Nyár elején megjelent Steve Roach újabb lemeze. Ez a hír, gondolom kevés hazai zenebarát szívét dobogtatja meg. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy az enyémet is csak annyiban, hogy birtokában vagyok az amerikai ambient muzsikus eddigi, szám szerint 58 lemezének (ezek közül sok dupla, tripla), így magamra nézve kötelezőnek tartottam ennek beszerzését is. Remélem, sokan megértik ezt a gyűjtőszenvedélyt, elég, ha önmagamtól ijedek néha meg… Ugyanakkor azt kívánom, bárcsak ne lennék ennyire maximalista – pláne, az új lemezt hallva, amit kb. 50 hallgatás után sem tudnék megkülönböztetni a többitől. Így a következőkben bővebben írok magáról a zenészről és általában a zenéjéről; ez illeni fog eme legújabb opuszára is.

Steve Roach lemezei a nyolcvanas évek legeleje óta folyamatosan jelennek meg. Jellemző és tulajdonképpen szimpatikus, hogy minden új albumának külön körítést, imidzset kreál. Mindegyik valami nagyon misztikus, hangulatos, távoli, gyakran megfoghatatlan témát jár körbe, az ehhez szükséges viszonylag minimalista zenei megoldásokkal. Egymástól teljesen eltérő témákat választ és azt próbálja meg az atmoszférikus, elektronikus, ambient muzsika eszközeivel bemutatni (pl. sivatag, emberi test, gének, fény, ősemberek, sámánok, folyók, űr, álom, illetve ezeknél megfoghatatlanabb témák).


Steve Roach a szakmában igen elismert szintetizátoros, percussionista és stúdióvarázsló. Kultikus figura, aki az arizonai sivatagban lakik, vulkán-kráterekben és barlangokban ad koncerteket és az ambient-színtér egyik nagy öregjének számít. Az esetek nagy részében vendégzenészekkel játszik (Bryan Metcalf, Vidna Obmana, Jeffrey Fayman, Robert Rich, stb.) és hát ezek a legjobb lemezei (személyes kedvencem – egyben talán a legváltozatosabb – a Kiva, Ron Sunsinger és Michael Stearns közreműködésével). Azt kell mondjam, az egyedül jegyzett albumai csak az igazán szárnyaló, transzcendentális hangulat-barátoknak, nyugis szintiszőnyeg-rajongóknak jöhet be tartósan. Lemezei általában nagyon hosszúak, lehetőleg a CD-re préselhető lemezidő határát feszegetik, elég gyakran egyetlen, 71-73 perces számból állnak. (Hol van már az az idő, mikor az Anathema 23 és fél perces „Dreaming: The Romance” című száma volt gyűjteményem leghosszabb darabja?) Az igazán kitartóak pedig még a lemezen hallható hangok számát is nyugodtan megszámolhatják közben. Ilyen ez a mostani, négy (!) CD-ből álló lemeze is. Mindegyik 73,5 és 74 perc közötti (pedig már gyártanak 80 perces CD-ket is!), és sorban 5, 10, 13 (ez nála talán rekord) és 1 számot tartalmaznak.

Igazából az eddig leírtak ironikus hangulatával ellentétben tiszteletreméltó Steve Roach tudatossága, maximalizmusa, igényessége. A zene befogadásához azonban tényleg megfelelő hangulat kell. Sokáig kitartott, spirálszerűen hömpölygő hangfolyamok kúsznak egymásra, s ebbe az alapba illeszkedik egy-egy hangfoszlány (pl. csörgő, természeti hangok); igazi altatózene. Simán el tudom képzelni, hogy egy kráter belsejében, látványos vizuális show-val megtámogatva (mint ami szokott is lenni) hatalmas élmény lehet. Otthon azonban veszélyes hallgatni: mindig meg kell néznem, ver-e még a szívem, olyan nagy nyugalmat áraszt a muzsika. És ettől a veszélytől nehezen fogok szabadulni, ugyanis a www.steveroach.com honlap legfrissebb híre szerint már kanyarban van az új lemez… Segítség!

7/10

VD