Nagyon nehezen jutottam el érvényes, maradandó gondolatok megfogalmazásig a SOAD új lemezével kapcsolatosan, mert rengeteg paradoxon van mind a zenében, mind a hozzá való viszonyulásomban. Ami viszont teljesen egyértelmű és tárgyilagosan megállapítható: a nagy sikert aratott Toxicity (2001) nem egyszeri csoda volt, már ha csoda volt, ugyanis a kiadatlan dalokat tartalmazó Steal this Album! viszonylagos halványsága után újra egy több figyelemre érdemes lemezt sikerült produkálniuk. Ez azt jelenti, hogy megint van egy, az egész albumot átívelő hangulati egység, valamint a dalok színvonala is egységesen magas, biztos, hogy az első hallgatás után egy időre kirobbanthatatlanná válik a lemez a cd-lejátszóból.

Egy időre.

Nálam ez az idő három nap volt, utána viszont annyi. Megszerettem a lemezt gyorsan, széthallgattam és vége, meguntam. De itt jön az első paradoxon: meguntam, de nem utáltam meg, hánynom sem kell tőle, mert a SOAD nem úgy felületes, mint mondjuk a Nightwish vagy a Linkin Park, inkább csak egydimenziós. Populáris, igen, slágeres, igen, de akkor is: itt igazi gitárriffek vannak, igazi kreativitás van a dalszerzésben, nincsenek panelek alapján felhúzott, piaci tudatossággal megtervezett dalszerkezetek. Magyarul: ez a banda nem műanyag. De a fülemben már ott vannak a dalok, minden, amit érdemes volt kinyerni a lemezből, és így már semmi nem motivál arra, hogy ismét meghallgassam. Nincsenek újabb tanulságok, nincsen emésztenivaló. Könnyed vegetáriánus konyha ez, az egzotikus fűszerek és a mesteri adagolás sem változatják igazi szellemi táplálékká a Mezmerize-t. Pedig mindennel megpróbálkoznak, a lemez egyik legkiemelkedőbb momentuma, a Radio/Video pl. erős délkelet-európai ízeket tartalmaz, amire még rátesz egy lapáttal a sramli ritmus. A másik csúcspont a számítógépes beszédhangokkal megspékelt Old-School Holywood, ami érzelmileg a legmélyebbre ható dal, ennek ellenpólusaként viszont itt az első kislemezes dal, a B.Y.O.B. (Bring Your Own Bombs), mellyel ugyanabba a csapdába esnek az örmények, mint a Rammstein az Amerikával: idegesítően, egyértelműen kétértelmű a dal mondanivalója, a téma mondani sem kell, az iraki háború.


Végig lehetne menni a lemez összes dalán, könnyű dolga volna a kritikusnak, mindegyikben van valami, ami különlegessé teszi, hibátlan slágergyűjteménnyel állunk szemben a maga módján. A korábbi lemezekhez képest szembeszökően sokat énekel a gitáros Daron, a főállású énekes Serj Tankiannal közösen bravúros duetteket nyomnak, komolyan mondom, hallani kell ezt a lemezt. No de megvenni? Hát csak tessék (tömni a multikat) , de én szóltam…

7.5/10

a’ ördög