A VHK a kedvenc magyar zenekarom. És ez annak fényében a legmegmagyarázhatatlanabb, hogy zenéjük egyes elemei külön-külön nem állnak közel az ízlésemhez. A már működése közben kultikussá vált együttes 1988-ban, mikor már 12 éve létezett, adta ki első lemezét. Míg itthon hosszú évekig tiltólistán voltak, csak álnéven, engedély nélkül koncertezhettek, addig nyugaton neves alternatív zenei fesztiválokon játszottak nagy sikerrel, s a külföldi zenei újságok és rádiók elismeréssel nyilatkoztak róluk.

 

A szocializmus kulturális zenei „őrei” döbbenettel vegyes félelemmel álltak a gimnáziumi évek alatt megalakult Halottkémek koncertjei előtt, s betiltásukat a fiatalokra gyakorolt negatív hatásuktól való félelemnek köszönhették. Kaotikus, döbbenetes koncertjeik és azok felvétele azonban nyugaton neves híveket szerzett a zenei színtérről, így lemezeik – személyes barátság révén – előbb az Alternative Tentacles, majd a Neurot Recordings gondozásában jelentek meg. 1988-tól 2000-es feloszlásáig a Vágtázó Halottkémeknek hat nagylemeze és egy hivatalos koncertlemeze jelent meg. Internetről emellett letölthető néhány koncertfelvételük a nyolcvanas évek elejéről, amelyek meghallgatása nem hagy kétséget afelől, hogy akkoriban a legextrémebb bandának számítottak Magyarországon. 

Az együttes vezetője, Grandpierre Attila énekes és elismert csillagász hihetetlenül erőteljes eszmei hátteret hozott létre a zenekar köré. Ennek alapjai a Természet, a Világegyetem teremtő ereje, az ősmagyarság kultúrája, a sámánhit, a vad szenvedély, a lélek szabadsága, a magasabb rendű létezés, s más efféle fennkölt, megfoghatatlan fogalmak. S ezt a stabil gondolati hátteret nagyon markánsan fejezik ki egyéni zenéjükben.

A VHK zenéje semelyik más zenekaréhoz nem hasonlítható. Ez az egyediség első lemezükön, a „Halál móresre tanítása” című, bő félórás zenei utazáson is egyértelműen kiütközik. Én magam – életkoromnál fogva, hiszen pont egyidős vagyok a zenekarral – nem tartozom az ős-rajongókhoz; a kilencvenes évek második felében ismertem meg a zenekart, s először ezt a lemezüket hallottam. Semmi máshoz nem hasonlított, amit addig hallottam, nem lehetett kapaszkodni semmibe. És olyannyira eltért addigi zenei ízlésemtől, hogy én is csodálkoztam, mikor első hallgatásra beleszerettem a zenéjükbe. (Valamiféle magyarázatot adhat az a személyes adalék, hogy az a lány ismertette meg velem a zenekart, akibe akkoriban szerelmes voltam, s máig nosztalgiával gondolok arra az időre.)

Hatalmas, világnagyságú gondolatokat ébreszt az arra fogékony hallgatókban a kultikus csapat első albumán hallható muzsika. És ez annak ellenére igaz, hogy magában hallgatva a gyakran káoszba hajló zenét, illetve Grandpierre Attila a zenétől első hallásra nagyon távol álló, irritáló, magas fekvésű, érces hangját, azokban nagyon nehéz bármiféle vonzó harmóniára lelni. Ám az együttes zenéjében nem is cél a harmóniára törekvés. Az ősi világ, az ősi magyar kultúra, a mindenható Természet, a halhatatlan emberi lélek bemutatására azonban tökéletes alapot ad ez a zene. A rémítő, s ugyanakkor fennkölt hangulatot jól szolgálják a dobok, üstdob, egyéb ütőhangszerek, sípok, szintetizátor, gitár, hegedű és különféle énekhangok, kiáltások, üvöltések váltakozó használata. A lemez hallgatásához én mindig el is képzelek egy ideális helyzetet: erdő szélén, éjszaka, egyedül, a csillagokat bámulva. Ha egyszer lehetőségem lenne így végighallgatni ezt az albumot, már az első hangok után misztikus, „világfeletti” hangulat kerítene hatalmába, ebben biztos vagyok.

A gyorsuló ütemben puffogó doboknak, az üveghangon rezdülő távoli gitárhangoknak, a történelem előtti időkbe sodró dallamoknak hatalmas ereje van az ember elméjére és érzelmeire. Mekkora időtlen hangulata van már a „Mi történt?” c. szám első egy percének? A „Tárulj, világ!” és az „Élő világegyetem” sámánisztikus ritmusait hallva pedig erő tölti el az embert. Rajongói véleményemben biztosan osztoznak mindazon olvasók, akikkel együtt (ismeretlenül is) talán egyszerre varázsolódtunk el a mindig egyedien, gyakran spontán módon levezényelt koncerteken (többek között a Neurosis-szal közös Almási téri bulin is).

A zene erejét mutatja ez a cikk is, amit végigolvasva nem ismerek konszolidált személyiségemre. De hát ez ösztönösen jött belőlem, mint ahogyan magától indul be egyszerre az agyam és a testem is mind a mai napig, ha a Vágtázó Halottkémek zenéjét hallgatom. Kár, hogy nincs folytatás…

valdav

10/10