Az Abusus első demója az engem most, pár hónappal kritikám

megírása után is újra meg újra elvarázsoló The Ruins of Beverast kiadványaiért is felelős Wód-Ván kiadó a gondozásában jelent meg, ez a tényező keltette fel kíváncsiságomat a lemez iránt. Utóbb pedig kiderült, hogy a dobos sem más, mint Meilenwald a Ruinsból, ez egyébként is azonnal nyilvánvalóvá válik a dobjátékot figyelve. De nem csak az ő megoldásai jelentik az egyedüli párhuzamot a két banda között. Ódon, sötét hangulat árad a zenéből, megint csak ősi félelmeink riasztó világába nyit sikerrel kaput egy zenekar. A hangzás is ugyanarra a jellegzetes, időtlenül zord gitár és dobsoundra épül, sőt, itt is előfordulnak hangulatfokozó bevágások, részletek, hogy mást ne mondjak, a lemez elejétől a végéig esik az eső, dörög az ég. Lánc csörren, gúnyos kacaj és egy sötét orgánum köszönt minket: Höhöhöhöhö… A nevem nem mond önöknek semmit... Én vagyok a Lidérc… Ezt bizonyítandó, egy lassú, doomos gitártéma kezdi meg összetaposott férgeket idéző lassú döglődését. Nagy változatosságra nem kell számítani, két téma váltogatja egymást végig a relatíve hosszú, négy perces felvezetés (Der Spuk) során.

A második Helle, junge Seele, sing nagyon ígéretesen kezdődik, lassan épül, először a basszuson szövődik a melódia, a farkasok vonyítanak, hideg, szférikus jellegű, visszhangos szintetizátordallamok bukkannak fel, azonban végül mégis kicsit túlságosan közönséges lesz a dal második felében a szélvész téma.


Vissza a lassuláshoz és a doomhoz, avagy döglődés kettő, ezúttal a Lövészárkokban (Im Schützengraben). Alig néhány téma váltakozik a több, mint 8 perc során, a legnagyobb bajom a túlzott monotónián kívül az, hogy ismerős némelyik riff, méghozzá a Necrophagiatól. További probléma, bár ez az album egészére igaz, hogy az ének minden változatosságnak híján van, és még csak nem is túl jó, össze-vissza torzított, visszhangosított, teljesen átlagos károgás, szerencsére nem túlságosan feltűnő.

Ezek után egy változatos és gyors dal, a Still geleitet eine Kugel mit következik, amely viszont nagyon markáns, és rövidsége ellenére a lemez csúcspontja számomra. Az albumot végül a meglepő Ich habe Hass getragen zárja, ami, bár nem nyúlás, mégis tiszta Graveland; magasztos középtempósan menetelő tétel, még a kórusok is a lengyel zenekart idézik. Egyáltalán nem rossz. Itt, összesen 34 perc után véget is ér a demó, melynek, ha legközelebb sikerül elkerülni hibáit, nagyon komoly folytatása születhet.

8/10

a’ ördög