Az egyik legjobb banda amit valaha volt és van szerencsém hallgatni, a norvég Madrugada. Tegyük szabaddá magunk, zárkózzunk be lakásunkba legalább egy hétvégére, de egy egész hét ajánlott. A lazán összekötött fürdőköpenyünkben, egy bögre forró tejeskávéval kezünkben tárjuk az erkélyajtót szélesre, figyeljük, ahogy mozog a külvilág, ahogy haladnak el az autók ablakunk alatt, ahogy a gyerekek játszanak a téren. Hallgassuk a rovarok zümmögését, a távoli sziréna hangját, onnan egy tüsszentés, innen egy csattanás, morajlások-zörejek otthona ez. Tekintsünk messzebbre, ahol az ég és a föld összeér, a messzi házakra, fákra, utakra, szagoljunk bele a levegőbe és szippantsunk egy csipetnyi valóságot. És mindamellett mind a négy Madrugada lemezt rakjuk random módban a playlistbe.

Töltsük el ebben a figyelő remeteségben napjainkat, érezzük, hogy csordogálnak el perceink, míg mások cselekednek, addig egyetlen hatalmas érzékszervvé válunk, befogadjuk az ingereket, hogy azok némi firtatás után közönyösen leperegjenek rólunk. Savanyú pofával, keserű de mindazonáltal kellemes beletörődéssel várjuk az éjszakát. És ahogy a gitár hangjai történeteket mesélnek, úgy formálódunk lassan mi is egy egyszemélyes mozivá, ülünk saját belső termünkben, a fények kialszanak, pereghet a film.


Már az első, az Industrial Silence akkora dobás volt, hogy megfejelhetetlennek tűnt. Érzelmes és dekadens, mély és könnyed, szerelemmel telt és végtelenül magányos, egyszerű és felejthetetlen. Hullócsillagnak látszódott, és egy egész meteorzáport kaptunk, egy természetes tűzijátékot. Felragyogtak, és ívük a mai napig tündököl az önmagukba zártaknak. Olyan előadókat köröz le, mint teszem azt Nick Cave, mert a Madrugada bárdjainak még egyetlenegy szar számot sem sikerült kiizzadniuk. Sorolnám kinek a nyúlásával is lehet vádolni a csapatot, az említett kultikus ürge mellett. Az új lemezen felfedezhetők a R.E.M rakenrollabb dolgai, továbbá Tom Waits, Leonard Cohen, Johnny Cash, Tom Petty, Chris Isaak hatásai, hogy néhány nagy arcot idefirkantsak, de ez rohadtul nem érdekel, majd az összes figurának megvan az a nagy hibája, hogy sok bénaságot is összehordtak (igaz jóval hosszabb pályafutásuk alatt) itt meg kapjuk a tömény, törés nélküli életérzést.


Miben más az új lemez? Felnőttebb. Öregebb? A Grit hedonista, mocskos és vakmerő „sátánrészegen vezetek a magányos országúton, hátam mögött 2 betépett picsával, meg egy atomjaira hullt haverral” alapállapotának egyenes következményével állunk szemben (Hard To Come Back). Néhány ősz hajszállal és tapasztalattal gazdagabban, pármillió neuronnal viszont szegényebben. Meg az a marcangoló ürességérzés. Kellett ez nekünk? Naná.

A Kids Are On High Street-ben már nincs sem az első két album édes-bús érzelmi teltsége, sem a Grit előbb említett vadulása. Ez maga a nagy kijózanodás. Nem kell tartanunk semmitől, ennek is megvannak a maga diszkrét bájai. Egy kis kétségbeesés, meg a szokásos. Bizonytalanság.


A Hold On To You teszi meg az újabb lepéseket a bűn és majdan a sír felé. Vágy az önpusztításra, az érzelmek teljességére, tudatában a kiégésnek, az egész értelmetlenségének, nade felejtsük is el, a pusztulás gyötrelmes, eljön annak is az ideje. Ezek után lépésről-lépésre haladjunk tovább az éjszaka grádicsain, tárt karokkal várjuk a gyönyörű magasságokat, és a kábult zuhanást az éhes, feneketlen örvénybe, vagy a szilánkokra tört tudattal való ébredésbe.

Mit tanácsolhatok én? Semmit, amit ne tennél magadtól is. Szeress és zúzz szét mindent. Tedd a dolgod, ne fontolgass, csak élj és halj meg. De eljön az ideje, ha már mindent láttunk házunk ablakából, dobjuk le köntösünk és bújjunk sírásó egyenruhának álcázott cuccainkba, támolyogjunk városunk kiontott beleibe, és fulladjunk vérébe.


rtp

9.5/10