Dzsorzs Klúni, kedves rossz doktorunk a főhőse Lem Solarisának nem fekete-fehér filmváltozatában. Kedves másfél órát szerzett nekem. Örökös feszültség, sehol egy ijesztő hulla, pedig minden pillanatban vártam, hogy gyorsan az arcomba tolnak valami egész vásznat beterítő rémpofát, mely tudatalattimba égeti magát és a megfelelő pillanatokban előtolakszik. Mikor kijöttem a moziból azt vettem észre, hogy a feszültség nem oldódott, az a hihetetlenül monoton aláfestő zene borzolta agyamat továbbra is. Mondtam magamban, hogy ez kell, remélem kiakasztom vele kollégámat a közösen használt irodahelyiségben.

Megszereztem, ezzel szemben saját magam kezdtem egyre többször terrorizálni a Cliff Martinez fémjelezte „variációk egy összhangzatra” filmzenével. Miért is jó ez nekem?

A visszatérő főtéma, melyet valamiféle „mély-csilingelés” néhány vonóssal megtoldva kiválóan alkalmas barátnőket közelebb vonzani alantas szándékainkhoz a besötétített szobában, esetleg ha a kezdődő pánikrohamot kívánjuk még intenzívebben meglovagolni (az Ulver – Quick Fix of Melancholy Ep-je mellett) szintén számíthatunk rá.

Jobb kedvünkben akár háton fekve merenghetünk szobánk falának érdekes repedésein, vagy ha szeretnénk fokozni egy esetleges olvasmányunk feszültségét, még jobb.

Hogy valami kevésbé ijesztőt is mondjak: Szerintem kevés ilyen összeérett filmzene van mostanság, ebben a-tól z-ig újraélhetjük a történetet, nem pedig a manapság oly szeretett előadók válogatott dalait hallgathatjuk meg egymás után. Nem egy viva best of, hangulatzene hangulatembereknek.

r.t.p.