lemezen ellőtt poénokat, (vécézajok, hányás, női sikolyok) használja fel ismét, csak persze lényegesen szarabbul. A szövegek terén ugyanez a helyzet, tematikai újításként a Preteen Deathfuck említhető csak meg, az előző lemezen a gyermekmolesztálás véletlenül maradhatott ki.

Összességében ez a lemez egyfajta öngyilkos performanszként értelmezhető, Nattefrost mazochista öncsúfolásaként. Persze az összeesküvés-elmélet gyártó társaság most majd a rajongók szántszándékkal történő, ismételt szemenköpéséről fog beszélni, pedig ez csak másodlagos. Aki ugyanis nem hallja a látványos visszaesést az előző lemezhez képest, az szimplán hülye. Alig egy-két kiemelkedő dal van, (A Primitive Death-ben már annyira nincsen semmi, hogy az már jó) noha egyik sem igazán hallgathatatlan, leszámítva a idétlen gajdolással kísért Dinsadansdjeveldyrkaar-t, valamint a záró The Death of Nattefrostot, aminek a címéhez nem kell kommentár. Egy rádióbevágásokból össze-nem-rakott, haszontalan, értelmezhetetlen zajhalmaz. A kérdés adja magát: Követi-e feltámadás Nattefrost halálát? Ezt a Nekronaut második részéből tudhatjuk majd meg.

6.5/10

a’ ördög