A metaltörténelem egyik legnagyobb riffje kezdi az a 43 percnyi tömör lúdbőrözést, mikor a néhány pillanatnyi csatazaj az elviselhetetlenségig fokozódna. Taneli Jarva (basszusgitár/ének) aláhörrent ennek a csoda beindulásnak, és együtt van minden.

1995-öt írunk, a lapok szerint a metal halott, néhány zseniális dolog készül, de dömpingről szó sincsen. Jelezném, hogy alapjaiban heavy metal zenét hallhatunk, annak is az esszenciáját, pillanatnyi üresjárat, vagy felesleges hang nélkül. Az ének viszont a banda első két albumát idézi. A debüt Shadows of the Past igazi „fűst és hóillatú” death metal volt, gyomorból jövő énekkel, valami egészen különös hangulattal (bár nem is ritkán töltelékekkel). A North From Here pedig már rákapott a progresszívebb vonalra, némiképpen változatosabb vokalizálással, dallamosabb és „hasítóbb” gitártémákkal.

Miika Tenkula (gitáros/fő dalszerző) a harmadik nekifutásra viszont nem bírt magával, a sok gyakorlást és a fiatalos lendületet egybegyúrva izmos, a szó jó Sentencedértelmében vett progresszív, és ehhez képest meglepően feszes dalokat hozott össze. Tenkula és Jarva közös munkásságának csúcsa ez, hiszen nem engedték egymást túlzottan az egyik vagy a másik irányba terelni. Míg az előbbi tag erényeit már ecseteltem, az utóbbi hozta a súlyt, a doomos részeket, az öblös megszólalást, és a háborús, néhol saját fantáziájára és az északi mentalitásra, depresszióra hagyatkozó szövegeket: „so drink to forget, and drown all your sorrow, bury your dreams, and choose Catharsis”. Nem nehéz azonosulni ezzel a mondattal, mikor (talán a boldogság illúziójának epicentrumában) átbillen bensőnk, a tagadás és az önpusztítás oldalán találva meg önmagát… majd abból is kilábalni, és csalódni újra ha tükörbe nézünk.

Olyan zsigerien gyomorba markoló érzéseket, amit a Funeral Spring tétele, vagy a Nepenthe refrénje alatti téma ad, ember csak életében egyszer alkothat. Sami Lopakka (ritmusgitár), és Vesa Ranta (dobos) szintén kiveszi a részét, mind a kreatív munkában, mind a hangszerek összehangolásában. Nemcsak esztelen riffelést hallhatunk a tuka-tuka és dzsi-dzsi megoldóképletben, igazi szólókról, vaskos ritmizálásról egyaránt beszélhetünk, néhol a tradicionálisabb dalszerkezetben, néhol frappánsan felrúgva azt. A hangzás az akkori viszonyokhoz képest majdnem tökéletes, persze aki akar, az talál hibát.

Az Amok után, egy ep Love & Death címmel jelent meg Jarva és Tenkula közös műhelyében, majd elváltak útjaik, ha jól emlékszem az énekes érdeklődésének hiánya miatt, aki ugyanakkor az Impaled Nazarene-t is otthagyta (ha nem mondtam volna, ő ott is tépte ezidőtájt a húrokat). Ő némi kihagyás után The Black League néven üzemeltet egy, az átlagból kilépni nem tudó bandát. A Sentenced pedig végleg felhagyva a durva énekhanggal, keresett egy dalospacsirtát, ontva a világra a középszerűbbnél, középszerűbb albumokat.

A Sentenced Amok-janak jelentősége, hogy a most oly divatos finn metalbandák, kik több-kevesebb értékkel rendelkező albumaikkal jelentős sikereket értek el, csak már egy létező és a legtöbb jó pillanatát felhasznált stílussal szerettették meg magukkal a nagyközönséget. Aki nem hiszi, járjon utána, a Sentenced korai volt a világnak, most meg sírhatnak, hogy nem folytatták ebben a formában ténykedésüket.

Jarva távozását elsőre tragédiaként éltem meg, de így utólag: köszönet érte neki. Nagyon utálnám, ha közösen valami méltatlan művet hoztak volna a világra.

10/10

rtp