1.

A fülledt, szellősodorta tértelenség tintacsápjai kúsznak a menekülő nap néhány utoljára maradt vöröslő-sárgálló nyílása felé. Valamiben vagyok, vagy valamitől elszakadtam? A vonuló tűzóceán végső búcsúja. Valaki utoljára látta a naplementét, elszívta utolsó cigarettáját, bámulta a jelent, míg az ki nem csúszott az a fókuszból, s az előbb oly sziklaszilárdan ható bizonyosság csalfa álomképként zuhan tudata lomtárába. Ő és én. Aki gondolja, és akit gondolnak. Szédülést érzek, a parázs szilánkjai éhenhalnak, kapaszkodok és mosolygok, nyűtten és cinikusan megszabadulok ruháimtól, hátradőlök a sírt takaró márványlaphoz hasonlatos fekvőhelyemen, a kéz akárha imára kulcsolódna, levegő kifúj és kezdetét veszi a pihenés nélküli alvás.


2.

Hűvös simogatás, szél fú a számba, lépések az otthon felé, dermesztő félelem a hátam mögött, mely alatt jólesően lapul meg a biztonságot adó tudás. Tudom; ha nem fordulok meg, nem eshet bajom, tudom; újra és újra eltűnök, de majd felbukkanok, és tudom: hogy eltűnni milyen jó dolog, mint első szívdobbanásunk, melyre emlékezünk.

A felhők kontúrjai feketék, a lakótömb épületei közt egyhelyben álló emberek, némelyik füstöt fúj, néhányan egész közel egymáshoz, mintha beszélgetnének, legalábbis ha mozogna a szájuk, ezt hihetném, de nem. Aki keresett megtalál és elmondja; itt sokan haltak meg, van aki mindig elégtételre szomjazik, és bár kicsit aggódom, nem tartom ezt olyan fontosnak. Hiszen már mindannyiunk sorsa eldöntetett, mikor megkaptuk szerepünket, és aki menekül, csak felhívja magára a figyelmet. Informátoromnak igaza lett, egy leány még aznap éjjel kínhalálát lelte saját otthonában.


A lift elromlott. Be van szögelve az ajtaja, mi másért tették volna? 10 vagy talán több emeletet gyalog megtenni ebben a lepusztult lépcsőházban, ami ráadásul teli van pakolva kacatokkal, köztük egy idős férfi próbál rendszert kialakítani. Mond pár szót a múlt heti eseményekről, megköszönöm szavait és folytatom utam. Itt senki nem takarít. A legfelső emeleten még a világítás is hiányos, izgatottan meredek a megadott ajtóra és megmozdul a sarkokban lapuló lény. Rossz a cím, soha nem fogom megtalálni őt. És megint esik.

Sok – sok hónapot sétáltam már visszatérő és új helyeken, nagyjából azonos szabályokat kellett ismernem: a sejtelem valóssággá válik, a gondolat teremt, és a vakrémület az egyetlen menekülési út. Kerestem őt, bár nem tudom mit kérdezhetnék tőle, talán csak jó lenne látni, hogy milyen most. Sokszor éreztem, hogy egy lépésre van, az ajtó mögött, vagy az utca túloldalán, látták errefelé, az itt lakók ismerik jól. Lehet, hogy ő nem akar velem találkozni?

3.

Az elmúlt hetekben rendszeresen felébredek éjjel. Nehezen mozdulok, mázsás súly van rajtam, még peregnek a másik világ képei, a szűkülő összekötő csatornákból a zene szakadatlanul fülembe szűrődik. A lebegő – visszhangzó zongorajáték és mellotron, az összhangzatok, a csillámlóan tiszta fényességű cinek, a szinte hallhatatlanul puffanó lábdobok, a búsan pengő bőgő és a naprendszeren túlról érkező szaxofon zavarba ejt, hiszen napoknak tűnt, míg odaát sétáltam. Aha. Hogy még mindig forog az a cd, amit fél órával ezelőtt feltettem? Az a német zombicsapat a hullaszagú bárjazzükkel.


Kik is ők? Ravasz határátkelők, akik kijátszották az őröket? Nevetve rajtunk álomszerű kábulatba ringatják a földet, elveszik amit akarnak, majd továbbállnak, hogy új áldozatokra lessenek? Vagy itt ragadtak volna és otthonuk dallamait idézik fel honvágyukban? Igen, ennyi vágyódás csak ezt jelentheti.

Vissza akarok térni, vissza abba a borzongtató és magányos helyre, ahol örökké kereshetek és soha nem találok semmit. Ahol az élettelen dolgok is változnak és mozognak, ahonnan minden rettenetes és csodálatos vízió után újra születhetek. Zuhanás, ébredni és mozdulatlanul heverni, figyelni a vonuló éjszakai felhőket, hallgatni a távoli mennydörgés megnyugtató hullámait, és várni a kiábrándító napfény első éles sugarait.


rtp

10/10